Nem voltam ott tegnap az Andrássy út környékén, viszont vadul szörföztem az ATV és a DunaTV közvetítése, valamint az on-line tudósítások között, hogy minél élesebb képet kapjak az eseményekről. Az már talán szóra sem érdemes, hogy nincs pontos értékünk a résztvevők számáról. Tegnap az egyik hírportál a nol.hu-t idézve százezer emberről beszélt, ma viszont a napilap on-line kiadása már visszafogottabb: a cikk címében tízezrek, rögtön az első mondatban ezrek szerepelnek. Belekötni nem érdemes, hiszen a tízezrek is ezrekből állnak – matematikai értelemben helyén az igazság.
Akárhogy is bűvöljük a számokat, a lényegen ez nem változtat: tegnap jelentős kormánykritikus demonstráció zajlott az Opera környékén, ahogy jelentős volt a március 15-ei és az október 23-ai is. Mérföldkő lett volna ez a tüntetés? A kommentárok egy része határozottan ezt sugallja arra hivatkozva, hogy létrejött a kormánytól balra lévő politikai erők összefogása. Az ellenzéki összefogás márpedig a tüntetők létszámánál is absztraktabb fogalom. Míg elvileg valamilyen módszerrel, ha valaki igazán akarná, megmondhatná, hogy kábé hányan voltak ott, arra viszont nem létezik módszer, hogy megmondjuk, tényleg valamilyen jelentős határt lépett-e át az ellenzék közeledése.
Ellenzéki összefogás létrejöttének a tegnapi esemény után két feltétele van: egyrészt kritikus tömegű elemzőnek és publicistának kell azt mondani jól hallható módon, hogy létrejött az ellenzéki összefogás. Ezzel, azt hiszem, nincs baj, a mai sajtót átfutva nagyjából megvan az egyetértés. Másrészt a tegnapi szereplőknek maguknak is benne kell lenniük a játékban, és úgy kell viselkedni, hogy a további lépések, tettek igazolják az állítást miszerint új minőség jelent meg a széles értelemben vett baloldal kooperációjában.
Utóbbi feltétellel már gondok lehetnek. Az eddigi, civilek által ihletett közös ellenzéki megmozdulások esetén is az utójáték hozta elő a problémákat. Az instant hatás ugyanis minden alkalommal erősnek bizonyult: sok résztvevő, skandálás, színpad, egy-két jól beszélő szónok. Az adott pillanatban így akár meg is valósul a lélektani nyomásgyakorlás. Ne legyenek kétségeink, tényleg nem lehetett üdítő élmény tegnap bemenni az Operába. A kérdés viszont, hogy mi lesz másnap? Elindul-e valami? Marad-e egyáltalán bármi az akció pillanatnyi erejéből, amely képes táplálni a folytatást?
Valószínűleg ezzel a problémával már az Egymillióan a magyar sajtószabadságért szervezői is szembetalálták magukat. Kicsit kényszeredett válaszként ezért az október 23-ai megmozdulásukon adtak maguknak házi feladatot, ez lett az alternatív köztársasági elnök keresése. Akkor frissiben is többen megfogalmazták kétségeiket az ötlet hasznát illetően, ami pedig azóta megvalósult a gondolatból, az garancia a bohózatra: már a kedvcsinálónak szánt bemutatkozó filmek is jó eséllyel távol tartják a magukat kicsit is komolyan vevő szereplőket, és a helyzet ennél valószínűleg rosszabb lesz, ha megjelennek az éles önjelölt elnökjelöltek videói is.
A tegnapi demonstráció még ennyi konkrét elhatározásra sem jutott. Marad néhány nehezen értelmezhető kép szocialista képviselőkről, akik az Andrássy út közepén operajegyeket égetnek. (N.B. gyakori vitapartnerem, Gerő András az ATV stúdiójából követve – művelt emberhez méltó módon – kritizálta az élőben közvetített tüzes akciót) Visszhangzik néhány mondat, amely szerint vissza kell vonni az új alkotmányt, és innentől kezdve már a kormánynak figyelembe kell vennie a demonstrálók érveit. Megtalálhatók a címek és a fotók a másnapi újságok címlapjain, és a rendkívül vegyes minőséget bemutató helyszíni videók lelkes tüntetőkről és primitív vitákban egymásnak eső emberekről.
Nem látszik viszont, hogy van-e bármiféle kézzel fogható eredménye az ellenzéki közeledésnek. Ki fogja egyesíteni a kormánytól balra lévő ellenzéket? Feladják a civil szervezők a berzenkedésüket, és közel engedik magukhoz a feketeöves politikusokat? Hagyni fogja az LMP, hogy terhelt múltú ellenzékiekkel együtt emlegessék a nevét? Mindegyik szereplőnek van oka arra, hogy magát lássa az ideális egyesítő szerepében. A szocialisták rutinos és erőforrásokkal rendelkező politikai menedzserek. A DK-t erősíti Gyurcsány Ferenc, a baloldal egyetlen vezéri igényekkel fellépő szereplője. Az LMP keze tiszta, mentes a múlt ballasztjaitól. A civilek pedig még a parlamenti politizálástól sem fertőződhettek meg, és kétségtelen, hogy az ő hívószavukra gyűlt össze immár harmadszor jelentősebb tömeg a kormány kritikája jegyében.
Senkinek nincs különösebb oka hátralépni, és a másikat előzékenyen előreengedni. Az érdekek szintjén továbbra sem látszik valamiféle egyértelmű, logikus és erőteljes folytatás. Az ellenzéki együttműködés persze így is értelmezhető, de jó tisztában lenni a határaival: egyelőre annyit takar, hogy a különböző szereplők egy helyen voltak egy időben, aztán pedig békében hazamentek.
