Forum Hungary
Kultúra

Hiába a sztárparádé, A Gucci-ház bejelentkezett az év legnagyobb csalódásai közé

Van az úgy, nem is ritkán, hogy az egy-másfél perces előzetesekbe bekerül az összes izgalom – A Gucci-ház esetében ez olyannyira igaz, hogy a film további százötvenöt percére már nem maradt semmi feszültség, Lady Gagával, Al Pacinóval és Adam Driverrel sem. Kritika.

Film és valóság elválásának egyik legjellemzőbb tünete az, ahogy az intrikára reagálunk: míg a való életben nem szívesen vagyunk áldozatai, még szemtanúi sem, addig a szórakoztatásban ez a tömegek egyik csúcseledele. Elég csak végignézni a tévéforradalom legnépszerűbb sorozatain: kevés jobb szórakozás létezik, mint azt figyelni, ahogy politikusok és lobbisták (Kártyavár), zeneipari szereplők (Empire), vagy éppenséggel egy középkorra hajazó elképzelt világ szereplői (Trónok harca) egymás ellen kavarják a szart, bábmesterként mozgatva a szálakat, ott téve egymásnak keresztbe, ahol csak tudnak. Az intrika lebilincselő, lelkünk mélyre nyomott sötét oldala boldogan tapicskol a szereplők mocsokságában, és úgy tapadunk a cselszövések áldozatainak sorsára, ahogy egy szemünk előtt zajló karambolról sem tudjuk elfordítani a fejünket. Ennek fényében a Gucci-klán sok esetben külön-külön is érdekes tagjainak egymás elleni áskálódása elsőrangú alapanyag,

és az, hogy Ridley Scott milyen dögunalmas káoszt volt képes rendezni mindebből, szinte művészet.

Még jócskán a ’70-es években járunk, amikor a történet elindul: Patrizia Reggiani dögös és céltudatos, afféle „tudom, mim van és nem félek használni” típusú fiatal nőként éli mindennapjait. Apja fuvarozócégének munkásai mindennapi füttykoncerttel üdvözlik munkába menet; az aláíráshamisításban és a sejthetően nem teljesen makulátlan ügymenetű cég ügyeiben gyakorlott és profi; a férfiak figyelmét pedig egyértelműen a feltörekvés eszközének tekinti. Egy partin aztán megismerkedik egy langaléta, félszeg fiatalemberrel, aki aligha keltené fel a figyelmét, ám amikor bemutatkozásnál meghallja a fiú nevét – Maurizio Gucci –, egyből felcsillan a szeme.

Maurizio jogot tanul, és megszólalni is alig mer, így nem lepődünk meg, amikor Patrizia pillanatok alatt az ujja köré csavarja, azon már inkább, hogy a fiatalember kiáll újdonsült szerelme mellett a kapcsolatot helytelenítő apjával szemben, és annak ellenére is feleségül veszi, hogy apja kitagadja emiatt, és élete legboldogabb napjait apósa cégénél dolgozva tölti, időnként kicsekkolva egy gyors légyottra az irodán.

Forum Hungary

Patrizia eddigre maga is beleszeretett Maurizióba, és vele akar lenni a híres család nélkül is, de azért amint kinyílik egy kapu a családba való visszatagozódásra, kapva kap az alkalmon, és elkezdi fonogatni hálóját Maurizio családon belüli felemelkedéséért. A Guccik ekkor két fő szálon vezetik a divatcéget: Maurizio apja, Rodolfo Gucci az egyik főszereplő, az ő testvére, Maurizio nagybátyja, Aldo a másik, és ez utóbbi irányából indul meg Maurizio visszacsatornázása a vállalat életébe – még ha ez azt is jelenti, hogy Aldo fellengzős, de pusztítóan tehetségtelen tökfilkó fia, Paolo Gucci esélyei arra, hogy valaha előre törjön a cégben, még inkább eltörpülnek. Pedig Paolo eleve nem vezetni akarja ezt a céget: ő „művész”, divattervező, még ha ízlése finoman szólva kérdéses is – így esélyei arra, hogy a Gucci márkanév alatt kihozzon egy kollekciót, közel nulla Maurizióék kavarása nélkül is. Márpedig kavarás, az lesz bőven: amikor Maurizio apja meghal, minden korábbinál élesebb áskálódás indul egymás ellen.

Mi pedig ezt az áskálódást nézzük, Patrizia ügyeskedésével átfonva, melynek eredményeképpen adóhatósági vizsgálatok, félbeszakított divatbemutatók, börtön és hasonló botrányok követik egymást – ami szuperizgalmasan hangzik, de Ridley Scott érthetetlen módon képes volt álmosítóan laposra rendezni mindezt. Minthogy hősei teljesen indifferensen reagálnak mindenre, ami történik velük, mi sem vesszük különösebben magunkra a dolgot, és eleve: minden felvezetés nélkül, laposra taposott, nulla adrenalinszintű dramaturgiával kerül elénk az összes intrika – pedig a cselszövésben éppen az tud olyan lebilincselő lenni, ha látjuk a szövést, a kavarás hálóját, a mesterkedés finom lépéseit.

Itt ez valahogy kimarad, egyszerűen csak időnként rendőr érkezik, valaki menekül, másvalaki sír – és mivel nem tudjuk, mi hogyan és miért van, csak vállat vonni tudunk rá.

Forum Hungary

A Sarah Gay Forden botránykönyvéből (A Gucci-ház – Igaz történet gyilkosságról, őrületről, csillogásról és kapzsiságról) Becky Johnston és Roberto Bentivegna által jegyzett forgatókönyv az őskáosz maga, túl nagyot markol, hogy aztán igen keveset fogjon, fókusza nincsen, így egy célirányos sztorihoz sok, átfogó tablóhoz kevés. A sztori csapong, kapkod, hiányzik az íve események és érzelmek szintjén is, és minthogy valójában főszereplője sincsen – bár az elején azt hitették el velünk, hogy ez a film Patrizia szemszögéből mesél –, így akkor sem nagyon lenne kinek drukkolni, ha a szereplőket érdekelné, hogy mi történik velük.

A Gucci-házat az év egyik legjobban várt filmjeként emlegettük, de a kész mozi láttán nehéz nem azt érezni, hogy az egész projekt erre a nagy várásra alapoz, arra a fegyvertényre, hogy itt ez a botrányos sztori, de főleg itt vannak ezek a nagy sztárok, meg a mesteri Ridley Scott, akikről a trailer kissé erőltetetten, egyenként el is sorolja, hogy mind Oscar-díjasok vagy jelöltek, és ezek az összetevők olyan erősek, hogy abból csak jó sülhet ki. Hát, nem.

A legkiválóbb összetevők sem állnak össze maguktól recept és biztos kezű szakács nélkül, és A Gucci-ház sem tudott erős lenni csak azért, mert Ridley Scott dirigál benne egy sor elsőrangú színészt. Ezzel együtt még mindig – ha a jelmezeket nem számoljuk – a színészi teljesítményekben van egyedül a film összes (kevéske kis) ereje.

Forum Hungary

Lady Gaga például egészen remek, minthogy, még ha ugyanolyan karikatúraszerű is, mint mindenki más, az ő karaktere az egyetlen, akit többé-kevésbé értünk, akinél többnyire tiszták a tetteinek miértjei és a céljai. Ő a szótári aranyásó maga, némi ambícióval, hogy egy nagy múltú család matrónája legyen, ehelyett lesz végül, ugye Fekete özvegy. Ő az egyetlen, akiről majdnem végig tudjuk, mit érez – meg talán még a Rodolfót alakító Jeremy Ironsról, de ő meg egészen kevés filmidőt kapott –, de még Gagánál sem tart ez ki a kelleténél legalább félórával hosszabb filmidő végéig, így például a megkattanás folyamatát, ahogy eljut a bérgyilkosság gondolatáig, már nem követi le a film. Pedig elvileg Maurizio megöletése a sztori fő eseménye – sokat elmond a film fókuszvesztettségéről, hogy ezt nagyjából két percben, és nulla érzelmi hatással sikerül lerendezni. Lady Gaga a Csillag születik után ismét bizonyítja, hogy kiemelkedően tehetséges színésznőnek is, ő húzza felfelé a film igen gyenge átlagát, de még ő sem tudja befoltozni azokat a réseket, amelyeket a forgatókönyv hagyott a karakterének szövetén. Elhintik például, hogy mennyire gyakorlott aláíráshamisító, és amikor egy alá nem írt dokumentumról esik szó, a néző egyből emlékszik is, és azt hiszi, ennek majd lesz jelentősége – de hogy valóban hamisított-e, azt sosem tudjuk meg.

Adam Drivert tökéletesen elpazarolja a film, a forgatókönyv egyszerűen elfelejtett neki karaktert írni, és Scott sem tudta úgy instruálni, hogy megtalálja Maurizio alakjában a hiteles, működőképes figurát. Így Maurizióból, akiből azt kellene látnunk, hogy félszeg anyámasszonykatonájából céltudatos férfivá és vezetővé fejlődik, vagy azt, hogy mennyire szenved abban, hogy vezetnie kell egy céget, ami nem érdekli, vagy azt, ahogy megtalálja a küldetését, vagy azt, ahogy megrészegíti a pénz és a hatalom, vagy bármit, tényleg, abból végül csak azt látjuk, hogy sodródik ezen erők között. Ezek mindegyike komoly vívódás, amelyekből már egyre is fel lehetett volna fűzni a karakterét, ehelyett azonban mindegyik csak felvillan, és ahelyett, hogy felépülne, elsikkad.

Forum Hungary

Így Driver többnyire napként ragyogó tehetsége céltalanságban forgácsolódik szét, semmit nem akar, vagy ha mégis, az akaratának a szöges ellentétébe is belenyugszik. Egyszer rongybaba, akit a felnőttek passzolgatnak ide-oda, de áldozatnak sem érezzük, mert neki láthatólag tökmindegy, de közben időről időre ő maga is machinál, de hogy mit és miért, azt sosem érteti meg a film, azt meg sajnos nem tudom elfogadni még Ridley Scott-tól sem, hogy hát, ezek ilyen simlisek, tessék elhinni, mert én mondom. Pedig Scott több jelenetben játszik arra, hogy mi, nézők, csak higgyük el, amit sugalmaz. Például Maurizio a film egy pontján beszáll egy ordítóan különleges, drága luxusautóba, és valami olyasmit mond új nőjének, hogy ne kérdezzen semmit – nos, valahogy így áll a film a nézőhöz is. Maurizio egy másik ponton Svájcba menekül, és a határon gyanakodva nézegeti a határőr, de sosem tudjuk meg, miért? Hamis iratokkal utazna? Vagy…? Bármi lehet, ki tudja, megint csak, higgyünk a mesternek, ha ő mondja. De hogy például mikortól és miért kezdte el újra érdekelni a neve és a családi cég, vagy sosem érdekelte, csak játszotta a szerepét, azt sem tudjuk meg.

Az a ripacs színészkedésnek beállított bohóctréfa, amit Jared Leto csinál, botrányos: egyetlen szavát, tettét, mozdulatét nem hisszük el, és bár humort kétségkívül ad a filmhez, inkább szekunder szégyen ez, és legjobb indulattal is csak rajta nevetünk, nem vele. Teljesítményére a pusztító szinkron csak rátesz egy lapáttal – bár élek a gyanúperrel, hogy itt az alapanyag volt olyan rossz, hogy azzal a legjobb magyar színészek sem tudtak csodát tenni. Al Pacino ugyan nem tud igazán rossz lenni, itt is jobb, mint a többség, de így is gyakorlatilag egy kilúgozott Keresztapát látunk Aldo Gucci karakterében – azt a hangulatot próbálja idézni a film, kevés sikerrel. Aldo ugyanúgy sodródik faltól falig, sokkal inkább megadja magát az eseményeknek, mintsem ő maga alakítaná, és semmilyen szempontból nem tudjuk őt egy nagy formátumú vezetőnek látni.

A színészeket tehát magukra hagyta mind a forgatókönyv, mind a rendezés, és a mégoly fenséges jelmezek sem tudták felöltöztetni ezeket a csupasz karaktereket. A zene, szemben a méregdrága ruhákkal, olcsó retró, keverve némi operával, de abból annyira a klasszikusokkal, hogy az már a kommersz határát súrolja. Ezzel együtt a filmen még mindig a ráköltött pénz látszik inkább, mint a beletett szellemi-művészi energia: A Gucci-ház nem tudta eldönteni, hogy komoly karakterdráma legyen vagy szórakoztató cselszövés-tabló, hogy a luxus mögötti mocsokról meséljen afféle gazdagok ekézése-jelleggel, vagy egy konkrét eseményt mondjon el.

Azt márpedig még Ridley Scott-tól is elvárhatja a néző, hogy legalább azt tudja, hogy mit akar.

A Gucci-ház (House of Gucci) november 25-től nézhető a mozikban, 157 percben. 24.hu: 5/10

Ajánlott videó

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.