Túrótortát ettem a kávémhoz. Nem tudtam leszedni róla a fóliát. Azt hittem hülye vagyok egy túrótortához, de nem, a fóliát nem lehetett leszedni a tortáról. Körülnéztem, hogy kiröhögnek-e. A Nemzeti Dohánybolt ajtaján egy A4-es lap fityegett: kedves vásárlóink, május 1-jén zárva tartunk. Megpróbáltam elképzelni egy kedves vásárlót, de nem sikerült. Katonai helikopter repült el a házak fölött. Varangyszíne volt, és észak felé tartott. Ha nem nézek fel, nem tudtam volna meg, hogy a fák már zöldellnek. Ha nem látom a zöldellő fákat nem jutnak eszembe az itt töltött évek. Amikor még feltűnt, hogy ezek az akácok változnak. Amikor még érdekeltek az évszakok. Amikor még nem éltem fel a tartalékokat. Egy ideje zavar, hogy néznem kell. Bárhová. Akárhová. Megfájdul tőle a szemem. Körülöttem színek, zajok, de vak és süket vagyok. Amit látok: kályha, és a kályhában a láng kialudt. Járnom, kérdeznem, válaszolnom, reflex. Learattam itt már az életet, és üres a silóm is. Tarló van, füst van, kiszáradt patak. A bolt előtt felnyüszített egy kutya. A gazdája rálépett a lábára, aztán rántott egyet a pórázon, és fejbe vágta, amiért nyüszített. Egy férfi kilépett a boltból, és megállt a koszos házfalnak támaszkodva. Mustársárga műbőrdzsekit viselt. A haja nikotinszínű volt. Láttam magam előtt, ahogy reggel a tükör előtt áll, és bevizezi a csontszínű műanyag fésűjét, aztán köp egy véreset a vízköves lefolyóba. Riska márkájú tejet ivott, és kiflit majszolt hozzá. Körülötte mindenhol csikkek hevertek. Jött a csikkes, lehajolt és felvett párat. Évek óta járja az utcákat és összeszedi a csikkeket. Elindult a kuka felé, de a kukába már nem fért semmi. Átment a túloldalra, de útközben felszedett még pár csikket. A férfi meglötyögtette a Riskát, aztán a morzsás szája fölé emelte. Végzett vele. Balról hajléktalan asszony érkezett dobozos Kozellel a kezében. Mit bámultok, faszszopók, motyogta. Mindig ezt motyogja. Jobbról hajléktalan férfi érkezett, nem volt semmi a kezében. Nem is motyogott. Kőbánya ez, 80-as évek, mondta az asztaltársam. Ő tejeskávét ivott. A habra szívecskét formáltak neki. Akkor jártak mackónadrágban az emberek az utcán, mondta. Már nem érdekelte őket, hogy mit gondolnak róluk. Már nem érdekelte őket semmi. Csak a lakás és a közért. A rövid séta és a sör. A zacskós tej, a kefir és a kifli. Kivitték a nappaliból az életüket az utcára, mert már nem volt mit titkolniuk. Nem volt semmijük. A szomszéd asztalnál óvatosan a tányérja fölé hajolt egy csinos lány, és beleharapott a lazacos croque monsieur-be. Láttam magam előtt, ahogy reggel a tükör előtt áll, drága krémmel kenegeti az arcát, és azt gondolja, hogy ez egy jó város. A férfi a kuka tetejére tette az üres Riskát, és kinézett a Pozsonyi útra, hogy jön-e a troli. Az asztaltársam belekanalazott a szívébe, és megkóstolta a kávéhabot. Nem néztem oda, de tudtam, hogy a koszos járdán, az őszi lomb típusú viacoloron egy nejlonzacskóból elszabadult blokkot fúj a szél.
