A brüsszeli csúcs hatásai még ma is a politikai napirend középpontjában álltak a miniszterelnök parlamenti beszámolója és a rá adott ellenzéki reakciókon keresztül. Ez utóbbiakat azért érdemes különös gonddal áttekinteni, mert ezek értékelésével kaphatunk választ arra a kérdésre, hogy miképp is áll a mögöttünk álló néhány turbulens nap politikai mérlege. Tudott az ellenzék profitálni? Kinek kedvez a vita? Van életképes alternatívája a kormány álláspontjának?
Az LMP oldaláról érdekes gondolatkísérlet hangzott el. Az időközben túlhaladottá vált magyar-brit tengely értelmezéséből indult ki a párt frakcióvezetője a miniszterelnökre reagálva. Ebben arra mutatott rá, hogy a londoni city érdekeit képviselő angol állásponttal rövid ideig vagy látszólag egyező magyar pozíció azt igazolta, hogy Orbán Viktor a spekuláns pénzemberek oldalára állt. A kétségtelenül figyelemfelkeltő felvetés gyengéje, hogy az alapjául szolgáló állítást nem csupán a mostani beszédében, de már pénteken nap közben is cáfolta a miniszterelnök. Orbán lehetséges támadási felületeinek kialakításában eddig is példás kreativitást mutattak riválisai. A londoni enternyomogató befektetői közösség védelmezőjének szerepe még új, és gyanítom, hogy kevés hitelességgel játszatható el vele.
A Jobbik valódi nehéztüzérséget vetett be, bár némi bizonytalanság és furcsaság az ő oldalukon is érzékelhető volt. Szürreális élmény volt például Vona Gábor szónoklatának első részét hallgatni, amelyben az addig még meg sem szólaló szocialista képviselőket lényegében az arckifejezésük miatt korholta hosszan. Ezután viszont rátért a miniszterelnök támadására is a pártelnök-frakcióvezető, és hozzászólása végén jutott el a népszavazás ötletéig. Mi is itt a zavar? Az EU ügyetlenkedésének ostorozása a Jobbik számára hazai pálya, a pártcsalád nyugati tagjai a Jobbik számára tabu iszlámkritika mellett lényegében az EU-val szembeni szkepszisből élnek. Népszavazási mozgósító témának azonban egy ilyen absztrakt, megfoghatatlan ügy, mint ami most az Unió asztalára került, kevésnek bizonyulhat. Persze, hogy egy ilyen esetleges népszavazás – mint általában bármelyik tagállam EU-s referendumai – nem magáról a tárgyról, hanem a regnáló kormány megítéléséről szólna. Mégis azt gondolom, hogy jobb ezt a fontos ellenzéki wunderwaffét olyan esetekre tartogatni, amikor az ügy sokkal inkább alkalmas a választók megszólítására. A most felmerült ötlet esetében komoly kihívást jelentene akár csak a szavazólapra szánt kérdést is megfogalmazni, és ez sokat elárul a téma politikai hasznosságáról.
A szocialisták válasza ennyi izgalmat nem tartogatott, bár voltak meglepő elemei. Mesterházy Attila tolmácsolásában az obligát kormány- és gazdaságpolitika-kritika mellett felsejlett a német-francia javaslat erőteljes támogatása, mint egyfajta lehetőség arra, hogy a miniszterelnök renitensnek tételezett gazdasági miniszterével együtt jó útra térjen, és a paktum által szűkebbre szabott pályán végre helyes döntéseket hozzon. Az általános szocialista álláspontba illeszkedő, és ilyen értelemben következetes vélemény kifejtésébe egyetlen meglepetés csúszott. Mesterházy úgy gondolta, hogy Vona szürreális bevezetőjére ő is szürreális választ ad. Ennek megfelelően egy lényegtelen tartalmú kiszólásban a Jobbik elnökét eredeti nevén, Zázrivecz Gáborként szólította meg. Hogy pontosan miért, ezt kollégáimmal hosszan találgattuk. Valami halvány előképért az Országgyűlés életében egészen 1997-ig érdemes visszamenni, amikor G. Nagyné Maczó Ágnes „róthmanózott”.
Ha az ellenzéki támadás erőit valamilyen konkrét a csúcsot és az ott elfoglalt magyar kormányfői pozíciót érintő kritika kapcsán egyesíteni tudta volna, azzal okozhatott volna nehéz pillanatokat Orbán Viktornak. A miniszterelnök szerencséjére azonban a nagyon különböző irányú és minőségű kritikák inkább csak kioltották egymást. Így végül nem tűnt különösebben nehéznek azt az álláspontot képviselni, amelynek híre péntek reggeltől nagy utat bejárva sok negatív vélemény alapjául szolgált. Ami most Orbán szerencséje volt, az tartósan szerencséje a kormányzó pártszövetségnek is. Nem egyszerű a kormány helyzete, normál viszonyok között nagy politikai ára lenne olyan kritikus döntéseknek, mint amilyen a költségvetés átírása. Az ellenzék támadásai azonban nem állnak, nem is állhatnak össze egységes kritikává, így a politikai veszteség is sokkal kisebb a kormány térfelén. Kérdés, hogy fél év elteltével, amikor Gyurcsány Ferenc pártja révén újabb szólammal gyarapszik az ellenzék parlamenti kórusa, sikerülhet-e jobban összpontosítani a támadást. Akkor már a választások is látható közelségbe kerülnek, így a mai hasonló forró parlamenti napok tétje is egyre nő majd.
