Luc Bessonnak nagy tervei voltak a Léon, a profival, nem is bízta a véletlenre a sikert: a sztori helyszínéül New Yorkot választotta, nemzetközi stábbal és színészekkel – köztük a briliáns Gary Oldmannel – dolgozott, sőt, francia film létére a szövegeket angolul vették fel; sokan koprodukciónak is hitték az ízig-vérog francia mozit. Azért Besson ügyelt rá, hogy honfitársainak is megadja, ami jár nekik: amikor a filmet először bemutatták 1994 szeptemberében, két hónapig kizárólag Franciaországban volt műsoron, csak a november 18-as Egyesült Államokbeli premierrel indult be a nemzetközi forgalmazása.
A Léon Luc Besson ötödik nagyjátékfilmje volt a sorban az Élethalálharc, a Metró, A nagy kékség és a nemzetközi áttörést hozó Nikita után. Ez utóbbi filmje, az 1990-es Nikita sikere volt az, amire bátran építve ugyancsak az egyik saját filmötletét valósította meg a Léonban a bérgyilkos és a megárvult kislány meséjének filmre vitelével. A mozi relatíve kis költségvetésből, mindössze 16 millióból készült, ugyanis a legtöbb jelenet belső terekben, jobbára szállodai szobákban játszódik, amelyeket még Franciaországban vettek fel, csak néhány kültéri szcéna rögzítéséhez utazott el a stáb New Yorkba, illetve a film végi leszámolás miatt New Jersey-be – ezzel komoly milliókat spórolva.
Besson emellett nem csak a büdzsével bánt szigorúan, saját magá val szemben is komoly önmérsékletet kellett gyakorolnia: a film köztudatban élő végső változata alaposan eltért attól a verziótól, amit a direktor eredendően megálmodott. Rendesen megkurtították például a játékidőt, egészen pontosan 25 perccel. Később természetesen forgalomba került a kihagyott jeleneteket tartalmazó kiadás is, mindjárt két különböző verzióban: megjelent egy 133 perces „nemzetközi” és egy 136 perces „vágatlan” változat is. Luc Besson saját elmondása szerint, miközben az utóbbit tartja az igazi, teljes filmjének, mégis a vágóasztalon “ráerőszakolt” módosításoknak eredményét, vagyis a rövidítettet aposztrofálja „rendezői változatnak”. És hogy miért kellett megvágnia a filmet? Az ok prózai: az amerikai forgalmazó Columbia Pictures szerint a több mint két órás eredeti “nem szerepelt jól” a Los Angeles-i tesztvetítésen – magyarán abban a formájában nem voltak hajlandóak értékesíteni a filmet.
A kihagyott jelenetek mind a film második feléből származnak, és Léon és Mathilda összeszokását, valamint közös akcióit örökítik meg. Az apró, jelentéktelennek tűnő momentumok valójában igen sokat tesznek hozzá a duó – és vele a teljes produkció – sajátos bájához. Többet láthatunk Mathilda bérgyilkos-kiképzéséből, amit Léon lelkiismeretesen szervez meg, és nagyon mókásan ad elő. Hasonlóképpen aranyosak a páros együttélésének rutinját ábrázoló montázs-szerű képsorok is, amelyek a zenei aláfestéssel még a burleszk felé is kikacsintanak, még életszerűbben mutatva meg a két főszereplő fejlődését és egymás iránti szeretetének kialakulását.
A Leon, a profi utánozhatatlan bája tehát elsősorban nem is az egyszerű, de lényegre törő cselekménynek, sem a frankó akcióknak, hanem a Jean Reno – Natalie Portman duó teljesítményének tudható be. Kettejük közül az akkor 46 éves Reno ekkor már harmadízben dolgozott együtt Luc Bessonnal, A nagy kékség és a Nikita után, mi több, ez utóbbiban ugyancsak „takarítót” formált meg, bár egy Léonnál lényegesen kellemetlenebb alakot. Reno – alakításai mellett – épp a közös munkák során Bessonnal kialakult barátságának és a tőle kapott szerepeknek köszönhette ekkoriban kialakuló nemzetközi hírnevét.
A másik oldalon az ekkor még csak tizenegy éves Natalie Portman még igencsak távol állt attól, hogy csak úgy ráosszanak egy szerepet. Az elmúlt húsz év alatt Hollywoodban meghatározóvá vált Oscar-díjas színésznőnek Mathilda eljátszásáért alaposan meg kellett küzdenie: a meghallgatáson első körben el is utasították, a castingot vezető Todd M. Thaler ugyanis túl fiatalnak találta Portmant. Sokáig úgy volt, hogy az akkor tizenöt éves Liv Tyler, a rockzenész Steven Tyler lánya lesz a befutó, vele viszont éppen az nem stimmelt, hogy túl öregnek tűnt a figurához. Natalie Portman viszont már fiatalon is rendkívül elszánt volt, ezért visszament a meghallgatásra, hogy megpróbálja újfent elnyerni Luc Bessonék kegyeit. Azt a drámai jelenetet adta elő, amikor Mathilda a kisöccsének elvesztéséről beszél, ezzel pedig sikerült olyannyira meggyőznie a rendezőt, hogy ráosztották a szerepet, ami aztán beindította karrierjét.
Végül ne feledkezzünk meg az alkotás gonoszát, a korrupt és nem teljesen épelméjű ügynököt alakító Gary Oldmanről, akit lényegében húzónévnek szerződtetett Luc Besson. Oldman addigra már olyan parádés alakításokkal büszkélkedhetett, mint A pokol konyhája féktelen Jackie Flannery-je, a Francis Ford Coppola-féle Drakula címszereplő vámpírja, és a kultikus Tiszta románc ugyancsak abnormális Drexl Spivey-ja. Bessonéknak mázlijuk is volt a sztárstátusz irányába előre törő Oldman ízlésével kapcsolatban: a színész előszeretettel játszott deviáns figurákat. Márpedig Stansfield karaktere ilyen szempontból abszolúte beleillett a sorba. A színészt egyáltalán nem zavarta, hogy esetleg beskatulyázzák – ami meg is történt -, mert ő élvezte ezeket a tébolyult karaktereket, meg is látszott az alakításain, köztük a Leon, a profiban is, hiszen a maga kevés játékidejében is mérhetetlenül zseniálisan ördögi tudott lenni. Nézzük csak vissza azt a momentumot, ahogyan beveszi a titokzatos, elmeháborító piruláját: egyszerűen tanítani kellene, annyira ott van.
Luc Besson egyszerre megindító és mozgalmas filmje tehát nem érdemtelenül vált már új korában is jelentőssé. A szerethető bérgyilkos és az ő kis protezsáltjának meséje 1994-ben, az akciófilmek hőskorának végéhez közeledve olyan friss és szokatlan húzás volt a francia filmestől, amire méltán figyelt fel a filmszakma. Ma, 20 évvel később pedig még mindig épp olyan utánozhatatlan hatással bír, mint akkor. Korosztálytól függetlenül ajánlott ma is bárkinek, aki egy kis kuriózumra vágyik az egy kaptafára készülő hollywoodi akciómozik mellett.
