Végtelen történet (Die Unendliche Geschichte / The NeverEnding Story, 1984)
Akik a 90-es években voltak gyerekek, azok valószínűleg emlékeznek, hogy a köztévés húsvéti műsorkínálatnak két kötelező eleme volt: este a Charlton Hestonos A majmok bolygója, délután pedig a Végtelen történet. Mivel a film 1984-ben készült, a technikai kivitelezés mai szemmel hagy maga után némi kívánnivalót, de a mondanivaló és a látvány mai napig magával ragadhatja a gyermek és felnőtt lelkeket egyaránt. Furcsa egyébként, hogy annak ellenére, hogy ez egy ifjúsági film, rengeteg olyan elemet helyeztek bele az alkotók, ami fölött nem siklana át a mai korhatárbizottság. A hős elpusztuló lova például elég megrázó élményt nyújthat az ifjú szíveknek, viszont a mese üzenete minden didaktikussága ellenére is gyönyörű: nincs szebb, mint a teremtő fantázia, és sokkal nehezebb valamit megtartani, mint létrehozni. A repülő kutya sárkány hátán pedig ki ne szeretné a felhőket szelni?
Óz a csodák csodája (The Wizard of Oz, 1939)
L. Frank Baum meseregényének 1939-ben készült el a legklasszikusabb verziója Judy Garland főszereplésével, amit egyébként hazánkban 4 különböző szinkronnal lehet megtekinteni, és azóta már 15 (!) adaptációja készült el. A film, amely egyik kulcsmondata alighanem a legtöbb filmben feltűnő idézet (Totó, azt hiszem, már nem Kansasben vagyunk” – “Toto, I’ve got a feeling we’re not in Kansas anymore”), eredetileg egy közgazdasági mese, ahol Óz az uncia (oz) súlymértéke, a sárgaköves út az aranyrudakat jelképezi, amik követése (használata) nem vezet sehová, csak egy hatalom nélküli varázsló világába. Ez a példabeszéd azt hivatott jelképezni, hogy az Egyesült Államokban épp ekkor folyt az aranyalapú fizetőeszköz lecserélése hitelpénzre, ugyanis az amerikai jegybank aranykészlete már nem tudta fedezni a kinyomtatott papírpénz mennyiségét. A hősök pedig – akik szív, bátorság és ész nélkül – bizonyították, a „gazdaság” így is működhet – rávilágítottak, nincs szükség aranyra… A film a sokak által nem felismert áthallás ellenére mind a mai napig klasszikus, amely kiállta az idők próbáját.
A sötét kristály (The Dark Crystal, 1982)
Ebben a történetben is van egy Oz, méghozzá Frank keresztnévvel, és jobbára onnan ismerős, hogy ő mozgatta Yodát a Csillagok háborújában, és kb. az egész Muppet Show Breki békástól, Miss Röfistől neki köszönhető. A sötét kristályban a rendezést vállalta magára, Jim Hensonnal karöltve, akivel korábban a már említett brit sorozatot is elindították. A film pozitív tulajdonságai nem a történetben keresendők, hiszen az teljesen lineáris (van egy tök átlagos hősünk, aki társakra lel, és néhány mágikus elem segítségével végül megmentik a világot), hanem a látványvilágban. A filmben végig bábok szerepelnek, amelyek teljesen klasszikus módon vannak mozgatva, mégis olyan összetett jelenetekben, amik feledhetetlenné teszik azok számára, akik egyszer is látták.
A bagdadi tolvaj (The Thief of Bagdad, 1940)
Akárcsak az Óz a csodák csodája, úgy A bagdadi tolvaj is egyike a valaha készült legelső fantasyknek. A magyar vonatkozással is bíró alkotás – amelynek forgatókönyvét bizonyos Bíró Lajos írta -, az Ezeregyéjszaka meséinek varázslatos arab világát jeleníti meg, felnőtteknek és gyermekeknek egyaránt élvezetes módon és meggyőző erővel. A korabeli lehetőségekhez képest bámulatos technikai megoldásokat tartalmazó filmben Abu, a híres bagdadi tolvaj és az igazságtalanul börtönbe vetett kalifa megszöknek a fogságból, hogy megleckéztessék a gonosz Jaffar varázslót. Az ebből kerekedő történet, miközben nagymértékben szolgált alapanyagként a későbbi, Disney-féle Aladdin cselekményéhez, egyszersmind burkoltan a kor háborús időszakára is okosan reflektál. Ez a film tehát egy sokrétű mestermű, ami még mind a mai napig megállja a helyét, közel 75 év távlatából is.
Pokolfajzat 2: Az aranyhadsereg (Hellboy II: The Golden Army, 2008)
Guillermo Del Toro 2008-ban a Pokolfajzat egy csapásra folytatásával bekerült azon filmesek elit körébe, akiknek sikerült messzemenőkig jobb és ütősebb sequelt álmodniuk egy-egy saját filmjükhöz. Ráadásul a képregényhősök soraiból totál kilógó hős második filmes megelevenedését is maga Del Toro írta, akárcsak történt az az első film esetében. A főszerepre több mint tökéletesen kiválasztott Ron Perlman ismételten parádézott, mint az embereket védelmező démon, míg a vele együtt visszatérő Selma Blair és Doug Jones mellett, a negatív hős Nuada herceget megformáló Luke Goss bizonyította be, hogy az éneklés és a harcművészetek után a színészkedéshez is ért. Mindezek tetejébe az már csak hab a tortán hogy a filmet hazánkban, a Korda stúdióban forgatták és nyúlfarknyi szerepekben még Kamarás Ivánt, továbbá Oroszlán Szonját is felfedezhetjük a Hellboy 2-ben.
A faun labirintusa(El labirento del fauno, 2006)
Guillermo De Toro egyik legmeglepőbb filmje az 1944-es polgárháború utáni Spanyolországba kalauzolja a nézőt, ahol a szabadon mozgó gerilla csapatok még tevékenykednek a hegyekben. Ofélia és édesanyja egy kegyetlen gerilla-üldöző kapitányhoz költöznek, hogy így vészeljék át a háború végét. Mivel Ofélia nem viseli túl jól új életét, a valóság elől a mese világába menekül. Egy faun feltárja előtte a titkot: Ofélia valójában egy régi királyság utolsó, elveszett hercegnője de, hogy ez bebizonyosodjon: ki kell állnia három próbát. Hogy miért kötelező ez a film? Mert egy olyan realista fantasy, ami túllép a kötelező műfaji elemeken és kizárólag a gyermeki lélek törékenységének bemutatásához használja a természetfelettiséget, mint témát. És valljuk be: gyerekkorunkban ki nem élt át hasonlót, pláne ha valami tragédia is történt az életében?
Narnia krónikái (The Chronicles of Narnia: The Lion, the Witch and the Wardrobe, 2005 és The Chronicles of Narnia: The Voyage of the Dawn Treader, 2010)
A Narnia-filmek első sorban azoknak szólnak, akik nyitottak a Biblia bizonyos részeinek szabadon értelmezett interpretációira. Nem titok, hogy a regényeket szerző C.S Lewis teológusként is végzett, így nem állnak tőle távol a vallásosabb témák sem, melyek előszeretettel ütik fel a fejüket a szerző regényfolyamában. Gondoljunk csak Aslanra az oroszlánra, akinek halálakor megreped a márvány, melyen fekszik. A beszélő állatokkal és fantasztikus lényekkel zsúfolt világba, Narniába pedig meglepő módon egy ruhásszekrényen keresztül vezet az út ahova a Pevensie-gyerekek a második világháború borzalmai elől menekülnek, ahol nem várt kalandok és testvériségük próbatétele is várja őket.
Az Aranyrózsa barlangja / Fantaghiro, a harcos hercegnő (Fantaghiro, 1991)
Az egyik kakukktojás (lesz még egy) a listánkon a tévékben többnyire Az Aranyrózsa barlangja címen vetített, de hivatalosan a Fantaghiro, a harcos hercegnő című olasz tévéfilm, szintén a köztévé rendes húsvéti műsorából. A történet sima tündérmesének indul, adott két háborúzó királyság, egyik királynak három leánya, másiknak egy fia. Mikor utóbbi király meghal, fia, Romualdo elhatározza, hogy véget vet a harcoknak, mégpedig úgy, hogy megküzd a másik királyság legjobb harcosával. Igen ám, de a másik király három leánya közül egyikükbe, a szépséges Fantaghiróba vajmi kevés hölgyi erény, annál több harci kedv szorult, és az udvarban élő Fehér Boszorkánytól még kiképzést is kap, így férfinak álcázva magát kiáll Romualdo ellen. Persze közben szerelembe esnek és a többi, de nem ezért került fel a listánkra, sokkal inkább az ijesztő és a bájos elemek bátor bevállalása és a remek maszkok miatt, valamint azért, mert az örök életre beégett gyerekkori emlékek bármikor visszaidézhetők a mai napig, mint ahogy azt sem értem máig, hogy honnan tereltek össze ennyi ilyen jól kinéző embert.
Harry Potter-széria (a Bölcsek kövétől a Halál Ereklyéiig, 2001-2011)
Ugye senki nem gondolta egy pillanatig sem, hogy a nagy versenytárs kimarad? A Harry Potter-szériát sokan hajlamosak bugyuta gyerekmesének tartani – és hatalmasat tévednek. A Potter-könyvek ugyanis irodalmilag is értékes, bámulatosan átgondolt, lehetetetlenül izgalmas könyvek, amelyek egy olyan világot teremtenek, amelynek mindenki része szeretne lenni, aki akár csak 50 oldalt elolvasott belőlük. Tapasztalatból beszélek: egész ifjúkorom a Harry Potter-könyvek elutasításával telt, épp a fenti érvelés mentén – aztán már felnőttként, mondván, igenis az alapműveltséghez tartozik, nekiestem, és egy hónap alatt mind a hét könyvet elejétől a végéig felfaltam, és azóta a Potter-kockák büszke táborát erősítem. A filmek ugyan meg sem közelítik a könyvek színvonalát – érezhető a rendezők cserélődése, és az is, hogy egyikük sem volt az a szintű rajongó, mint A Gyűrűk Ura esetében Peter Jackson – de azért hangulatidézésnek, és a könyvek iránti érdeklődés felkeltésének tökéletes eszköze, ahogy arra is kiváló, hogy gyerekekkel megszerettessük az olvasást. Ez esetben azonban nem árt az óvatosság: a kedves-bájos gyerekmeseként induló történet könyvről-könyvre, filmről-filmre halad az egyre sötétebb tónusok felé, az utolsó részek pedig már vastagon horrorisztikusak.
Trónok harca (Game of Thrones, 2011 – )
A másik kakukktojás a listánkon a Trónok harca, ami oké, hogy HBO-gyermek, ami gyakorlatilag biztosítja, hogy bőven moziminőségű zsenialitásra számíthatunk, de mégis csak egy tévésorozat. A tekintetben is különleges széria ez, hogy a tévéstúdió különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül felvállalja, hogy egyszerűen nem hajlandó tartani magát a könyvek történetéhez. Pofátlanul megváltoztatják kulcsesemények kulcsszereplőit, kihagynak a könyvekben fontos, beleírnak azokban nem is létező karaktereket – és a rajongók, akik pedig nincsenek kevesen, és nem is kevésbé lojálisak, mint bármelyik hasonló franchise rajongói, különösebb fanyalgás nélkül elfogadták ezeket a változtatásokat. A sorozat ugyanis ad mást a szöveghűség helyett, mégpedig mindent, amit egy hollywoodi szuperprodukció csak adhat: erőszak, óriási tömeges csatajelenetek, vér és erotika, a CGI-tól meg tátva marad a szánk. A történet szimpla középkori környezetbe helyezett királydrámaként indul lovagi tornákkal, szép ruhákkal, kardozással, ármánykodással és kissé idejétmúlt értékrenddel, ám ahogy haladunk előre, úgy fokozódik a sorozat fantasy-jellege: egyre több a misztikum, furcsa lények, varázslatok, sötét erők, sárkányok és élőhalottak népesítik be Westeros világát. Minden filmes zsenialitás mellett pedig amiatt is ajánlott a széria, mert, ahogy A Gyűrűk Ura vagy a Harry Potter, ez is erősen a közbeszéd része már.
