Kultúra

Napokig csak a Zenevonat futott be a Nyugatiba, hogy a papíron búcsúzó LGT elringathassa rajongóit

Arcanum Újságok / Kisalföld, 1992. május (47. évfolyam, 103-127. szám)1992-05-21 / 119. szám
Presser Gábor és Karácsony János a koncert helyszínén.
Arcanum Újságok / Kisalföld, 1992. május (47. évfolyam, 103-127. szám)1992-05-21 / 119. szám
Presser Gábor és Karácsony János a koncert helyszínén.
A szerelvények több mint egy héten át a külső vágányokra érkeztek, és azokról indultak, a Nyugati csarnoka a Zenevonaté lett 1992 májusában. Több estén át búcsúzott – vagy mégsem – a legendás Locomotiv GT, amely nagyjából egymillió ember életét alakította át nyolc napra, és ki tudja, hány millióét formálta örökre. Legendás klubok, koncertek, 17. rész.

Sok helyen volt már koncert Budapesten, pályaudvaron speciel még nem. Aztán a Locomotiv GT kitalálta, hogy 1992 tavaszán a Nyugatiban búcsúzik el. Nem búcsúzott, még láttuk jó néhányszor – 2002-ben, a Hajógyári-szigeten tartott LGT-fesztivál előtt Solti János azt mondta: „Én el sem hittem, hogy ennek vége lehet” –, ám röviddel a rendszerváltás után mindenki azt gondolta, tényleg az LGT utolsó dalát fújja el a szél május 17-én.

Eredetileg két előadást terveztek, négy este lett belőle, a május 14-ei főpróbát is nyilvánossá tették. A vonatok nyolc napon át kizárólag a külső vágányokra érkeztek, és onnan indultak, a csarnokba egy sem döcöghetett be. Mivel a pályaudvar naponta 100–120 ezer utast eresztett át, az érintettek száma – halmozottan – csaknem egymillió volt. A csarnok bérlése meg másfél millió. A koncertet az akkor még jól futó Postabank szponzorálta. Játszott az idő tájt egy Vasas-labdarúgó, akit én konzekvensen „Banknak” neveztem, mert olyan jó helyen volt nála a labda, akár a pénz a trezorban. Magunk közt szólva, nem sok ilyen játékos akadt a nagy magyar futballkorszakok romjain, és néhány évvel később egy barátom e futballistáról is azt mondta: „Már csak Postabank.” Merthogy addigra annak is leáldozott.

Ám 1992-ben még ment minden, mint a karikacsapás, értsd: pénzintézeti és LGT-ügyben. Pedig a sínlefedéstől a színpad felállításáig, a villamosvezeték-átépítéstől a trafótelepítésig minden műsoron volt, közben fokozottan ügyelni kellett a műemlék tárgyak megóvására.
Az előkészítő munkák három és fél hónapig tartottak, a helyszín berendezésére négy nap maradt.

Ötszáz munkás melózott éjjel-nappal a négyszer 15 ezer nézőért, csak a sínek borítására száz tonna faanyagot, 15 ezer csavart és több tízezer szöget használt fel a megdolgoztatott kollektíva az átalakítást vezénylő Juhász Attila irányításával.

Az LGT, amely huszonegy évvel azelőtt, 1971 májusában adta első koncertjét, mégpedig a Budai Parkszínpadon, majd 1984-ben jelentette meg addigi utolsó nagylemezét, rajta a felejthetetlen Éjszakai vonatozással, 1992-ben élő éjszakai vonatozásokban vett részt a végállomáson.

A Kritika című folyóirat így vezette fel a monstre búcsút: „Megint úgy tűnt, mintha valami készülne történni. A belépők már egy héttel korábban elfogytak, az ember rég berozsdásodott kapcsolatait is kénytelen volt feleleveníteni a jegyhez jutás reményében, de csak azt tudhatta meg, mennyien készülnek oda olyanok is, akikről sejteni sem merte. Hirtelen megnőtt az egy négyzetméternyi lapfelületre eső Presser-interjúk száma. Miénk itt a tér, Neked írom a dalt, közben pedig kiderülhetett, hogy miért nem lehetett egy kelet-európai rockzenekarból világsztár, miben állt az a nem kilométerekben mérhető távolság, ki tartott be, ki nem. Szóval, mintha hosszú idő után újra valami készült volna. Hirtelen hihetetlenül fontosnak tűnt ott lenni, a valamiből kimaradok kínos érzésének árnyékában még a jegyárak sem az OTP-tartozások, a kéthavi villanyszámla és az átlagfizetések viszonylatában tűntek fel.”

Bár az eseményt úgy hirdették, hogy „az LGT történetének valamennyi nagy slágerét hallhatja majd a nagyérdemű”, ez – hacsak pirkadatig nem tart a buli – eleve valószínűtlennek tűnt, így „mindenki, mindenki” módfelett kíváncsi volt rá, mi szerepel a záró repertoárban, és mi nem. A Zenevonat meg A síneken adta magát. A Ringasd el magad, az Ő még csak most 14, a Kék asszony, a Miénk itt a tér, az Álomarcú lány, az És jött a doktor, a Neked írom a dalt, a Mi lesz velem?, a Boksz vagy az Embertelen dal nélkül nem létezett LGT-koncert. A Sziszifuszi blues bekerült a szórásba, és elringatott mindenkit, akárcsak a másik blues, a Royal („Gipszeld be a kezed!”), az eredeti felállással, Frenreisz metróssal-mozdonyossal és Laux „hűtlen baráttal”. De kimaradt például az Érints meg!, a Szabadíts meg!, a Segíts elaludni!, a Szeress nagyon!, a Mindenki másképp csinálja, az Egy elfelejtett szó, A rádió, a Boogie a zongorán, A Kicsi, a Nagy, az Artúr és az Indián vagy az Annyi mindent nem szerettem, míg az Ezüst nyárból csak rövid részlet hangzott fel.

A Nógrád Megyei Hírlapot nem is hatotta meg a körúti banzáj:

Úgy érezhette magát az ember, hogy a valamikori rock and roll banda, amelyik nekünk játszott a hegyoldalban, eltűnt. Most egy profit által vezérelt zenészcsapat próbált imitálni valamit. Nem ilyen volt a Loksi, mi nem ilyenre emlékszünk! A koncerten végig hiába vártuk, talán beindul a zenevonat, ugyanúgy, mint régen. Kiábrándító volt ez a búcsú, talán az járt jól, aki nem jött el. Számára megmaradt a régi LGT.

Az Egri Újság jóval lelkesebben – és a valósághoz hívebben – tálalta a történteket: „Már zúg is a csarnok. »Hívok egy régi álmot…« Presser Pici kísér… minket.”

A zeneszerző, aki a rendszerváltozás környékén felejthetetlenül megemlítette, hogy „vártam a fiókba zárt remekműveket, de egy sem került elő”, a búcsúkoncert(ek) előtt azt nyilatkozta: „Tényleg ez volt a legvidámabb barakk, nekünk elhihetitek. Mi igazán jól ismertük a többit.”
Azóta megélhetési historikusok nem győztek igazítani a történelmen, s egyébként is, ma már talán csak a Keletiben lehetne búcsúkoncertet rendezni, ha egyáltalán engedélyezné azt az LGT-nek a hatalom, és, ha élne még Laux József, Somló TamásBarta Tamás már 1992-ben sem élt –, egyáltalán: lenne még Locomotiv. Harminchárom esztendeje viszont azt írta a Mai Nap: „Alig győzik utánnyomni a Loksi-búcsúkoncert kazettáit, fogy a zenekar kislemez-gyűjteménye is, tovább tart tehát az LGT-őrület.”

A Népszabadságban szentimentálisnak nem nevezhető kitűnő kollégám, Jakab József tőle szokatlan hangnemben köszönt el a fiúktól: „Az a szemüveges mackó azt énekelte a Kék asszonyban: »Ha jönne egy asszony, ki engem keres, / mondjátok meg, hogy a szívem üres, / magányból születhet tán még egy dal…« Mostantól akkor erre várunk.”

Az Új Ludas Matyi viszont poénra vette az eseményt (naná!):

LGT-búcsúkoncert a Nyugati pályaudvaron. Két év múlva MDF-búcsúkoncert Rákosrendezőn.

Ha a Rákosrendező nem is, a többi stimmelt.

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik