Tegnap jólesett egy kicsit a színház.
Szerettem. De egy húszórás műszak után jó volt eljönni is, elfáradtam. Székesfehérváron rendeztem még tavaly a Tizenkét dühös embert, amiben a bíró egyébként felvételről Cser-Palkovics András, és egy idő után az előadás átkerült a színházból a Városháza dísztermébe. Most meg vissza a színházba – ezt kellett levezényelni. És jólesett az is, hogy bejött a gazdasági igazgató, Szabó Attila, aki valamikor a Katonában volt, előtte meg Kocsis Zoltánnál az Állami Hangversenyzenekarnál, és azt kérdezte, Gyuri, miért nem vagy itt? És a gyerekek is mondogatták, hogy gyere vissza, meg rendezd meg… És nem tudom, hogy van-e ehhez kedvem – tegnap volt. Ma azért úgy ébredtem, hogy jó, hát elmúlt a nagy varázslat, köszönöm szépen, színház, nagyon aranyos vagy, nagyon kedves vagy, nagyon megveregetted a hátamat, de azért jobb itt Kékkúton, megnézheted.
Mert dolgozni velük jó, de nagyon nem könnyű. Azzal nincs bajom, ha rosszak, ha ügyetlenek, azzal lehet valamit csinálni. De magammal kell kezdeni valamit, mert tőlem olyan minden, amilyen. És annyi minden van, amit el kéne még mondani. Ráadásul eléggé jól látszik, hogy mi az, amit elfogadnak tőlem, és mi az, amit nem. Mert van egy olyan egy-két százalék, amit nem. Néha az ember beleesik abba a hibába, illetve én is beleesem, hogy magamat szeretném ott látni, tudod? És elfelejtem, hogy ő van ott, nem én. Mondom a magamét, hogy így csináld, így csináld, így csináld. Ahogy én csinálnám. Pedig neki barna a haja, kék a szeme, és harminc évvel fiatalabb… És az is tévhit, hogy ha már ismerünk valakit, akkor tudjuk, mit várhatunk tőle. Ez nem igaz. Nem igaz, hogy ennyire kiismerhetnénk egymást.
Én megpróbáltam, de nem biztos, hogy sikerült. Nem biztos. Hát életben maradtam végül is… Persze nem meghalni kell, csak ezt a „mintha-szintet” lejjebb vinni, hogy ne legyen ilyen nagyon érvényesen jelen a „mintha”. Tudod, amikor úgy csinálunk a színpadon, mintha… Amikor én felnőttem ezekben a színházakban, ez egy nagyon furcsa, visszatérő fordulat volt: „olyan, mintha” meg „úgy, mintha”. És akkor ezen jól elcsodálkoztam, és erre volt az az ocsmány közhelyem, hogy mi lenne, ha az orvos „mintha” gyógyítana? A tanár „mintha” tanítana, „mintha” építenének, „mintha” zenét szereznének, a költő „mintha” írna? És akkor eljutunk oda, hogy a társadalom mintha társadalom lenne.
Ezt mondták kollégák, de mondta rendező is. Ez a mintha-színjátszás. De a „minthához” tartozik az is, amikor például a partnerek nem illenek össze. A debreceni Trisztánban velem is ez történt, még a hetvenes években. És a partneremnek valószínűleg még rettenetesebb volt, mint nekem. Ő előrebeszélt, a közönségnek, én meg hozzá szerettem volna. De előfordulhat ez akkor is, ha mindketten jó színészek, sőt akkor is, ha civilben bírják egymást. De a színpadon valamiért nem működik a periódusos rendszer – ezt a „kémia” szót, ezt utálom –, szóval én nem vagyok számára férfi, ő számomra nem nő.
Filmen is van ilyen, sőt ott több. Nem tudom, miért, talán azért, mert az inkább egy üzem. Meg azt mondják, hogy technikai műfaj; nem értek hozzá annyira, hogy ezt pontosan tudjam. És furák ezek a filmrendezők néha, mert kiirtják belőle azt a maradék nőt is. Azt a nőt hagyják meg, aki nekik tetszik, tudod? És nem biztos, hogy az tetszik nekem vagy a nézőnek.
Ebben persze a vágónak is nagy szerepe lehet, hiszen a vágás is egyfajta rendezés. Nem véletlen, hogy legendás vágó-rendező párosok vannak. És persze a forgatókönyv is fontos. Miért kérdezed, hát persze, hogy elolvasom – én még a technikai forgatókönyvet is elolvasom. Tudod, az az, ahol írják, hogy ez most közeli, ez totál, ez kistotál, és hány másodperc. Érted? Olvasom, mondom, ennek mi köze van a közelihez? Hiszen ez totál. De nem nagyon szoktam ezen vitatkozni, mert mindig azt mondom, hogy jó, ez a te szakmád, én ehhez nem értek. El tudom mondani, hogy mi a jó film, vagy szerintem mi a jó film, meg úgy egy-két perc vagy két-három vágás alapján meg tudom ítélni, hogy ez jó kép vagy nem jó kép; ezeket, azt képzelem magamról, tudogatom.
Szeretek fiatalokkal dolgozni, nem zavar, hogy nincs tapasztalatuk, mert így is lehet tőlük tanulni nagyon sokat. Egészen más világ, mint ami mi voltunk. Azt azért utálom, amikor lopják az időt. Én arra az időre emlékszem, amikor pontosan tudta a színész, közöttük én is, hogy ha egy méter filmet elcseszek, az hány forintba kerül. Hogy milyen könnyen tud kirepülni tízmillió az ablakon. Ez olyan felelősséget rakott ránk, hogy tudtunk dolgozni. Most meg tök mindegy. Elektronikus kép huszonhatodszor. Tudom, ezt én mindig elmondom minden interjúmban.
Annak idején az volt, hogy jó, gyerekek, megvolt az első felvétel, ez megvan. Akkor csináljunk egyet a labornak, jó? Ha netán elszúrja. Vagy: jó, csináljunk egyet magunknak! Vagy azt mondja a színész, én például jó sokszor mondom, hogy most megcsinálhatom úgy, ahogy én szeretném. Mert persze ezért csináltam előtte szarul. Mert másként nem tudsz ötről hatra jutni. Különben az érvényesül, amit én mindig úgy hívok, hogy az a kibaszott értelmiségi logika a filmrendezőknél, amiben kimarad az érzékiség az egészből. Tudod? Mondok egy példát.
És ez elég specifikus. De ez csak egy példa, mert mindegyiknek van egy specifikusa, tudod?
Csáki Judit: Cserhalmi – Nem lehet mindennap meghalni
Open Books, 2024
