Kultúra

Fentről, hidd el, minden szép – Kötéltánc kritika

Bodnár Judit Lola
Bodnár Judit Lola

hypevadász. 2015. 10. 08. 20:08

Ha egy ihletett ember valamit egyszer kitalál, akkor azt véghez is viszi, ha évek munkájába, rengeteg pénzbe és néhány kisebb-nagyobb törvénytelenségbe is kerül. Vékony a vonal az elmebaj és az ihletettség között - azon egyensúlyoz a Kötéltánc. Kritika.

Nem baj, ha van egy kattanásod. Sőt. Amíg azzal csak a saját épségedet veszélyezteted, addig teljesen legitim, hogy te akarsz lenni az első bázisugró, aki lebucskázik a Burj Al Arab hotel csúcsáról, vagy ha képes vagy megtanulni spanyolul csak azért, hogy eredeti nyelven olvashasd el a Száz év magányt. Az efféle apróbb-nagyobb kihívások, még az olyan apróságok is, mint a 2015 reading challenge, strukturálják az alapesetben természetéből fakadóan szétfolyásra hajlamos időt. Kérdezz csak meg egy életmód-coachot vagy bárkit, aki részt vett már bármilyen sportversenyen, esetleg olvass bele tetszőleges időgazdálkodásról szóló könyvbe, abban többnyire mind egyetért, hogy amíg egy kitűzött célodon dolgozol, addig a napoknak-percek felértékelődnek, súlyuk és jelentésük lesz – arról meg A kis herceg óta tudjuk, hogy jó dolog. Philippe Petit-nek történetesen az volt a kattanása, hogy minél több és meglepőbb helyen feszíthesse ki kötelét, hogy aztán végigegyensúlyozhasson rajta. Hosszú évek álmodozása után 1974-ben átkötéltáncolt a World Trade Center akkor még félkész tornyai között. Ennek a szédületes őrültségnek állít emléket a Kötéltánc, na meg az ikertornyoknak – nem is értem, miért nem időzítették évfordulóhoz.

Philippe Petit a legtöbb artistától eltérően nem cirkuszos családba született, teljesen átlagos neveltetést kapott, apja a francia hadsereg pilótája volt – innentől kezdve érthető, hogy nem örült féktelenül, amikor drága gyermekének, miután egy alkalommal belógva egy vándorcirkusz előadására először látott kötéltáncot, bekattant valami és mutatványoskodni kezdett. A kötéltáncban, zsonglőrködésben és általában az előadóművészetben egyre nagyobb tehetséget mutató fiú mestert is talál Rudy papa személyében, aki egy egész dinasztiányi artistát adott a világnak saját fiai személyében. Rudy papa a tudást, az évek során Philippe mellé szegődő barátok, és a barátnő, Annie pedig az emberi erőforrást adják a projekthez, melynek célja valóra váltani az álmot, amelyet hősünk egy fogorvosi rendelőben vett a fejébe: végig sétálni a Világkereskedelmi Központ két tornya között kifeszített kötélen. Hosszas tervezés és egy meglehetősen látványos főpróba után – melyben Philippe a Notre Dame tornyai között kötéltáncolt végig – összeállnak a csillagok, és kezdetét veszi az akció, amellyel igazából csupán két picinyke gond van: hogy illegális és hogy életveszélyes.

A film szép hosszú expozícióval dolgozik: bár egyértelműen a nagy attrakción van a hangsúly, mégis –finom utalásképpen a minden művészeti teljesítmény hátterében meghúzódó brutális munkamennyiségre – a felkészülés, a nagy sétához vezető út kapja a játékidő javát, és bár minderre nyilvánvalóan szükség van, mégis nagy szerencse, hogy a fő akció megjelenítés olyan erős lett, amilyen, a felvezetés ugyanis a legjobb indulattal is erős közepes.

Fotó: InterCom

A film egészére jellemző, hogy inkább dialógusok, mint események történnek a vásznon: nem különösebben érdekes figurák szépen világított helyszíneken beszélgetnek. És ha még nem volna elég a szájtépés, az egész film keretét a főhős narrációja adja, amit valami érthetetlen okból nem csak hangban kapunk, hanem képben is, tényleg lebilincselően érdekes (nem), ahogy Joseph Gordon-Lewitt kóvályog, áll, ül, lábát lóbázza az amerikai Szabadságszobor csúcsáról, közben pedig egy kezdő színjátszókörös gimnazista ripacs kifinomultságával gesztikulál.

Javára legyen mondva, hogy túlmozgásosságában legalább következetes: amikor nem narrátorként, hanem szerepben látjuk, akkor is kalimpál, minden egyes szavához keze-lába jár. Sokért nem adnám, hogy megtudhassam, ez Gordon-Lewitt saját modorossága vagy Zemeckis színészvezetése, akárhogy is, borzasztó irritáló. Az iCarly-szintű tiniszennyekben „játszanak” így a gyerekszínészek: túlgesztikulálnak mindent, addig is történik valami, ha már a szavak szintjén a világon semmi érdekes nem hangzik el.

Kár érte, mert amikor nagy ritkán alkalma van letenni ezt a marhaságot, Gordon-Lewitt egyszerűen, finoman játszik, ami egyfelől sokkal jobban áll neki, másfelől meg azokat a részeket elhiszem, szemben ezekkel az amatőr modorosságokkal. Értem én, hogy színpadiasság meg cirkuszesztétikum, de vásznon ez a stílus ordítóan idegen. Az alakítás egyébként nem csak a főhős esetében gyengélkedik, a mellékszereplők is felejthetőek, még a nagy Ben Kingsley is karikatúrába csúszik át Ruby papa szerepében. Bár teszem hozzá, a szinkron sem segít a helyzeten.

Fotó: InterCom

Szerencsére viszont az alakítások és a narráció rettenete sem tudja lehúzni azt a mérhetetlen zsenialitást, ami a dramaturgiában és a látványban tetten érhető. A Kötéltánc – nomen est omen – szépen egyensúlyoz, amikor már épp elunja a néző a szövegelést, akkor történik valami akció, vagy kap az agy némi szemnyalókát, amitől éber marad a figyelem. Aztán végre, a hosszú előkészítés után eljutunk a lényegi akcióig, és innentől kezdve az addig langyos zsánercukiskodás átvált tökös akcióba, itt-ott némi helyzetkomikummal oldva az egyébként csúcsra járó izgalmakat. A kötélre lépés pillanatától pedig teljes a feszültség, közben az IMAX teszi a dolgát, az önmagában is szédítő látványt még egy szinttel magasabbra emeli, néhol tényleg elakad a lélegzet – az ilyen pillanatok miatt volt érdemes feltalálni ezt az egész CGI-3D mesevilágot.

Elkerülhetetlen persze, de szerencse is, hogy a témából fakadóan a film végére összpontosul az igazi puskapor: így a teremből kijőve a gyengécske felvezetésre csak az emlékszik, akinek a szőrszálhasogatás a passziója (vagy a megélhetése, ugyebár). A varázslat egyébként elfeledtet mindent. És bár a Kötéltánc érthetetlen módon nem élt a lehetőséggel, hogy a WTC tragédiájának igazi évfordulós filmje legyen, mégis, az utolsó percekben kicsit elszomorodni is van idő: a statisztikai adatok drámája steril és távoli, annak a szimbolikája viszont nagyon is átérezhető, hogy hiába van már Philippe Petit-nek örökjegye, nincs már ott az a két torony.

Kötéltánc (The Walk)– színes, amerikai filmdráma, 123 perc – 7/10

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.