Vajon mit árul el rólunk, emberekről, hogy mely korokban vagyunk igazán kíváncsiak a majmos filmekre? Mikor akarjuk felderíteni azt a nyugtalanító, mégis valamiféle közös vágyunkat kifejező jövővíziót, amelyben az ember állatias, primitív létformává züllött, a majmok viszont az új földi civilizációt építik?
Ez a tanulságos disztópia eddig két hosszú filmsorozatot ihletett. Az egyik 1968 és 1973 között futott a mozikban, a huszadik századi amerikai történelem hírhedten rosszkedvű periódusában, amikor a zsákutcás vietnámi háborút, az erőszakba fulladó polgárjogi megmozdulásokat és Nixon elnök dicstelen lehallgatási botrányát általános csalódás, társadalmi kiábrándulás kísérte. Amerikaiak milliói érezhették úgy, hogy az általuk épített ország a vesztébe rohan, és ez a keserűség részről részre felszínen tartotta az amúgy hullámzó színvonalú A majmok bolygója-filmeket.
Jelenleg egy hanyatlástörténet szereplőiként látjuk magunkat, és vacak közérzetünkhöz igazán passzol az új majmos filmsorozat, amelynek tíz évvel ezelőtti, nyitó darabjában ráadásul éppen egy pusztító világjárvány tizedeli meg az emberiséget. Szó sincs többé a kényelmesen messzi „jövő” víziójáról: ez a jelen, és itthon vagyunk.
Csakhogy a nézők nagy többsége győzni jár a moziba, az új A majmok bolygója producerei pedig több pénzt szeretnének keresni annál, hogy csak a veszteseknek készítsék a filmjeiket. Mindenkinek kapóra jött a digitális forradalom: a színészek mozgását beszkennelő, majd azt számítógéppel kiegészítő és feljavító trükktechnológia révén a majmok emberibbek lehetnek, mint valaha, tehát könnyebb nekik drukkolni.
Majmunkat Caesarnak hívták. Elsőként kapta meg a kísérleti Alzheimer-gyógyszert, amely megnövelte az intelligenciáját. Utóbb megmentette az övéit a rájut támadó emberektől és a testvérháborút szító, ádázabb majmoktól, hadvezérré és királlyá emelkedett.
A majmok bolygója: A birodalom évszázadokkal ezután veszi fel a fonalat, „nemzedékekkel később”, ahogy a felirat tájékoztat róla. Caesar rég halott, dicső emlékét feltörekvő zsebdiktátorok és könyvtárosi elhivatottságot mutató orángutánok őrzik, és használják a maguk gyökeresen eltérő céljaira. Miként marad meg Caesar az utókornak, Martin Luther Kingként vagy Malcolm X-ként, és vajon a békepártiság vagy a militáns szembenállás felé köteleződik el az új epizód hőse, a sihederből a történet végére vezérré érő Noa? (Egyébként az anekdota szerint a híres zenész, Sammy Davis Jr. csak annyit mondott a ’68-s A majmok bolygója producerének a premier után, hogy nem látott még hitelesebb filmet feketék és fehérek konfliktusáról.)
Noa klánját a történet elején elhajtják rabszolgának a birodalomépítő majmok, amiből úgy sejtjük, az emberi történelmet újrakezdő, részint azt másoló majomcivilizáció most járhat a maga bronzkorában. A helyzetet bonyolítja, hogy az emberek sem haltak ki teljesen, csak visszafejlődtek. Közösségeik egy része már beszélni is elfelejtett, a másik része viszont nemcsak, hogy beszél, de atombunkerek alaprajzára és szatellitek indítókódjára is emlékszik még. Ez a bizarr logikai bakugrás teszi lehetővé az Avatar-filmeken is dolgozó forgatókönyvíró, Josh Friedman számára, hogy egyszerre kölcsönözzön ötleteket az első A majmok bolygójából – megismételve az embervadászat felkavaró jelenetét –, Burton változatából, amelyben az emberek ugyancsak beszéltek, és a régi filmsorozat második részéből, benne a bunkervilágban új társadalmat építő fajtársainkkal.
Ez a tizedik film A majmok bolygója-sorozatban, amelynek hátterében, el ne felejtsük, Pierre Boulle több mint hatvan éve megjelent, klasszikus sci-fi regénye áll. Ennyi idő alatt és ennyi film után nem nagyon vannak már új majmos ötletek, legfeljebb a korábbiakat lehet újszerűen egymás mellé rendezni, hasonló genetikai rekombinációs mutatványra vállalkozva, mint A majmok bolygója: Lázadás Alzheimer-kutatója (tényleg, merre járhat James Franco? Hasonló sorsra jutott, mint az emberi faj ebben a filmsorozatban).
Szerencsére akad néhány ilyen részlet. Noa klánja madarakat szelídít, és más tekintetben is olyan harmóniában él a természettel, amire magunk is vágyunk. Az első A majmok bolygója a sivatagban játszódott. Ezt a színteret Wyatt és Reeves filmjei már erdőre cserélték, de A birodalom teszi igazán egyértelművé, hogy a majmok felemelkedésével a természet is valósággal fellélegzik – fű, fa, virág új esélyt kap, ha mi nem leszünk. Ravasz játék ez a vágyainkkal, mert világossá válik, hogyha a természet közelségét áhítjuk, akkor a saját pusztulásunkra kell szavaznunk. A folytatásban aztán Wes Ball rendező inkább Noa túlélésére és mentőexpedíciójára koncentrál – ez a cselekményív állhat a legközelebb korábbi filmjeihez, Az útvesztő-trilógiához –, és csak a befejezéshez közeledve, a magát Proximus Caesarnak nevező, emberszabású reálpolitikus táborában jön még egy-két izgalmasabb fordulat.
Ball tisztességes munkát végez, de szürke bérrendező marad a sorozatban, még ha számunkra külön örömet is szerzett azzal, hogy ebbe a munkájába is magával hozta Az útvesztő operatőrét, Pados Gyulát. A majmok bolygója erejét mindig is az írott alapanyag – Boulle regénye és az éppen aktuális forgatókönyv – adta, legjobb epizódjaiban, méghozzá a legutóbbiakban amellé zárkózott fel az erős rendezői koncepció. Ebből a szempontból A birodalom is inkább a forgatókönyvíró Friedman filmje, talán ezért is hasonlít annyira a vége az Avatar: A víz útja akciódús befejezéséhez.
Nemzedékekkel később tudunk-e még beszélni, tudunk-e még filmezni? Vagy jobb lenne, ha átadnánk a terepet példaképeinknek, a majmoknak, ha már úgysem válhatunk olyan erőssé és tisztává, mint ők?
A majmok bolygója: A birodalom (Kingdom of the Planet of the Apes), 2024, 145 perc. 24.hu: 6/10.
