A 2024-es Oscar-díjátadóra az elmúlt évek legsimábban bonyolított és legkiegyensúlyozottabb gálájaként emlékeznek majd azok, akik hajlamosak megjegyezni szórakoztatóipari eseményeket. Nemcsak a színpadon kiosztott taslik maradtak el, hanem az olyan, viccesebb bakik is, mint amikor 2017-ben Faye Dunaway és Warren Beatty a Kaliforniai álom című filmet hirdették ki Oscar-győztesnek, majd a színpadon jött rá a musical hálálkodó stábja, hogy valójában a Holdfény nyert.
Ebben az évben egyedül a kissé habókosnak tűnő Al Pacino zavarta meg a koreográfiát, amikor a legjobb filmes kategóriánál már a jelöltek felsorolása előtt bejelentette, hogy „az Oppenheimert látom magam előtt.” Pacinóról Elizabeth Taylor juthatott eszünkbe, aki huszonhárom évvel ezelőtt felment a színpadra, és kapatosan, bármiféle jelölti névsorolvasás előtt kijelentette, hogy „Gladiátor”.
Aki elugrani sem tudott a díjak elől
Pacinónak azonban könnyen elnézték a spoilerezést, mert valójában semmiféle meglepetést nem árult el. Az este végére mindenki biztos lehetett benne, hogy az Oppenheimer nyeri a legrangosabb kategóriát, mint ahogy a gála folyamán begyűjtött minden fontosabb díjat, amelyre jelölték. Teljes tarolásról nem beszélhetünk – tizenhárom jelöléséből hetet váltott díjra, vagyis annyi Oscart nyert, mint tavaly a Minden, mindenhol, mindenkor –, de ahol esélyesnek számított, ott győzött is. Annyira jól jött ki a lépés a filmnek, hogy Cillian Murphy is begyűjthette a legjobb férfi főszereplő díját, pedig abban a kategóriában sokáig a Téli szünetben szerethetően zsörtölődő Paul Giamatti számított a fő esélyesnek.
Nem, mintha bárki is azt mondaná, hogy a nagyszerű és sokszor bizonyított ír színész ne érdemelte volna meg a díjat.
Mindenekelőtt Christopher Nolant kellett biztosítani arról, hogy fontosnak tartják a munkáját. Hollywood nagypályás szerzői filmesét több mint húsz évvel ezelőtt jelölték először forgatókönyvírói Oscarra a Mementóért, majd 2011-ben újra, az Eredetért. A Dunkirk idején, 2018-ra már egyértelmű volt, hogy a mai Hollywood legbefolyásosabb és legelismertebb rendezői közé emelkedett, de abban az évben megint be kellett érnie a jelölésekkel, filmje technikai kategóriákban tudott inkább győzni. Ezek után voltaképpen a napnál is világosabb volt, hogyha az Oppenheimert nem rontja el, alig tud majd elugrani a díjak elől.
Közhely, hogy a komoly, történelmi témák és az életrajzi megközelítés közel állnak az Amerikai Filmakadémia ízléséhez – így van ez gyakorlatilag azóta, hogy a legelső Oscar-gálán a világháborús témájú Szárnyak nyerte a legjobb film díját. Nolan ráadásul az óvatos formai kísérletezéstől és a korábbi filmjeire is jellemző komplex elbeszéléstechnika alkalmazásától sem riadt vissza, így az Akadémia azt is elhitte neki, hogy nem az Oscar-díjak reményében, hanem valódi művészi ambícióktól vezérelve készítette az Oppenheimert. (Ez az, amit Bradley Coopernek viszont senki nem hitt el, és a hét kategóriában jelölt Maestro díjak nélkül maradt.)
Nem Christopher Nolan és az Oppenheimer esete volt az egyetlen, ahol az Amerikai Filmakadémia a hosszú évek óta nyújtott, kiegyensúlyozott alkotói teljesítményt is díjazta egy adott film elismerésével. Emma Stone második Oscar-díja (először a Kaliforniai álomért nyert) az este egyetlen komolyabb meglepetése volt, mert a női főszereplők között mindenki Lily Gladstone díjazására tippelt. A Megfojtott virágok őslakos – a Piegan feketelábú és a Nez Perce indián törzsből származó – színésznője már a jelöléssel Oscar-történelmet írt, az akadémiai tagok nagy része azonban valószínűleg Martin Scorsese filmjében figyelt fel rá, és úgy ítélték, lesz még alkalom díjazni őt. Stone viszont több értelemben is a Szegény párák motorja volt: látványos színészi munkát végzett a nemcserés Frankenstein-történetben, és producerként is egyengette a film útját. Ez utóbbi szerepvállalása nyilván sokat nyomott a latban, már csak azért is, mert egy különleges alkotói víziót érvényesítő, nem minden ízében közönségbarát produkció létrejöttét segítette.
Más kérdés, hogy a női főszereplők mezőnyében szerintünk az Egy zuhanás anatómiájáért jelölt Sandra Hüller érdemelte volna meg a legjobban a díjat, de egy francia film német színésznőjeként az ő esetében a jelölés is komoly elismerés. Az Egy zuhanás anatómiája pedig nem maradt díjazatlan, Justine Triet és Arthur Harari a legjobb eredeti forgatókönyv díját nyerte el.
Az Oppenheimer fényes sikerei mellett kevesebb szó esik róla, de az Amerikai Filmakadémia vasárnap módot talált rá, hogy Christopher Nolan nemzedékéből egy másik, sokszorosan Oscar-jelölt és ugyancsak következetesen szerzői filmeket készítő alkotót is díjazzon. Méghozzá Wes Andersont, aki hét Oscar-jelölése után a nyolcadikat tudta díjra váltani, a Henry Sugar csodálatos története című rövidfilmért. Ez az egyik darabja a rendező négy kisfilmből álló, rendhagyó Roald Dahl-adaptációs kísérletének, amelyről itt írtunk hosszabban.
Nem minden álom válik valóra
Mégsem érezheti mindenki úgy, mennyire igazságos volt vasárnap este az Amerikai Filmakadémia. A tavalyi év legnagyobb szenzációja, bevételek szempontjából az Egyesült Államokban és világszerte is legsikeresebb filmje, a Barbie egyetlen Oscart nyert. Abban a kategóriában, amelyben a 2011-es Muppets és a legutóbbi James Bond-film is győzni tudott, vagyis a legjobb eredeti betétdalok mezőnyében. Lehet, hogy Greta Gerwig minden más női filmesnél hatékonyabban edukálta a világot aktuális feminista kérdésekről, de Oscar-elismerések szempontjából a Barbie megmaradt a súlytalan közönségfilmek között. Ezt azok sem feltétlenül tartják korrektnek, akik szerint egyébként az Oppenheimer tényleg jobb film, mint a Barbie.
A Barbie-betétdal Oscarját egyébként ugyanaz nyerte, aki az emlegetett Bond-filmét is: Billie Eilish, akinek így huszonkét éves korára már két Oscar-díja van. Ezzel be is állította a „legfiatalabb művész két Oscarral” nem hivatalos versenyének rekordját. Második helyezett: a saját bátyja, Finneas O’Connell, aki Eilish szerzőtársaként ugyanígy a második Oscarját vihette haza.
Greta Gerwig azonban hoppon maradt vasárnap este. Abban a kategóriában sem ő győzött, amelyben előzetesen a legnagyobb esélye volt neki és Noah Baumbach társírónak, az adaptált forgatókönyvek mezőnyében. Ott ugyanis az American Fiction író-rendezője, Cord Jefferson diadalmaskodott, aki valóban nagyon elegánsan és arányosan ültette át vászonra Percival Everett ezredfordulón megjelent, a politikai korrektség túlhabzását kritikával illető regényét. De ez Gerwiget aligha vigasztalja. A Barbie-t még a technikai kategóriákban is mellőzték – a látványtervezői Oscart éppen a Szegény párák csapata, köztük Mihalek Zsuzsa vitte el előle –, így, ha tíz év múlva visszatekintünk a 2024-es Oscar-gálára, nemcsak a régóta megérdemelt díjakra, hanem a Barbie pechjére is emlékezhetünk majd.
Végeredményben mindez csak a szokásos szórakoztatóipari műsor része, a világ leggazdagabb és legszebb embereinek (Ryan Gosling!) szokásos éves bazsalygása.
Nem véletlen, hogy a 20 nap Mariupolban rendezője, Mjisztiszlav Csernov volt az egyetlen, aki köszönőbeszédében úgy fogalmazott, azt kívánja, bárcsak el sem készült volna a filmje, mert az azt jelentené, hogy Ukrajnában nincsen háború (dokumentumfilmje mellesleg az első ukrán díjazott az Oscar történetében). Hozzá hasonlóan Jonathan Glazer is a nagyon is valóságos háborúkra, a Gázában zajló katasztrofális eseményekre hívta fel a figyelmet az Érdekvédelmi területnek járó, nemzetközi filmes Oscar-díj átvételekor. Emlékezzünk arra is, hogy Julija Navalnija a tavalyi Oscar-gálán azt mondta, arról a napról álmodik, amikor a férjét szabadon engedik.
Nem minden álom válik valóra.
