Dumb és Dumber – Dilibogyók (Dumb & Dumber, 1994)
Mi mással kezdhetnénk egy efféle listát, mint a bevezetőben megénekelt alkotás eredetijével. A két kretén, gyerekkori nevükön Lloyd Christmas (Jim Carrey) és Harry Dunne (Jeff Daniels) utazása fél Amerikán át húsz éve valóságos támadás volt a rekeszizmok ellen. Az ütődött Dumb által a reptéren meglátott és legott megszeretett Mary (Lauren Holly) és az ő „ottfelejtett” táskájának visszajuttatási küldetése nem semmi agymenést tartogatott a nézők számára. Az akkoriban még az ismeretlenségből előlépő, forgatókönyvíró-rendező testvérpár Peter és Bobby Farrelly már ezzel az első filmjükkel megvetették a lábukat Hollywoodban és a deviáns vígjátékok világában. A Dumb és Dumber a sokszor nagyon beteg poénoknak hála, egy csapásra a road movie-k és a haverfilmek emlékezetes darabjává vált.
Bill és Ted zseniális kalandja és haláli túrája (Bill & Ted’s Excellent Adventure, 1989; Bill & Ted’s Bogus Journey, 1991)
Bill és Ted kultikus kiruccanásai, a zseniális kaland és a haláli túra, mind az agyzsibbasztó komédiák, mind a haverfilmek zsánerein belül úttörőknek számítanak. Ez a két film nem csupán Keanu „Neo” Reeves karrierjét indította be, de lököttségüknél és szokatlan stílusuknál fogva olyan későbbi művekre voltak hatással, mint a Wayne világa, a fentebb már említett Dumb és Dumber, valamint karakterduókra, mint Beavis és Butt-head, illetve Jay és Néma Bob. A Bill és Ted sztorik a múlt idősíkjaiba, illetve a túlvilág különböző színtereire tett kiruccanásoknak köszönhetően egyszerre voltak üdítően frissek és a két agyilag zokni főhős révén – pozitív értelemben véve – fárasztóak is. Ezen a kettőségen alapult a sikerük és az évek során elért kultikus státuszuk is. A Bill és Ted-filmek mind a mai napig épp oly rettenetesen szórakoztatóak, mint újkorukban voltak.
Jay és Néma Bob visszavág (Jay and Silent Bob Strike Back, 2001)
Kevin Smith, az 1994-ben bemutatott Shop-stopban debütáló agyszüleményei, azaz Jay és Néma Bob, az évek során a kis költségvetésű filmes mogul későbbi összes rendezésében feltűntek, mígnem aztán a 2001-es visszavággal végre megkapták saját a mozijukat is. Ebben, a Dumb és Dumber szisztémájára némiképp emlékeztető road movie-ba oltott poénviharban a két jómadár végre elszakad New Jerseytől és a vegyesbolttól, hogy Hollywoodba átugorva kiküszöböljék a „hírnevükön” esett csorbát. A Jason Mewes (mint Jay) és Kevin Smith (mint Néma Bob) címszereplésével készült film koncentráltan tartalmazta a szerző-rendező Smithre jellemző ökörséget, amit ezúttal még megspékelt egy nagy adag (geek)filmes utalással, és egy rakás, a híres cimborái által ingyen bevállalt cameóval is. A végeredmény: 104 perc önfeledt őrület.
Ace Ventura – Állati nyomozó és Hív a természet (Ace Ventura: Pet Detective, 1994; Ace Ventura: When Nature Calls, 1995)
Mint már kifejtettük, Jim Carrey mostanában éppen a Dumb és Dumber második részével alázza meg eddigi, ugyan nem makulátlan, de alapvetően szépen ívelt karrierjét. (Jó ehhez hozzásegíti őt Jeff Daniels is!) Aki valaha találkozott élete során Ace Ventura-filmmel, azzal két dolog történhet: vagy meggyűlöli egy életre Jim Carrey-t (és akkor lemarad egy rakás későbbi jó filmről) vagy megszállottja lesz, és rájön, hogy az Ace Ventura 1-2 icipicit több annál, minthogy valaki előbújik viccesen egy robotrinocérosz végbélnyílásából. Ezen filmek baromira fontos társadalmi ügy köré szerveznek könnyed, humoros, s néhol gusztustalanságba forduló állati nyomozásokat. Ez az ügy pedig nem más, mint a környezetvédelem. Szóval, aki bírja az állatokat, a gumiarcú Jim Carrey-t, vagy csak szimplán benne van egy jó nosztalgia-tripben, sürgősen nézze meg az Ace Ventura filmeket!
Hogyan rohanj a veszTEDbe (A Million Ways to Die in the West, 2014)
Az, hogy egy filmet a rendező előző alkotásának címével az újba helyezve akarja eladni a forgalmazó, miszerint: lám-lám ezt is az a Seth MacFarlane rendezte, mint aki a Tedet, elég sokat árul el két dologról is. A magyar forgalmazók nem bíznak a filmben, ezért minden szánalmas módot megragadnak arra, hogy emlékeztessenek a piáló, káromkodó plüssmacis filmre, másfelől, hogy ennyire kétségbe esett lépést jó esetben csak akkor követnek el, ha a film tényleg szar. Az A Million Ways to Die in the West (Egymillió út a halálhoz a vadnyugaton – szabadfordításban) egyik legnagyobb baja, hogy egyszerűen nem vicces. A rendező által kreált Family Guy-ban jól működő asszociációs poénok itt sajnos nem ütnek. Ott simán belefér, hogy egy eleső Star Wars-os birodalmi lépegető hosszú másodpercekig fájlalja a térdét, de a Hogyan rohanj a veszTEDbe esetén sok esetben a humorunkat minimum kétszáz évvel vissza kellene állítanunk ahhoz, hogy egyáltalán értékelni tudjuk a vicceket egy tízes skálán. No, nem azért, mert nem értjük, hogy két ember közös báli fotóján megbotránkoztató, ha valaki mosolyog, hanem azért, mert ez egyszerűen nem vicces. Mint ahogy az sem, hogy valakinek megy a hasa és beleürít egy ember kalapjába, mert az maximum undorító. Az eddig felsorolt alkotásokkal ellentétben ez a film úgy agyzsibbasztó, hogy közben nem szórakoztató.
Leningrad Cowboys menni Amerika (Leningrad Cowboys Go America, 1989)
A skandinávok kapcsán sok minden juthat az ember eszébe: a csodálatosan magas szőke nők, a vörhenyes, vikingtestű férfiak, a hideg időjárás, aminek következtében mindenki csak szaunázik, a precizitás, vagy a magas alkoholárak. Egy valami biztosan nem: a humor. Pedig a Leningrad Cowboys menni Amerika egy finn vígjáték, amelyre az előzőeknél is jobban igaz, hogy agyzsibbasztó. Ráadásul végletes érzelmeket válthat ki nézőjéből, aki vagy kikapcsolja dühében a DVD-lejátszót negyed óra után, vagy végigvinnyogja az egészet. A történet középpontjában a címben is említett zenekar áll, amely ekkor még nem létezett, viszont a film elkészülte után a szereplők valóban megalapították. A sztori szerint az együttes annyira rossz, hogy még a finn nemzettest is kiveti magából őket, ezért elmennek az USÁ-ba, mert „ott minden szart lenyelnek”. Tessék megpróbálni, vajon a nyájas nézőnek is sikerül-e?!
Wayne világa (Wayne’s World, 1992)
Ugyan Mike Myers színészi pályafutása már 1975-ben elkezdődött, az első meghatározó szerepéért további tizenhét évet kellett várnia. Az ekkor huszonkilenc éves színész a zenerajongó geek, Wayne szerepében testhez állóan hozta a koravén tinédzsert, akinek csupán egy célja van, befutni a showbusiness-be haverjával Garth-tal (Dana Carvey),a pincéjükből sugárzott rock n’ roll kábeltévés műsorukkal. A film innentől egy szokásos dramaturgiájú karriertörténet is lehetne, de ezt mégsem történik meg, mert a srácokat hiába karolja fel egy menedzser, ők visszatérnek a sufniműsorukhoz. A film igazán beteg poénokkal, kamerába nézős kikacsintásokkal, és azóta már klasszikus Mike Myers gegekkel operál. Ahogy az Ace Ventura Kerekes József magyar hangjával az „igazi”. úgy a Wayne világa Geszti Péterrel és Szikora Róberttel.
A híres Ron Burgundy legendája (Anchorman: The Legend of Ron Burgundy, 2004)
Will Ferrel személye sokakat taszít hazánkban, amely talán abból fakad, hogy sajátos humora kevésbé befogadható, mint bármely Adam Sandler nevével ellátott random fingósfilm. Azt is lehet állítani, hogy Ferrel gyakorlatilag minden filmjében bunkó, önző, arrogáns és együgyű karaktert alakít, de történetei vígjáték mivoltjuk ellenére rendre társadalmi kérdéseket is feszegetnek. A híres Ron Burgundy legendája sztorija például a női hírolvasók megjelenését járja körül az 1970-es évek Amerikájában, egy tökéletesen férfiuralta közegben. A film igazán hibbant, talán olykor fárasztó is, de ez mégsem válik a film kárára, sőt ez adja fő élvezeti értékét. A szerepében lubickoló Will Ferrel mellett Steve Carell is fenomenális, de gyakorlatilag a teljes szereplőgárda olyan színesen van ábrázolva, mint a ruhák, amelyeket viselnek.
Johnny English (2003)
A Johnny English-t félig betegen, belázasodva néztem meg, így máig nem tudom biztosan, a láz tudatmódosító hatása volt-e az oka, vagy sem, de hogy a röhögéstől nyűszítve néztem végig a filmet, az egészen biztos, pedig egyébiránt a bukdácsolós- bénázós vígjáték mint olyan nem az én műfajom. Bár tény az is, hogy egy olyan zseni, mint Rowan Mr. Bean Atkinson, majdnem bármit elmondhatatlanul viccessé tud tenni – gondoljunk csak az Igazából szerelem ajándékcsomagolós jelenetére. Az egész fickó önmagában, anélkül, hogy igazából bármit is csinálna, annyira abszurd, hogy már pusztán személyében képes tökéletes görbe tükröt állítani az irritálóan karót nyelt, nőcsábász 007-es ügynök fogalmának.
Szőr Austin Powers: Őfelsége titkolt ügynöke; KicsiKÉM – Sir Austin Powers 2; Austin Powers – Aranyszerszám (Austin Powers: International Man of Mystery, 1997; Austin Powers: The Spy Who Shagged Me, 1999; Austin Powers in Goldmember, 2002)
A végére hagytuk a nehéztüzérséget: az Austin Powers-filmek gyakorlatilag értelmet adnak a bűnös élvezet fogalmának. Varázserejük abban rejlik, hogy fogják az önmagukban idegesítő filmes kliséket – szexi szőke nő, ellenállhatatlanul férfias titkosügynök, visszataszító bűnöző, világhódító főgonosz -, csavarnak rajtuk még kettőt-hármat, amíg elérik az “annyira rossz, hogy az már jó” szintjét. Így aztán erőltetettek, tocsognak a testnedvekben és a kínos szóviccekben, és mégis, annyira agyatlanul viccesek, hogy a magamfajta sznobok (sőt, megspórolva kedves olvasóinknak: sznob firkászok) is képesek bármikor Dr. Genya kisujjpózában elraccsolni egy-egy zsibbasztóan pihent mondatot a filmből.
