Poszt ITT

Bajor Imre halálának margójára: meghalni méltósággal

Közszereplőink sokszor esnek áldozatul a média közvetítésével véghezvitt méltatlan ámítássorozatnak. Sajnos Bajor Imre esetében sem volt ez másként.

Korábban a témában:

Nem tudunk meghalni – nem mi, én, te, ő, hanem a közbeszéd, a média, a nyilvánosság. Már nem először játsszuk el azt a buta, megalázó, jóllehet jó szándékúnak tűnő színjátékot, amivel megpróbáljuk elfedni a nyilvánvaló tényt, hogy valaki meg fog halni. Fontos volt nekünk, szerettük, fáj az elvesztése, de ettől még csak magunkat próbáljuk meg becsapni.

Életemben több halált is megértem már, legtöbbször azzal találkoztam, hogy a haldokló összezavartan, szorongva kapkodta fejét, miközben a család, az orvosok próbálták eltitkolni előtte azt, ami számára is egyre nyilvánvalóbbá vált. Egyetlen egyszer tapasztaltam olyat, hogy valaki csendben, nyugodtan, érezhetően békésen halt meg, és szerintem ez a halál a legméltóbb az emberhez. Emlékszem, amikor Knézy Jenő haldoklott, ahogy a vég előtt, mint az oly gyakran előfordult, hirtelen jobban lett, és mindenki elkezdett bizakodni. Emlékszem, ahogy Böröczky József adott interjút Hajdú Péternek, amelyben olyan megindítóan próbált elmondani valamit, leginkább kapaszkodni az életbe. Antal Imre haldoklás maga volt az abszurd, a méltatlanság. Déri Jánost is felhívták barátai és kollégái a halála előtt nem sokkal, ő tisztában volt a helyzet lélektani képtelenségével, amikor kimondta „nem hiszem el, hogy meghalok”. Senki sem tudja elhinni, és mégis, a legtöbb, amit ilyenkor tehetünk, ha „szoktatjuk a szívünket a csendhez” (bár ezt József Attila egy másfajta csendre értette az Ódában).

Bajor Imre utolsó küzdelmének is számtalan méltatlan fejezete volt, a rengeteg ámítással, őszintétlen bekezdéssel. Értem én, ha a rajongók és barátok tömege nehezen engedi el Olit, Kicsihuszárt, Csát tanárnőjét, sok-sok szerep kiváló megformálóját, a Bajort. De a meghalás méltósága van olyan fontos, mint az életé.

Amikor Halász Péter színész, rendező, „összművész” megtudta, hogy hamarosan meghal, megrendezte a budapesti Műcsarnokban a saját gyászszertartását – barátai beszédét hallgatta egy koporsóban fekve, néha felkelt, mondott valamit. Életemben nem láttam még ennyire bátor és méltóságteljes emberi viselkedést (apropó, miért is van az, hogy mi igazán dicsérni leginkább a temetéseken szoktunk?). Halász szembenézett a halállal, kicsit ki is nevette – egy hónapra a ceremónia után meghalt.

Meghalni nehéz, szinte nem is lehet, ettől függetlenül mindenkinek eljön a vég. Félrenézve kimondott hazugságok és ámítások helyett mennyivel jobb lenne szemtől szembe megvallani, milyen nehéz is elveszíteni valakit, milyen sokat is jelentett nekünk. Elbúcsúzni. Megadni a méltóságot.

Nyugodj békében, Bajor Imre!

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.