1984-ben Eddie Murphy még nem számított sztárszínésznek, habár mögötte volt a 48 óra elsöprően jó fogadtatása, ami később elindította a hollywoodi sikeresség útján. De a Beverly Hills-i zsaru főszerepét eredetileg nem rá írták: anekdoták tömkelege szól arról, hogy Sylvester Stallone volt hosszú ideig a befutó, de állítólag a forgatás megkezdése előtt olyan narancslevet készítettek be lakóbuszába, amilyet ki nem állhat. Csoda, hogy faképnél hagyta a rendezőt és a stábot?
Valójában annyi történt, hogy Stallone drámaibbá akarta írni Foley karakterét, poénokról hallani sem akart. Mivel senki nem osztotta az elképzeléseit, fogta magát és odébbállt, ebből született meg 1986-ban a Kobra című filmje.
Az első film gigantikus siker lett, új polcra helyezte Murphyt, ez nagyban volt köszönhető az addig filmes körökben kevésbé ismert Martin Brestnek, aki a rendezésért felelt. A Beverly Hills-i zsaru sokat tett a buddy cop filmes alműfaj népszerűsítéséért is, ami leginkább a nyolcvanas és kilencvenes években élte virágkorát, gondoljunk a Halálos fegyver-filmekre, a Tango és Cashre, esetleg Az utolsó cserkészre.
Hogy Murphyék filmje kasszasiker lett, azt is jelentette, hogy folytatást rendelt be a Paramount Pictures. Foley első visszatérését az akciófilmekben nagyszerű, de tragikus sorsú Tony Scott dirigálta le 1987-ben, ám kritikailag elmaradt az első rész sikerétől. Mondanunk sem kell, hogy bár a – viszonylag későn elkészült – harmadik filmben is akadnak olyan jelenetek, melyekre szívesen emlékszünk vissza, összességében Axel Foley nyugdíjazása nem tett rosszat Eddie Murphy karrierjének sem.
1994 után egészen a 2010-es évek második felééig nem lehetett hallani arról, hogy negyedik részben gondolkodnának a filmstúdiók. Ötletek, fellángolások persze akadtak, de végül hamvukban elhalt projektek lettek. A 2020-as évekre azonban a nosztalgia lett Hollywood második kedvenc szava a szuperhős után, Eddie Murphy pedig előbbiből alaposan kivette a részét: előbb az Amerikába jöttemhez készített egy bődületesen rossz és fölösleges folytatást, majd valahogy elhitette a Netflixszel, eljött az idő, hogy a nagypofájú Foley-t előrángassák a nyugdíjból.
A Beverly Hills-i zsaru: Axel Foley címet kapó negyedik, ezúttal számozatlan epizód látszólag fittyet hány arra, hogy az előző film óta eltelt harminc év, és Foley-nak már bőven nyugdíjas éveit kellene élveznie. Ehelyett ütött-kopott autójával krúzol Detroit utcáin, minden csibész gyerekhez van egy-két jó szava, miközben a várost látva és a zenei aláfestést hallva azt is hihetnénk, újra a nyolcvanas évekbe csöppentünk.
Csak hát valami nem stimmel: bár nagyon fiatalos, Murphy is megöregedett, pocakot eresztett, a Rodeo Drive-ot meg elözönlötték az újgazdagok, akik pincsikutyákat tologatnak Gucci-babakocsiban.
A piaci trend egyetlen szót ismer mostanában, ha rég letűnt sztárokkal kell eladni egy filmet: a nosztalgiát.
Murphy már közel sem mozisztár státuszú színész, sokkal inkább a streamingpiacon találta meg a helyét, ahogy az a szebb napokat látott sztárokkal lenni szokott: előbb az Amerikába jöttem második részével, majd a Karácsonyi fénytusa című hitvány ünnepi vígjátékkal jelezte, a harsány és sokszor kínos vicceknek nem áldozott le. Biztosak vagyunk abban, hogy harminc éve egyik filmet sem szívesen írta volna bele a filmográfiájába, így azt gyanítjuk, most kizárólag a platformoktól érkező utalások nagysága miatt hunyt szemet a produkciók minősége felett.
Akárhogy is, Axel Foley visszatért, együtt a fülbemászó filmzenével és a régi szereplőgárdával, a gyeplőt pedig ezúttal a filmes porondon ismeretlen, eddig csak reklámokban utazó Mark Molloy-nak adták, miközben persze Murphy és Jerry Bruckheimer producerként bábáskodtak a projekt fölött. A történetet hárman jegyzik (Danilo Bach, Daniel Petrie Jr. és Will Beall), egyikük sem különösen nagy név a filmes szakmában – talán ez magyarázza, hogy miért a sztori a leggyengébb pontja a Beverly Hills-i zsaru negyedik részének.
Billy Rosewood (Judge Reinhold) Beverly Hillsben nyomozgat, ám egy nap nyoma vész. Előtte egy ügyvédnőnek ad fülest arról, meg kell védenie egy gyilkossági ügybe keveredett fiút, aki nyilvánvalóan ártatlan, csupán rá akarják kenni a balhét holmi piszkos zsaruk. Mikor az ügyvédnőt kocsival együtt kilógatják egy garázsépület huszadik emeletéről, a néző már jól tudja: Foley hamarosan megint repülőre ül, hátrahagyva idegbeteg detroiti főnökeit, és megint mindenki agyára megy majd a napsütötte városrészben. Eközben felbukkannak a trilógia ismert arcai, élükön a megöregedett Taggerttel (John Ashton) és a nagyon harsány Serge-dzsel (Bronson Pinchot), hogy aztán Kevin Bacon személyében újabb tenyérbemászó ellenlábast avasson a széria.
Hogy Molloy filmje mennyire kilátástalanul bánik egydimenziós karaktereivel, mi sem szemlélteti jobban, minthogy a film egy pontján Bacon figurája a méregdrága Rolex-órájával hecceli Foley-t – nem tudnánk megmondani, hogy Bacon a filmért járó gázsijából vett kiegészítőjét mutogatta a kameráknak, vagy a jelenet valóban részét képezte a filmnek.
Pedig a színész rég érezte magát ennyire jól egy szerepben, utoljára talán öt éve, A nevem Dolemite című filmben láttuk ilyen felszabadultnak. Érződik, hogy mindent tud Axel Foley-ról, eggyé vált vele, és nagy eséllyel óriási ráhatása volt arra, milyen szövegkönyvvel dolgozzanak a negyedik filmben (az pedig külön öröm a magyar nézőknek, hogy ismételten a kiváló Dörner György hangján szólal meg a színész). A poénok legtöbbször akkor jók, ha Murphy szájából jönnek ki, de ehhez nem asszisztálnak rosszul olyan jobb sorsra érdemes színészek, mint Joseph Gordon-Levitt, aki talán maga sem tudja, hol csúszott félre a hollywoodi karrierje, ha már csak mellékszerepek jutnak neki egy filmsorozat negyedik, reméljük, záró epizódjában.
Akármennyire is próbáljuk érzékeltetni, hogy a Beverly Hills-i zsaru 4. (nevezzük így, hiszen mindenki így fogja) nem kíván és nem is tud világot váltani, valahogy mégis rálocsoltak 150 millió dollárt. Ez leginkább Murphy fizetési csekkén látszódhat, mert a filmen hiába keressük ennek nyomait: nemhogy grandiózus, még tisztességes akciójelenetek sincsenek, és a bámulatos CGI-ra sem itt fogjuk felkapni a tekintetünket. Utóbbinál ráadásul elég trehány kézzel dolgoztak, ami ismét homlokráncolásra adhat okot – összehasonlításképp, a szintén idén készült Országúti diszkó bővelkedik remek jelenetekben, és nagyjából 80 millió dollárból hozták össze úgy, hogy még Jake Gyllenhaalt és Conor McGregort is ki kellett fizetni ennyiből.
Ha az új Beverly Hills-i zsaru akciófilmként minimum ötlettelen, története siralmasan közhelyes (korrupció az egyik leggazdagabb amerikai városban, nahát!), akkor mi menti meg a középszerűségtől?
Nem állítjuk, hogy biztosan van ilyen fogódzkodó Molloy filmjénél, ám az szemmel is érzékelhető, hogy az első három rész megidézése elfogadhatóan ment. A Foley szájába adott poénok nagyon jók, Rosewood és Taggart visszahozása kellemes a nyolcvanas éveken edződött rajongóknak, és egyéb, ismerős részletek fölmelegítése épphogy nem kínos. De teljesen világos, hogy ez mozifilmként kevés lett volna, így – szomorú vagy sem – a valóság az, hogy a Beverly Hills-i zsaru 4. a kanapén elnyújtózva, klímát bekapcsolva, a fárasztó munkanap után lesz közepesnél jobb kikapcsolódás. Ezen túl pedig az ég adta világon semmit nem kínál.
Ha így tekintünk Eddie Murphy újabb, franchise-os visszatérésére, bizonyosan bukásként beszélünk majd évek múltán a filmről, már ha emlékszünk még rá egyáltalán. Két dolog mentheti meg: a buddy cop mozik jórészt kihaltak, a tökös és jó szövegű zsarukarakterekről nem is beszélve. Hát hogyne lenne helye Axel Foley-nak ebben a világban ahhoz, hogy káromkodva helyretegye a korrupt zsarukat?
Még úgy is, hogy a mozivásznat már soha többé nem tudja bevenni.
Beverly Hills-i zsaru: Axel Foley, 2024, 118 perc. Elérhető a Netflixen. 24.hu: 6/10.
