Még csak februárt írtunk, de máris két olyan sorozat került a legnagyobb streaming platformokra, amely ismert divattervezők életét mutatják be: a baszk ikonról szóló Cristóbal Balenciaga és a Christian Diorról mesélő The New Look. Alig értek véget, máris begördült nagy csinnadrattával az előzetes, amely talán még a két említett sorozatnál is nagyobb dobást ígért: Daniel Brühl a 2019-ben elhunyt Chanel-vezér, Karl Lagerfeld fekete szemüvege mögé bújva meséli el a francia divatdiktátor eredettörténetét.
Nem ő az egyetlen: Jared Leto is jelezte, hogy nemcsak producerként szállt be egy Lagerfeld-filmbe, hanem nagyvonalúan magára osztotta a főszerepet is. Nem pusztán arról van szó, hogy az Oscar-díjas színész szeretné kipipálni filmográfiájában az összes nagy divatházat – bárcsak feledhetnénk nehezen értelmezhető ripacskodását Paolo Gucciként A Gucci-házban –, Leto egyébként is közel állt a divattervezőhöz. Ez nemcsak abban érhető tetten, hogy a 2023-as, a Lagerfeldnek ajánlott Met-gálán nemes egyszerűséggel a néhai tervező macskájának, Choupette-nek öltözött, hanem állítólag beszélt is a filmről korábban Lagerfelldel. „Tudod, egy nap el kell, hogy játsszalak egy filmben.”
Csakis te, drágám, csakis te
– felelte a legenda szerint Lagerfeld. És bár reméljük, Brühl nem babonás, az, hogy a legnagyobb színészek állnak sorban a legnagyobb divattervezők eljátszásáért, a streamingszolgáltatók pedig a történeteikért, nem véletlen.
Ezek alapján nagyon úgy fest, hogy az ilyen jellegű ikonok iránti lelkesedés a tartalomgyártók részéről most ismét felbuzgott, ám ha jobban megnézzük, az elmúlt húsz évben jól elkülöníthető, adott személyekre koncentráló hullámokban történt ugyanez. A kétezres évek második felében például boldog-boldogtalan Coco Chanelről készített filmet: 2008-ban Shirley MacLaine és Barbara Bobulova alakította a divattervező idősebb, illetve fiatalabb változatát a Coco Chanelben, ebből kitalálható, hogy a kétrészes film nem elégedett meg Chanel életének egy szeletével, klasszikus életrajzi film volt. De ekkor már gőzerővel készült az a film is, amely egy bizonyos korszakra koncentrált. A 2009-ben bemutatott Coco Chanel lényegét az eredeti francia (Coco Avant Chanel) és az angol cím (Coco Before Chanel) jobban átadja, mint a magyar, amelyből kimaradt a sokatmondó előtt szócska: abból a szempontból volt különleges, hogy azt a Chanelt mutatta be, aki a francia nő volt azelőtt, hogy fogalommá vált volna. Ki más is játszhatta volna el a francia ikont, ha nem a franciák épp aktuális Oscar-díjas csillaga, Audrey Tautou?
De 2009-ben nem volt elég ennyi Chanelből: decemberben a divattervező életének újabb szelete került a mozikba, pontosabban egy vele kapcsolatos pletyka erősen fikcionalizált változata: a Coco Chanel és Igor Sztravinszkij – Egy titkos szerelem története Chris Greenhalgh 2002-ben megjelent könyvét vette alapul, amely a két címszereplő viszonyát színezte ki nem kevés romantikával. Egyenesen azt állította, hogy a két művész tiltott afférja döntő hatással volt karrierjeikre: Sztravinszkij addig nem túl sikeres karrierje ettől táltosodott meg, Chanelt pedig ez ihlette legendás parfümje, az No. 5. megalkotásában. A romantikus dráma nem aratott túl zajos sikert, de legalább Mads Mikkelsent megnézhettük, hogyan festene pornóbajusszal.
Ahogy a Chanel-láz lecsengett a mozikban, öt évvel később a franciáknál Yves Saint Lauren volt a soros: egy éven belül két filmet is csináltak a francia divattervezőről ugyancsak nem azzal a nem éppen túlgondolt címadással, ami jól láthatóan jellemzi a műfajt: az Yves Saint-Laurent és a Saint-Laurent egyaránt a korábban Diornak dolgozó francia zseniről szólt. Nem lettünk volna a 2015-ös César-jelöléseket bejelentők helyében: a gála a két Saint-Laurent csatája volt, összesen tizenhat jelölést kaptak, ám végül a legfontosabbat – hogy ki volt jobb címszereplő, Pierre Niney vagy az azóta síbalesetben elhunyt Gaspard Ulliel – az előbbi nyerte.
Nem sokkal később a sorozatgyár is ráfordult a divattervező-sztorikra: az FX bebizonyította, hogy true crime-ot is lehet csinálni a témából (The Assassination of Gianni Versace: American Crime Story), majd a streaming következett. Üde színfolt volt a Netflixen a Halston, amely végre egy kevéssé ismert, de a nagyokhoz hasonló jelentőségű divattervezőt mutatott be nem teljesen tökéletes megvalósításban, de Ewan McGregor örömjátékával.
Ridley Scott ekkor már nagyban csinálta saját Gucci-filmjét, a sztárparádé ellenére nagyot bukó A Gucci-házat, amely nem is annyira a család legismertebb tagjairól, inkább az egyiküket megölető exfeleségről, Patrizia Gucciról szólt. 2024-re pedig abszolút bebizonyosodott, hogy a streaming óriási reményeket fűz a műfajhoz: januárban érkezett a Disney+-ra a Cristóbal Balenciaga, februárban az Apple+-ra a Diorról és kortársairól – köztük Balenciagáról, Givenchyről és Chanelről szóló The New Look, júniusban pedig ugyancsak a Disney+-on látható majd a már emlegetett Becoming Karl Lagerfeld.
A miértekben szerepet játszanak a streamingben rejlő lehetőségek, két fogyasztói terület összefonódása, a különféle igények találkozása és a korszellem is.
A képernyő és a divat találkozása
Kicsit távolabbról indítva: elvitathatatlan tény, hogy a divat és a képernyő – legyen az kicsi vagy nagy – kölcsönhatásban vannak egymással. A Guardian 2019-ben hosszú cikket szentelt annak a jelenségnek, amely senki előtt sem ismeretlen: vannak sorozatok és filmek, amelyeket legalább annyira nézünk a ruhák miatt, mint a sztori vagy a színészek miatt. A jelenség nem újkeletű, millió egyértelmű példát lehet hozni arra, hogyan hatottak a filmek az öltözködésre, miként lett egy-egy filmben viselt darab slágertermék, hogyan határozta meg a trendeket az, hogy épp mit viseltek a szereplők. Ha csak az elmúlt éveket nézzük: a kosztümös szoftpornónak is becézett vagy épp csúfolt Bridgertont követően például irgalmatlanul megugrott a fűzők iránti kereslet, ahogy a nemrég bemutatott Úriemberek miatt is számokban és fonthegyekben mérhető mértékben nőtt meg a lelkesedés a brit felsőosztály elegáns stílusa iránt. De nagyon hosszan lehetne folytatni a sort a Gossip Girltől kezdve A megszállottak viadalán át az Emily Párizsbanig, amelyekben egy liter tejért is olyan Instagram-pozitív szerelésekben ugranak le a szereplők, hogy nem véletlen: megőrül értük a TikTok-generáció.
A divatházak amellett, hogy kulturális jelenségek, intézmények, fogalmak, a közösségi média fontos szereplői is, amelyek több tízmilliós követői bázissal bírnak. Nyilvánvalóan tisztában vannak az ilyen jellegű médiumokban rejlő promóciós lehetőségekkel, és nagyban építenek is rá, hisz kell annál jobb reklám, hogy Blair Waldorf épp miben eszi a Metropolitan lépcsőjén a fánkot? A Gossip Girl eredeti szériájának idején még persze nem volt TikTok, azóta viszont rengeteg víz lefolyt már a közösségi média által sokszorosára duzzasztott Dunán.
De mennyi pontosan az annyi? A Gucci-ház bemutatását követően a Fashionista számszerűsítette, hogyan dobja meg az érdeklődést ilyen jellegű film a digitális piactereken: a ShopStyle-on 31 százalékkal ugrott meg az érdeklődés a Gucci-termékek iránt, a Lysten már a film előzetesét követően a duplájára nőtt a Lady Gaga által viselt pöttyös, hosszú ujjú midiruhák iránti kereslet, a film premierje utáni 48 órában 68 százalékos növekedést érzékeltek a keresések terén, a Wethrift szerint pedig a vintage Gucci keresőszó 270 százalékos növekedést produkált. Mindezt ráadásul úgy, hogy egy pocsék filmről van szó: ahogy lapunk, úgy a külföldi kritikusok is lehúzták, a Gucci család gyűlölte, a divattervező Tom Ford pedig csak röhögött rajta.
Az, hogy a divattervezők és a vizuális tartalomgyártók egyre szorosabb összefonódásban szolgálják ki a divat iránti sorozatrajongók igényeit a legjobb példa a Balmain kreatív igazgatója, Olivier Rousteing és a Netflix közös akciója: a francia divattervező A vadnyugat törvényei szerint című filmhez western stílusú kapszulakollekciót dobott piacra, ez lett a streamingcég első luxusmárkás együttműködése.
Számunkra a divat és a szórakoztatás közti partneri kapcsolat teljesen nyilvánvaló. Hisz megszállottan rajongunk a tartalomért. A tartalom a kulcs. A történetmesélés a kulcs
– nyilatkozta akkor Txampi Diz, a Balmain marketingigazgatója, amely jól összefoglalja a divat és a streaming kölcsönösen gyümölcsöző összeborulását.
Az, hogy e két terület számára tökéletes közös platform a képernyő, a már említett példákon kívül ugyancsak egyértelmű szemléltetője a tematikus dokumentumfilmek mellett – amelyekből évente ugyancsak egy rakás készül – az American Next Top Modellhez hasonló, a modell- és a divatszakma mélyére kalauzoló műsorok. Ugyancsak érdekes megemlíteni, hogy míg például a már említett műsorformátumot Magyarországon épp most élesztették fel, addig az Amerikában a divatreality műfajában korszakalkotónak számító ANTM lehúzta a rolót, és bár helyére rögtön több új formátum lépett, akár az is szerepet játszhat a divattal kapcsolatos sorozatok felívelésében, hogy a reality rajongóinak próbálnak néznivalót kínálni a szolgáltatók.
A népszerűség kulcsát azonban kár lenne csupán abban látni, hogy jó legeltetni a szemeket a szép ruhákon és látványos kiegészítőkön. A már említett realityk húzóereje abban is rejlett, hogy egy rendkívül zárt, szigorú világba engedett betekintést a tökéletes külcsín mögött, a divattervezőkről szóló sorozatok pedig még mélyebbre mennek: a divatházak eredőjét tárják fel, az embert a milliókat érő nevek mögött.
Ha valakikről, róluk tényleg van mit mesélni órákon át
Azt, hogy miként meséljen el egy történetet egy alkotó, nagyban befolyásolja a streaming megjelenése, egészen pontosan a sorozatformátum. A már felsorolt, 2010 környékén készülő alkotások mind egész estés filmek voltak, másfél-két órában elmesélni egy ilyen jellegű életutat pedig teljességgel lehetetlen. Ezen a téren a sorozatformátum sokkal kézenfekvőbb, a szűk időkeret helyetti hat-hét-nyolc óra tágabb mozgásteret ad a készítőknek arra, hogy sokkal részletesebben, több perspektívából mutassák be a tervezőket.
Jó példa erre a The New Look: nem csupán Dior felemelkedését látjuk, hanem a történelmi kontextust is, azt, miként cibálta meg a második világháború a tervezőt, hogyan próbált talpon maradni a nácik által uralt Párizsban, és miként próbálta kétségbeesetten felkutatni testvérét, akit koncentrációs táborba vittek. Ezek olyan újabb réteget adnak a karakterhez, amelyekre korábban nem feltétlenül szántak időt a sokkal szűkösebb időkerettel gazdálkodó filmek.
Kortalan alakok, modern hősök
Chanel, Givenchy, Dior, Lagerfeld – csupa olyan név, amelyeket azok is ismernek, akik magasról tesznek a divatra és a drága dizájner darabokra. Olyan ikonok, akikről míg világ a világ valószínűleg nincs az a bőrmennyiség, amit ne lehetne újra és újra lehúzni, újabb perspektívákat találni, amelyeken keresztül bemutathatják a divatot és a popkultúrát is meghatározó zseniket. Ebben pedig az is benne rejlik, hogy kivétel nélkül olyan egyedi karakterekről van szó, akiknél jobbat egy forgatókönyvíró sem írhatna – és akik egyes aspektusait a korszellemnek megfelelően kiemelve modern hőssé lehet tenni. Chanel például már akkor feminista ikon volt, amikor ez még kevésbé volt megsüvegelendő dolog: nem véletlen, hogy intelligens és független jellemét domborítják ki előszeretettel róla készített darabok, ez pedig remekül rímel a jelenlegi feminista törekvésekre.
De ugyanígy megkerülhetetlen téma a szexuális beállítottság is. Egészen biztosan vannak olyanok, akik már menetrendszerűen felhördülnek azon, hogy már megint a kötelező kirakatmeleget kell nézni egy újabb sorozatban. Ám közben egyszerű tény, hogy az említett divattervezők döntő többsége valóban meleg volt, ez pedig olyan információ, amely nélkül nem lehet hihető sorozatot csinálni például Versacéről vagy épp Halstonról. A divattervezőket bemutató alkotásokban tehát adja magát az a téma, hogy a közbeszéd egyre láthatóbb részét képező LMBTQ-kisebbségek helyzete is előkerüljön, ráadásul autentikus formában történjen mindez.
Amellett pedig, hogy kulturális, történelmi és épp társadalmi kontextusban is bőven lehet róluk beszélni, nem elvitatható az emberi szál sem, amelyet ugyancsak előszeretettel domborítanak ki. Zsenik, de emellett gyarlók, bizonytalanok, szorongók – nem kell ahhoz divatházat alapítani, hogy ezeket bárki átérezhesse. A Guardian témában írt cikkében Caryn Franklin divatszakértő remekül foglalja, miben is rejlik a divattervezőkről szóló történetek ereje azon túl, hogy szépek a ruhák és érdekes a divatvilág:
Olyanok voltak, mint mi: néha csodálatosak, néha végtelenül versengők és bizonytalanok, néha borzasztóan viselkedtek – de ezzel szemben sokkal jobban öltözöttek, mint mi.
