Mielőtt újra belevágok egy gyermekemet (is) érintő témába, pár szót azoknak, akik elolvasás nélkül lépnek át egy-egy írásomon, és mégis alkalmasnak érzik magukat arra, hogy primitív módon és stílusban mocskolódjanak, azt gondolva, hogy amit bepötyögnek, az egy „komment”. Sok barátom régebben azt gondolta, szívemre veszem ezeket a minősíthetetlen szövegeket, mert látták, olvasták, hogy párat kiemeltem, néhányra reagáltam, stb. Nos, erről szó sincs, tudomásul vettem, s veszem ma is, hogy „ezeknek” a szervilis barbároknak ennyire futja.
Nem véleményük van, csak primitív töltetük, akár a lefojtott vulkánoknak, melyek minden ok nélkül egyszer csak lávát ontanak magukból és füstfelhőt okádva alaktalan kődarabokat lövellnek az égbe. Most persze ugyanott vagyunk, hisz ez a mondatom sem gondolkodtatja el őket, mert az agytekervényeik nem az értelemre vannak tekercselve, csak a bántásra, a mocskolódásra, a cifraszűr alól kifacsart szarozásra.
Ide emelek egy kis részt a pár napja kiposztolt Sótalanság című írásomból:
„Ennyi elöljáró után elöljáróban: nem eszünk „sósan”, sózásban is az arany középutat keressük, alkalmazzuk és találjuk meg, ahogy azt anyáinktól láttuk, addig hintjük a sót a húslevesbe, míg a kanalas kóstolgatás a legjobb ízt mutatja,… Zsíros húsokból sem levest, sem más ételt nem készítünk, kerüljük a magyar fesztiválokon annyira népszerűsített, köszvényveszélyt magában hordozó csülköt,… Nem esszük a magyarosnak tartott zsíros kenyeret, sem az olajban vagy zsírban sült lángost, maximum kihágunk néha, mert nem tudunk ellenállni csábító illatának. Kerüljük a magyaros, hungaricummá lett, zsírban gazdag birkapörköltet, és mindazokat a zsíros ételeket, melyeket a közszolgálati rádiók valamelyike (mindegyike) orrba-szájba reklámoz, ha a nevükről elnevezett fesztiválokat népszerűsíti, hozzátéve, hogy ez a jó a magyar gyomornak… Így állunk hát a magyaros étkekkel és unikumokkal,…”
Azt hiszem, egyértelműen fogalmaztam: a mi kis családunk, tök normálisan étkezik, és ahogy az írásban később írtam:
„…(kislányunk) itthon cukor nélkül issza a kakaós tejet, és tudjuk, az az 1,5 % sem igazi magyar termék, hacsak nem számítjuk annak a magyar vizet, amit összekutyulnak a tejjel.”
Még egy kiemelés:
„…itthon csakis vizet, PI-vizet iszunk, a gyerekünk eddig sem ivott, és nem is fog kólát inni, a CBA-ban halomban álló édesített „üdítő” italokat messze elkerüljük, ha pedig teázunk, magyar mézet vagy nyírfacukrot használunk, esetenként Steviát, mert azt még jobbnak tartjuk.”
Visszaolvasva is látható: egyértelmű, no komment.
Ám a kommentek egyike így harsog:
„Na te Nagy ki is vagy ,követeld tovább minden gyereknek ,piát cigit mit is írok, drogot már kiskorukba is mert ha te hüjjjje vagy legyen az más is ? ezt akarod mi !!!” (Kovács Károly fizetett, primitív igehirdető)
Tekintsünk el a szokásos helyesírási és egyéb hibáktól, ami egy ilyen elkötelezett magyar embertől fájóan abnormális, no de mért is beszélné és írná helyesen az anyanyelvét, a mi anyanyelvünket, amikor nem arra használja, vette igénybe, ami az olvasók számára gyönyörűséget ad? Ragadjunk le a „mondandójánál”, jelesül annál, hogy én azért írtam ezt az anyagomat, mert azért harcolok, hogy az én ötéves ovis lányomat időben készítsék, készítsük föl a piálásra, a drogozásra, a cigizésre, „ezt akarom, mi?” Mit mondjak? K. K. tényleg barbár őslény.
Megnyugtatásul: sosem cigiztem, egyszer sem próbáltam ki semmiféle drogot, alkoholmentesen élek, ugyanígy él a párom, gyermekem anyja is, és bár már betöltötte ötödik életévét a kislányunk, ő sem szokott rá egyik ajzószerre sem, várhatóan nem is fog, mert jó példát lát tőlünk.
Most pedig térjünk rá az óvodai stadionépítési projektre.
Persze, túlzó, amit írok, egyelőre nem épülnek stadionok az óvodák udvarain, de az óvodai fociórák arra utalnak, hogy ez is bekövetkezhet a távoli jövőben. Isten mentsen, hogy bajba keverjem kislányunk óvodavezetőjét, ő nem tehet semmiről, amit az MLSZ-től induló program diktál, azt próbálja megvalósítani: fociórákat szervez az óvodában. Ez azt jelenti, hogy jön egy „edző”, esetünkben egy nő, aki egy órán át focit kergettet a gyerekekkel, megtanítja, hogyan kell lábbal vezetni a labdát, s hogyan kell cselezni. Mindezt fiúkkal, esetünkben lányokkal is. Ha úgy vesszük, nem lenne ezzel semmi gond, ha nem fociórának neveznék, hanem labdázásnak, mely arról szólna, hogy dobálják, gurítják, s néha rúgják is a labdát, egymásnak, kedvükre.
Hárman, lányos szülők nem akarjuk ezt a különórát, mert úgy gondoljuk, ne a foci felé terelgessék őket. Mindhárom kislány aktívan sportol, van választott sportáguk, és ez egyikük esetében sem a foci. Érvelek az óvónőnek: mi, srácok, egykoron az egész délutánt végigfociztuk a gyöpön, a lányok nem szálltak be, nagyritkán egy-egy velünk tartott, felejthető. Tudom, hogy remek női focisták vannak, gondolom, ők tiniként döntöttek emellett, és ha felnőtt korában a lányunk is focizni akar, nem fogunk beleszólni. Most azonban a teniszt preferáljuk, és ő is ezt szereti, fegyelemre és figyelemre neveli, minket meg nyugalomra és türelemre, nem egyszerű az út a US Openig.
Megértem én, Orbán Viktornak is a foci a kedvenc sportja, ki is éli a szenvedélyét, stadionokat építtet, melyekben egy-egy mozgalmas hétvégén akár ezer ember is szoronghat. Hogy hol tart a magyar foci, láthatja, aki még kíváncsi rá: itthon elpasszolgatnak, lelkesen, nagyokat hajtva, néha sikeresen is, de ahogy föltűnik valamelyik magyar stadionban egy harmadik vonalbeli külhoni csapat, rögtön lelepleződnek a mieink: ami itthon van, az európai, pláne a világszínvonal közelében sem jár, s az európai kupák közelébe sem kerül a magyar csapat.
Eközben tessék megnézni: kézilabdában vagy vízilabdában évek, évtizedek óta az élbolyban vagyunk, népszerű a röplabda és a kosárlabda is, több nézőjük szorong a csarnokokban, mint a semmit sem mutató focistáknak, a több ezer nézőnek épült stadionokban. Amerikában a legtöbb család udvarán kosárpalánk áll, játszanak, dobálnak, és ha megunják, ott a tojás alakú labda, elvannak azzal is. Azt játsszák, ami a legsikeresebb, ami sok ezer nézőt vonz. Nálunk meg erőltetjük a focit, ami évtizedek óta nem jut előbbre.
Hogy ez minek köszönhető? Annak, hogy a fociból mindenki csak kivenni akar. Annak, hogy a stadionok és a csapatok nem többek, mint pénzmosodák. Talán nem véletlen, hogy Minarik Ede is mosodás volt. Rég volt, kispályás történet a maiakhoz képest. Most nagyban megy a játék. Ehhez a mosáshoz kellenek a stadionok. És tessék megnézni: egyre több csapat körül forgolódnak a ma Minarik Edéi, a pénzmosodás megélhetési politikusok, a megbízott pártemberek, a szervilizmus manökenjei.
Az óvodai focióra sem több mint látszat: lehet, tehetséges gyerekeket vadásznak, akik ha megnőnek, szép lassan belesimulnak a magyar focinak nevezett katyvaszba. No, ez a tuti jövő, ami miatt köszönjük, de nem kérünk a fociórákból! Egyúttal óva intem a kormányfőt: véletlen se építtessen stadionokat az óvodákba! Még a végén azt a kis füves területet is elveszik a gyerkőcöktől, amelyen délutánonként pillangókat kergetnek.
