Változik a világ. Hogy jobb vagy rosszabb lesz-e nem tisztem eldönteni, nem is szoktam foglalkozni vele. Soha életemben nem szerettem a mi időnkben bezzeg és a mi jól csináltuk, de ti nem típusú mondatokat.
A változás, mint ezt az orvosin megtanultam – meg persze összes ezoterikus olvasmányaimban is megerősítettek benne – maga az élet. Az ÉLET pedig, mint tudjuk élni akar. A természet jól van összerakva, megalkotva és semmi sincs véletlenül, még akkor sem, ha mi a magunk békaperspektívájából nem látjuk valaminek az okát. Szóval ez a dolog rendben van, akárki találta is ki. Isten, örökkévalóság, tudatosság, rendezőelv, nevezd, aminek akarod, hited vagy akár meggyőződésed, vagy kedved szerint.
Valamikor réges-régen mindez nem döntés kérdése volt, hiszen szó sem volt még szülésszabályozásról, babaprojektről, családtervezésről vagy bármi hasonlóról. Ösztön késztetés – mondják – az a vágy, hogy utódaink legyenek. Van az állatoknak is, csak ők nem lamentálnak rajta. Nincs karrierépítés, anyagi biztonság megszerzése a babaprogram előtt, mint prioritási faktor. Van, akiben erős a vágy már kislánykorában és van olyan is, akinek később személyhez kötötten, – hogy szépen fogalmazzak – jön meg a kedve. Nem jobb vagy rosszabb egyik vagy másik, egyszerűen csak más.
A babavállalás ideje jelentősen kitolódott. Az, hogy én erről mit gondolok talán egy másik írás témája lehet majd, de nem is biztos, hogy lényeges. Mennek az évek. Épül a karrier, keresed a párod és mondjuk nem leled. Előfordul. Sajnos elég gyakran. Mert – többek között a világ is arról szól – járjunk mindig a legjobban. Kapjam meg a tökéleteset autóban, bútorban és a páromként egyaránt. És ha nem jó cseréld le, dobd ki vagy válj el. Hogy ez megint mit jelent, na, arról is van mit mondanom, de szeretnék most kivételesen a témánál, az eredeti témánál maradni, és nem elkalandozni.
Nekem megadatott, hogy nagyon fiatalon anyuka lettem, tehát amit írok nem realitás, de azért hidd el, több mint képzelgés. Ha úgy adódott volna, hogy ezért-azért nem lehet gyerekünk, én biztosan örökbe fogadtam volna valakit. Mert módosítva Déry Tibor mondatát, ami a kutyákra vonatkozik (kutya nélkül lehet élni, de minek) szerintem gyerek nélkül egészen biztosan nem lehetett volna szép az én életem.
Még így is, mikor Móci megnősült, felmerült, hogy hazahozok egy kislányt, de egyedül lévén nem mertem ezt bevállalni. Aztán az élet, ha nem is véglegesen, de megoldást kínált a gyerek, a sok gyerek utáni vágyam kielégítésére (erről a következő fejezetben lesz szó).
És van a várakozás, és a vágyakozás. Ebben nincs hiba, ez nagyon olyan, mint egy saját magad által kihordott baba esetében. A vágy, és a várakozás azonos. A vállalás azonban jóval bonyolultabb, szerintem. Nem akarok most a hosszú tortúráról írni, amin át kell essél, amíg egyáltalán helyzetbe kerülhetsz. Mindezt vagy már átélted, vagy majd megtapasztalod, ha az örökbefogadás mellett voksoltok. Az okok sem érdekesek most, a lényeg, hogy megosztanék veled néhány olyan élményt, amit megtapasztaltam abban a reményben, hogy segít egy nem könnyű helyzetben.
A baba hozzátok kerül. Szerintem az a legjobb, ha mindjárt újszülöttkorában, sőt olyan betegem is van, akinek a mamája végigasszisztálta a terhességet és a szülést. Ez talán a legjobb, persze megint csak szerintem, de lehet persze másképpen is, sőt olykor csak másképpen lehetséges. A baba, akit hazaviszel, a pillanattól, hogy vállaltad, a tied. Összes örömével és nehézségével a Ti gyereketek, még ha nem is ti vagytok a vér szerinti szülei.
Nem én vagyok a szülőanyád, de én vagyok az édesanyád
– mondta sok évvel ezelőtt egy betegemnek az édesanyja, aki valóban édes anya volt, bár a kisfiút nem ő szülte. Ez az a mondat, amivel a gyerek mindig és minden korban tud mit kezdeni. Mert lehet vele azonosulni. A hazugságok nem visznek jó felé. A titkolódzás, a szőnyeg alá söprés, a majd később megmondjuk ekkor, akkor, amakkor ideje sose jön el, és egyszer csak, mert ez így szokott lenni kiderül az igazság. Egy papírból, egy rosszindulatú megjegyzés nyomán, vagy épp az édes szülőnek vélt valaki halálakor. Nincs erre jó időpont. Van egy komoly barátom, már nagyfiú, de nagyon izgatta kisebb korában, miképpen is volt ez az egész dolog.
A gyerekek egyébként is imádják a róluk szóló történeteket (igaz, a felnőttek is), Máté gyakran kérte 4-5 éves korában, hogy meséljek neki a kiskoráról. Na, az én kis barátom is ilyen típusú gyerek volt. Hogy hogyan is történt az, amikor anyáék engem hazavittek.
Ott voltál Te is doktor néni – kérdezte egyszer.
Nem, de azért sok mindent tudok.
Akkor meséld el – kérte – meséld el Te is, mert anyáék már elmondták.
És mit mondtak anyáék – kérdeztem vissza, úgy, hogy a mamája is a közelben volt.
Képzeld azt, hogy én nem csakúgy lettem nekik, mint neked Móci, hanem ők engem választottak!!!!!
Ez bizony így volt, én is így tudom – erősítettem meg, miközben azt éreztem, minden tiszteletem a szüleié, hogy ilyen támogatásban részesítik a gyereket.
Kié a gyerek? Enyém, Tied, Övé, egyikünké sem természetesen, legfeljebb ránk van bízva. Rám, rád, a nagyszüleire, vagy bárkire, aki közel áll hozzátok és a családot jelenti egy gyerek számára, a vér szerinti és a választott családot. Vagyis a rokonait és a barátaitokat. Ettől is szép az élet.
Ám még mindig lehetsz szerencsés és az élet korrigál, olyan helyre kerülhetsz, ahol megkapsz mindent, amire szükséged van ahhoz, hogy az életben majd boldoguljál. Akik tudják milyen vagy, mi a kedvenc ételed, mitől félsz, mivel lehet megvigasztalni, akik melletted vannak örömben, bánatban, akik ismernek, mert veled élnek, azok a szüleid. Gondolatok az örökbefogadásról, írtam az elején, talán nem árt, ha mindezt végiggondolod, Mert az örökbe azt jelenti örökre. Szerintem.
