Philippe Petit azok közé a finoman szólva ihletett művészek közé tartozik, akik, ha fejükbe vesznek valamit, azt mindenáron meg is valósítják. Petit 1974-ben, 24 évesen történetesen azt vette a fejébe, hogy végigsétál egy, a World Trade Center akkor még félkész tornyai között kifeszített kötélen. És meg is valósította az elvetemült ötletet.
Mikor aztán a gyülekező riporterek megkérdezték tőle, miért csinálta meg az őrült mutatványt, ami többszáz nézőjével jó nagy dugót is okozott New York belvárosában, annyit mondott: „Ha narancsokat látok, muszáj zsonglőrködnöm. Ha meg két tornyot látok, sétálnom kell”.
Petit valóban őrizetbe került a veszélyes előadás után, a manhattani kerületi ügyész utasítására viszont még aznap délután szabadon engedték, és ejtették a vádakat. Cserébe az utcaművésznek egy ingyenes kötéltáncos előadást kellett tartania a gyerkeknek a városi parkban.
Az akcióról persze filmek is készültek. 2008-ban James Marsh rendezésében, Ember a magasban címmel egy dokumentumfilm, ami el is nyerte a legjobb dokumentumfilmnek járó Oscar-díjat. 2015-ben pedig drámai filmfeloldozás, a Kötéltánc, amit Petit maga írt, és Robert Zemeckis rendezett – ez azonban már inkább vegyes kritikákat kapott.
Ötven évvel a mutatvány után Petit így emlékezett vissza rá júniusban, a New York Timesnak adott interjúban:
Olyan volt, mintha egész New York engem nézne – az egész világ, bizonyos értelemben –, úgy éreztem magam, mint Leonardo DiCaprio a Titanic egyik jelenetében, mintha én lennék a világ királya. Gyerekes, mégis mélyreható pillanat volt.
Tervei is vannak az az ikertornyok között tett séta évfordulójára: a Towering!! című előadásban az 1974-es séta történetének különböző pontjait idézik majd fel, és a nem sokára 75. születésnapját ünneplő Petit ismét kötélre lép a műsorban – bár a felső-manhattani Morningside Heightsban található katedrálisban kifeszített kötél „csak” 36 méter magasan lesz.
A New York Times kérdésére, hogy vajon miért nem megy magasabbra az évfordulós műsorban, így válaszolt:
Lassan 75 évesen már nincs mit bizonyítanom.
Emellett azt sem szeretné, hogy közönsége csupán egy pontnak lássa őt a levegőben, mint azon a bizonyos reggelen 1974-ben.
Akkor nem látnak igazán engem. Nem látják az arcomat, nem látják az arckifejezésemet, nem látják a kezemet, nem látják a lábamat. Akkor New Yorkban csupán egy pont voltam az égen. Jó lehetőség ez a New York-iaknak, hogy megnézzék az ikertornyok közötti sétát úgy, hogy ezúttal tényleg láthatják, mit csinálok.
