1994-ben Peter és Bobby Farrelly jól beletrafáltak valamibe, ami eredetileg egy minimális költségvetésű, a road movie és a haverfilm zsánerét ötvöző, vállaltan agyzsibbasztó vígjátéknak indult. Azonban utólag sokkal több lett annál. Az akkoriban még nem világsztár Jim Carrey és a sztárnak azóta sem éppen mondható Jeff Daniels infantilis játékára épülő, Dumb és Dumber – Dilibogyók egykettőre a deviáns filmek bajnokává vált. A végtelen gyökérség és az altesti poénok világszerte meghódították a nézőket, olyannyira, hogy a komédia népszerűsége az elmúlt két évtizedben sem kopott meg. Hogy miért épp most, 20 évvel később érezték úgy Farrellyék, hogy megérett az idő a folytatásra, azt nem tudjuk, mindenesetre megírták a forgatókönyvüket, összefogtak a siker kulcsát jelentő színészpárossal és tető alá hozták az új Dumb és Dumbert. Kár, hogy teljesen feleslegesen.
A magyarul bizonyára rém humorosnak szánt, ám roppant szánalmasan hangzó Dumb és Dumber kettyó cselekménye nevetségesen egyszerű. A film azzal indít, amit már a trailerekből is megtudhattunk, azaz hogy Lloyd, alias Dumb mindezidáig agyhalottnak tette magát, hogy ezzel jól átverje barátját. Hatalmas poén, miután ezen túltették magukat, felkeresik Harry, alias Dumber szüleit, ugyanis kiderül, hogy szegénynek új vesére van szüksége, különben elpatkol. Az a terv, hogy valamelyik őséből kell kicsikarni egy vesét a számára, hiszen ugyebár az a tuti, ha vérrokontól származik a szerv. A két okos szerint. Az amúgy ázsiai szülők a találkozó során végül elárulják a nagy kisfiuknak, hogy sajnos nem ők a vér szerinti ősei, magyarán egyikük veséje sem lenne jó neki. Nagy csalódottságuk közepette Dumb és Dumber azonban találnak egy levelet a több tucatnyi között, amit Harry sosem olvasott el. Ebből kiderül, hogy valahol a világban él, egy már 22 éves gyermeke. Következésképp a két jómadár útra kel, hogy megtalálják a srácot/csajt, és az ő veséjét szerezzék meg.
Amennyiben elvonatkoztatunk a sequel szervdonor-vadászatos új motívumától, lecsupaszítva a sztorit rájövünk, hogy szinte ugyanazokból az elemekből áll, amelyekből az első rész építkezett. Adott tehát a két töketlen, akik még mindig leírhatatlanul hülyék, és egy mondvacsinált apropóval ismét felkerekednek, hogy útközben mindenféle baromságokat műveljenek, és kiakasszák a környezetükben a show-hoz csupán asszisztáló mellékszereplőket. Ez a fajta azonosság a 20 évvel ezelőtti filmmel még nem is lenne baj, mondván nézőként elkönyvelhetnénk, hogy „a Dumb és Dumber-filmek már csak ilyen road movie-ba oltott kalandozós bohóságok”, de ez nem így van. Ugyanis a folytatásnak nem csupán az alapmű felépítését és szerkezetét sikerül megidéznie, de az abban elsütött poénok és gegek legjavát is. Márpedig ez az elsőre nosztalgiázásnak tűnő jelenség a játékidő felének elteltével előbb elkezd visszássá, majd végérvényesen kiábrándítóvá válni.
A Dumb és Dumber kettyó nem egyszerűen kimerül és elvész abban, hogy a még eredeti ötleteken alapult elődjét másolja, de telis-tele van olyan tréfásnak szánt momentumokkal, amelyek nem működnek. A java ezeknek is afféle kipróbált marháskodás, amiről Farellyék valamilyen szinten méltán gondolhatták azt, hogy kicsit átalakítva bejönnek újra, de ez nem így van. Mindaz, ami valaha szinte innovatív volt a Dumb és Dumber – Dilibogyókban, az itt és most elkedvetleníti a nézőt, éppen azért, mert felismerjük a megoldások újrahasznosítottságának tényét. Fantáziadússág tehát nem sok rejlik a háttérben, ellenben inkább a bőrlehúzás gyanúja foganhat meg elméinkben. Ráadásul ezt a gondolatot és a nyilvánvaló erőltetettséget immáron még Jim Carrey és Jeff Daniels parádés játéka sem képes leküzdeni. A pároson mintha nem fogott volna az idő: ugyanolyan önfeledten és hitelesen képesek ökörködni, miként tették azt anno. Rájuk legalább nem lehet panasz.
A filmnek sajnos a magyar szinkron adja meg a kegyelemdöfést. A hangokkal nincs baj, Kerekes József és Haás Vander Péter akárcsak a két ütődöttet játszó színész, zseniálisak, még mindig tökéletesen illenek a szereplőkhöz. Csakhogy a fájdalmasan borzasztó szövegeken még ők sem tudnak segíteni. Az egyszerűbb dialógusok még szódával el is mennének, de a film magyar verziója csordultig van dilettáns szójátékokkal. Ezek ráadásul a magyar és az angol nyelv különbözőségéből kifolyólag gyakorta még csak köszönőviszonyban sem lehetnek az eredetileg elhangzottakkal. Persze szép és dicséretes dolog a fordítóktól kreatívan közelíteni az alapanyaghoz, és belekalkulálni azt, hogy a hazai közönség értékeli a tréfás, csak a magyart anyanyelvükként beszélők számára érthető átírásokat, de azért mindennek van határa. Az egy dolog, hogy már a Dilibogyókban is előfordultak ilyenek (és ott még jók is voltak), de itt minden második percben elhangzik egy, ami fél óra elteltével olyan szinten bántóvá tud válni, hogy az ember legszívesebben füldugóért kiáltana.
Összességében az új Dumb és Dumberre hiába is vártunk két évtizedet, nem érte meg. Ennyi idő alatt Bobby és Peter Farrelly igazán kifundálhattak volna egy komplexebb, több újítást tartalmazó sztorit, pláne ahelyett, hogy csaknem újraforgatták az első filmjüket, itt-ott átírva a körítést és hozzá a gegeket. Merthogy az addig oké, hogy a két idióta köré nem célszerű – és nem is nagyon lehetséges – bonyolult cselekményt rittyenteni, de azért az, hogy ennyire másolják a sequellel az előzőt, az kiábrándító. Figuráikhoz új humorforrást sem sikerült találniuk a már bevált debil poén-sablonokon kívül, amelyeknek csupán a töredéke jön be és üt úgy, ahogyan azt szerették volna. Noha a film nem feltétlenül nézhetetlen, mégis, ha valaki egy nagy adag fárasztó idétlenkedésre, illetve némi nosztalgiázásra vágyik, úgy még mindig inkább a ’94-es változatot ajánljuk a mostani helyett. Annak az újranézése eddig is működött, úgyhogy semmi szükség nem volt erre az enervált folytatásra.
Dumb és Dumber kettyó (2014) – Értékelés: 10/4
Színes, szinkronizált, amerikai vígjáték, 109 perc.