Az elismert amerikai regényíró, Amor Towles A Gentleman in Moscow című regénye nyolc évvel ezelőtt jelent meg. Igazi világsiker lett, számos nyelvre lefordították, köztük magyarra is, Egy úr Moszkvában címmel. A regény különleges nézőpontból mutatja be a Szovjetunió első három évtizedének történelmét, mivel főhőse egy orosz arisztokrata, Rosztov gróf, akit a bolsevik hatalom egy moszkvai szállodába „száműz”. A régi rend gyűlölt képviselőjét az menti meg a kivégzéstől, hogy megjelentetett egy forradalmi hangvételű verset a háború előtt, ennek köszönhetően az életét meghagyják ugyan, de haláláig nem teheti ki a lábát a Metropol hotelből, ahol addig is lakott. Luxus lakosztályából kirakják, és egy szegényes padlásszobába költöztetik, ő pedig a szállóban éli túl a sztálini terror és a második világháború éveit, miközben az évek folyamán seregnyi érdekes alakkal és élettörténettel találkozik.
Rasztafrizurás afrooroszok a Szovjetunióban
Idén a Paramount+ készített a regényből sorozatot, amely nálunk a SkyShowtime műsorán látható. Rosztov szerepét Ewan McGregor kapta, sorozatbeli szerelmét pedig az a Mary Elizabeth Winstead játssza, aki a való életben McGregor felesége. Ben Vanstone sorozata nyolc részben meséli el Rosztov gróf történetét, mely három évtizedet ölel fel, és központi szerepe van benne a látványnak, különösen a patinás Metropol épületének, amely a sorozat egyik főszereplőjévé válik. Az Egy úr Moszkvában már-már Wes Andersont idéző látványvilága miatt már nem is az első idei sorozat, amely konkrétan a Grand Budapest Hotelt idézi meg, de itt a szállodás érintettség miatt még egyértelműbb a hasonlat. Az alkotók láthatóan odafigyelnek a korhű jelmezekre és díszletekre, a vöröskatonák egyenruhájától kezdve a pincérekig és a szállodavendégekig.
Aztán feltűnik Rosztov legjobb barátja, Miska, aki ugyan nem arisztokrata, sőt, az alsóbb néposztályból származik, ám ez a barátságukon nem ejt foltot. A sorozat alkotói azonban Miska szerepét egy fekete színészre, Fehinti Balogunra bízták, azt viszont egy szóval nem magyarázzák meg, hogy miért fekete, hanem el kell fogadnunk, hogy az 1920-as évek Oroszországában szép számmal éltek orosz anyanyelvű feketék is, annál is inkább, mert messze nem Miska az egyetlen színes bőrű szereplő – mintha csak ma játszódna egy nyugat-európai városban, olyannyira, hogy még a szovjet kulturális minisztert is fekete színész alakítja. Sőt, Miska ráadásként még modern raszta-frizurát is visel, amilyen aztán végképp nem volt senkinek az 1920-as években Európában sem, nemhogy Moszkvában – mintha az lett volna a cél, hogy semennyire ne lehessen komolyan venni ezt a karaktert.
Nyilvánvaló, hogy – mint ahogy a korabeli Magyarországon is hatalmas feltűnést keltett volna egy magyarul beszélő fekete bőrű férfi – Oroszországban nem élt számottevő fekete lakosság az 1920-as években (mint ahogy egyébként még most sem), és ugyan az arisztokráciában előfordultak afrikai születésű emberek (lásd Abram Petrovics Gannibalt, Puskin dédapját), ők voltak a kivételek, hiszen Kelet-Európában száz éve maximum turnézó jazz-zenészek vagy táncosok voltak feketék, a korabeli migrációs minták pedig Európa nyugatabbra fekvő régiói felé irányultak, főleg azokba az országokba, amelyek tengerentúli gyarmatokkal rendelkeztek.
(Nem teljesen ide tartozik ugyan, de a specifikus országban játszódó produkciók esetén egyre gyakoribb, hogy az ország vagy régió a szereplőgárdában is képviselteti magát, és maximum a főszerepet bízzák angolszász színészre, az Egy úr Moszkvában azonban kizárólag angolszász, esetleg egyéb nyugat-európai színészek részvételével készült, akik mind angolul beszélnek, McGregor brit akcentusával pedig az arisztokrata mivoltát jelzik. Sőt, a sorozatot még csak nem is Kelet-Európában forgatták, hanem teljes egészében Angliában.)
Nem a bőrszín, a tehetség a fontos
Az Egy úr Moszkvában aránylag kedvező kritikákat kapott, noha leginkább McGregor alakítását dicsérték, és többen is megjegyezték, hogy nem feltétlenül volt nyolc epizódra való ebben a történetben. Az IMDb kritikákban és egyéb fórumokon azonban nyilvánvalóan a colorblind casting (magyarul leginkább színvak szereposztásnak fordítható) jelentette a nézők legnagyobb problémáját a sorozattal. A színvak szereposztás ugyanis elég népszerű trend napjainkban, és rendszerint felkorbácsolja az indulatokat: sokan már azt sem bírják elviselni, ha egy képregényalakot vagy egy mesehőst nem fehér színész alakít, de ezekben az esetekben azért abszolút érthető, ha egy stúdió a sarkára áll, és azt mondja, több lehetőséget kell adni a fekete vagy ázsiai színészeknek.
Nagy vitákat váltott ki A Bridgerton család című Netflix-sorozat is, melyben a 19. század eleji londoni arisztokráciának egy jól látható része fekete, sőt, Sarolta királynő személyében egy fekete uralkodó ül a brit trónon is. Ez nyilvánvalóan nem a valóság, viszont a Bridgerton szándékoltan egy sosemvolt, mesebeli múltban, ha úgy tetszik, alternatív valóságban játszódik, ahol Billie Eilish-slágerekre táncol az úri közönség, és az egész történet egy rózsaszínű mese habbal, amely egy pillanatig sem veszi komolyan magát. Ebben az esetben talán túlzásnak tűnik, hogy még a magyar nyilvánosságban is ádáz viták zajlottak a „történelemhamisító” sorozatról – kész csoda, hogy a fekete Kis hableányból nem lett közéleti ügy nálunk. A Bridgerton koncepciója érthetően megosztó, de mivel nem pozicionálja történelmi sorozatként magát, ebben az esetben még vannak érvek a colorblind casting mellett.
