A kormány gyakorlatilag megfelezi azon hallgatók számát, akiket közpénzen juttat az ország diplomához. Állítólag Orbán Viktor ebben is egymaga döntött. Sokszor leírtuk, bárki dönt, a kormányfő a felelős. E szempontból érthető, hogy mindenről ő szeretné kimondani a végső szót. Másrészt, akármilyen nagyformátumú gondolkodóról van szó, nem érthet mindenhez.
Hamarosan 53 ezer helyett 30 ezer hallgató tanulhat ingyen, további 15 ezer féltandíjért. Azt is meghatározta a kormányfő, hogy a leendő közgazdászok és jogászok nyúljanak leginkább a szüleik pénztárcájába. Tavaly még ötezer, idén már csak 250 közgazdász tanulhat ingyen, tavaly még 800 jogász, idén csak 100. Persze a többi terület sem járt jól, mindenütt csökken az állami ráfordítás.
A döntést Orbán (esetleg néhány jól meghatározható gazdasági kör hatására) elképesztő tévhitekre (diplomás munkanélküliség, túlképzés) és a forráskivonás kényszerére alapozta. Az előbbi bizonyíthatóan nem igaz. Kár, hogy a kormányfő nem kíváncsi a számokra, adatokra, mert ő másképp látja a világot. Ha kíváncsi lenne, megnézhette volna a munka-erőpiaci felméréseket vagy legalább a most leköszönt Dux László felsőoktatási államtitkár nevéhez fűződő felsőoktatási koncepció háttéradatait.
Ami a gazdasági kényszerpályát illeti, tény, hogy az állam képtelen fenntartani a tömegesedett felsőoktatást. Először is meg kell szüntetni a rendszer pazarlását. Például el kellene érni, hogy akik elkezdik az egyetemet, be is fejezzék azt. Aztán értelmesen, átgondolva, az érintettek is bevonva kéne végrehajtani az integrációt. Továbbá magánpénzt kell bevonni a rendszerbe – a gazdasági szereplőktől (Ilyenkor hol vannak azok a bizonyos jól meghatározott gazdasági körök?) és a családoktól. Ez utóbbi a tandíj. Akárhogy nevezik is. Arról a tandíjról beszélünk, aminek eltörlését oly nagy elánnal harcolta ki 2008-ban a Fidesz, élén a mai döntnökkel.
Orbán döntött. A tandíj mellett. A kormányzati kommunikációban ez a szó nem hangzik el, sőt érvelnek is, hogy nem mindenki fizet majd, tehát nincs tandíj. Nem mindenki, de a többség fizet. Van szak, ahol kevésbé vágta vissza a nemfizetősök számát a kormány, van, ahol nagyon. A közgazdászok, jogászok megtalálása racionális döntés. E területekre leginkább a jómódú családokból érkeznek a hallgatók. Az ő szüleik tudják, érdemes kifizetni a tandíjat, mert később jól kereső, magas presztízsű álláshoz juthatnak a gyerekek. Az ő szüleik szívják majd a fogukat, de nem hagyják, hogy kimaradjon a gyerek a képzésből. De mi van a szegényebbekkel? Akiknek a szülei képtelenek állni a borsos tandíjat? Azok menjenek dolgozni a jól meghatározott gazdasági körök vállalkozásaiba szakképzettséget nem igénylő munkakörbe? Vagy vegyék fel a diákhitel kettőt, s adósítsák el magukat hosszú évekre, örök életre?
A döntés amellett, hogy szembemegy a tudásalapú társadalom kiépítésével, Európával, a fejlett világgal, még egy szempontból nagyon érzéketlen. Akad néhány tízezer középiskolás, aki évek óta készül egyetemre. És most szembesül azzal, milyen feltételekkel, milyen eséllyel juthat be oda (egyébként minden részlet még most sem ismert).
E gyerekeknek milyen példát ad egy olyan kormányfő, aki pár tollvonással elvágja a jövőjüket, amiért eddig küzdöttek? Talán azt akarja üzenni: aki nem elég gazdag, menjen ki Ausztriába tanulni? Ott ugyanis nincs tandíj. A magyar fiataloknak sem.
