Ha jól értem a metaforát a könyvben, te vagy a japán táncolóegér, amelyik véres hurkaként végzi, miután a hentesek átveszik a kisállatboltot.
Te mondád. Ez a Nagyszerű befektetés című szövegben szerepel, amit az utolsók között kanonizáltunk. Már épp lezárni terveztük az anyagot, ám akkor történtek bizonyos események kis hazánkban.
Ilyen esemény volt, hogy a kormányközeli MCC megvette a Librit, amelynek többek között a könyveidet kiadó Helikon is a része. Akkor tehát nem puszta véletlen az áthallás?
Kétségtelenül ez volt a szikra, ami belobbantotta az ötletet, de próbáltam úgy megírni, hogy az értelmezhető legyen többféleképpen, és ne legyen leszűkítve egyetlen konkrét esetre. Törekedtem a példázatosságra, csak ez az ügy most még viszonylag friss és könnyen dekódolható, de nyugi, száz év múlva már nem lesz az. Azért nem ez volt az első – és sejthetően nem is az utolsó – eset, hogy a hatalom erőből átvesz egy sikeres vállalkozást, einstandol pár üveggolyót. Sötét jövőképet vázoltam fel, de humorista vagyok, nem pedig jós.
Az adásvétel hírét a nyáron egy Facebook-bejegyzésben is kommentáltad, ahol egyrészt ötleteket adtál az új tulajdonosoknak új kiadványokra – „77 szankciócsúfoló, ősi, szittya népdal és brüsszelűző, türk csujogató” –, de azt is leszögezted, hogy nem hagyod cserben a szerkesztőidet.
Muszáj volt reagálnom, mert egész nap csörgött a telefonom. Nem is tudtam, hogy ennyi kiadó van Magyarországon. Ha ezt valaki elmondja nekem korábban!
Nem elegáns húzás, hogy már aznap el akarnak csábítani. De akkor mondhatjuk, hogy hűséges típus vagy?
A döntésem okait kifejtettem az említett Facebook-posztban, majd szépen ide is belinkelheted, hipertext meg minden, megpörgetjük újra a kontentet!
Fontos szempont, hogy egy szöveget gondozni kell, főleg esetemben, mert nem tudok helyesen írni. Hiába olvastam elég sokat, nem igazán fogott rajtam a rengeteg irodalmi nyolcezres megmászása. Mert én inkább hallom a mondatot, érzem a ritmusát, és érzésből teszem a vesszőket, nagyjából oda, ahol levegőt vennék. Ezért is fontos, hogy gondos kezekbe kerüljön a szöveg, ráadásul szerkesztőmmel, M. Nagy Mikivel, kialakult egy szellemi párbeszéd az évek folyamán. Magába az írásba nem nagyon tud beleszólni, makacs vagyok, de kiváló tanácsokat ad. Olykor egy félmondat elég, ami akár az egész koncepciót módosíthatja.
Akkor egyelőre nem rendelt tőled még senki 9458 oldalas monográfiát Németh Szilárd gondolatairól, vagy azt, hogy Goebbels prózáját elemezd az MTVA Híradójának fényében?
Az a rész nem rám vonatkozott, az ilyen megtisztelő feladatokra vannak ideológiailag képzettebek.
A Mulat a manézsban a populizmus működését és nyelvét figuráztad ki, mindvégig a cirkusz zárt világában maradva. Az új könyvedben viszont kitárul a világ, és van itt minden, szerelmes diktátoroktól a frusztrált kisboltosig, féreghízlaldától a hobbigulagig, vagy a Soviniszta Világkonferenciától a sajtfilozófiáig. Felszabadító volt az eszement csapongás?
Volt a dolognak egy evolúciója. Az inspirációt eredetileg F. Scott Fitzgerald Hollywoodi történetek című könyve adta, ami Pat Hobby, a viharvert, megkopott, szebb napokat látott némafilmforgatókönyv-író kalandjait követi. Kedves olvasmányom, és eszembe jutott, hogy nekem is kéne valami ilyesmit írnom, csak egy másik szakma szűrőjén keresztül. A hollywoodi szöveggyáros helyett egy vidéki lap újságíróját képzeltem magam elé, aki Esti Kornél-szerűen jelentkezik be különböző helyszínekről. Egyik nap politikussal, másik nap nagybetűs Művésszel, harmadnap az utca emberével beszélget, megy akadémiai székfoglalóra, állatkertbe, járdaavatásra, művházba, tűzvészhez, autóbalesethez, ufóészleléshez, bérgyilkos világtalálkozóra és dödöllefesztiválra. Egy ponton azonban túl sok lett az ötlet. Egyszerűen nincs olyan megyénk, ahol ennyi minden történhet. Így a koncepció felrobbant és darabokra hullott, vagy úgy is mondhatnám: szilánkokra… és itt ragadnám meg az alkalmat, hogy gratuláljak a szerkesztő úr Bret Easton Ellis-interjújához!
Akár a te könyvednek is lehetett volna A szilánkok a címe, ha nem előz be a tizenhárom év után új regénnyel jelentkező, Los Angeles-i sztáríró?
Ellopta előlem, igen.
És legalább tetszett a hatszáz oldalas monstrum?
Tetszett, bár küzdöttem vele. Ügyesen játssza el, mintha önéletrajzi szöveg lenne, közben viszont szabadon keveri a fikciós műfajokat: krimi és horror, coming of age és melegpornó. Utóbbi téren azért edzi az empátiakészséget is. Némelyik jelenetet heteróként olvasni igazi kihívás volt számomra. Persze ilyen lehet homoszexuálisként mondjuk Bukowskit olvasni, akinél meg a heteró szexjelenetek áradnak, amik meg olyanok néha, mint a bokszmeccsek. Mindenesetre, ha a mesekönyveket lefóliázzák, A szilánkokat atomszarkofágban, hatvan méter vastag betonfalak között szabadna csak kihelyezni a boltok polcaira.
A csapongás ellenére nálad is észlelhetőek a világépítés nyomai: felbukkannak visszatérő helynevek, szereplők és motívumok. Épül már a Marvel nyomdokain a Bödőcs Irodalmi Univerzum?
Menet közben találtam ki, hogy jó lenne, ha ezek a darabkák (bagatellek, miniatűrök, kis színesek, anzikszok, apokrifek, SZILÁNKOK!) össze is függenének néha. Nem erőltetve, és nem is mindegyik, de azért mégis legyenek kapcsolódási pontok. Számos írás ugyanabban a fikcionalizált vidéki világban játszódik, amit valahogy így tudnék megragadni: Zalaegerszeggel kevert Keszthellyel kevert Riminivel kevert Búcsuszentlászlóval kevert Nymburk. És Vityebszk. Mindenféle kisvárosi és falusi minták, amik ott vannak a fejemben és a lelkemben, ezért egybe is szövöm őket. Ebben nagy fordulópontot hozott a privát technológiai forradalmam, amikor a második könyvem vége felé járva rájöttem: a Wordben rá lehet keresni egyes szavakra.
Akkor te sem vagy egy technikai pionír.
Maradjunk annyiban, hogy mai napig buta Nokiám van. Szóval kiderült, hogy rá lehet keresni szavakra, mondjuk arra, hogy „bazdmeg”, mire a Word kidobja nekem, hogy 74 darab van belőle a szövegben, és ebből ki lehet húzni hatot. Ettől kezdve már gyerekjáték volt egységesíteni az olyan dolgokat, hogy mindenhol Ifjabb Pincér Jánosról nevezzék el a művházat. De ezt univerzumépítésnek nem nevezném, de te nyugodtan, jól hangzik. Mindegyik könyvem más. Szeretek új dolgokat kipróbálni, ugyanakkor a megkezdett utakon is lehetne továbbmenni, így most is több lehetőség áll előttem.
Például?
Örök kísértést jelent az Addig se iszik 2, mert annyi jó író és nagy irodalmi skalp maradt ki az első körből, hogy egy hasonlóan erős, vagy erősebb válogatottat ki lehetne állítani belőlük. A másik lehetőség, hogy ezt a miniatűr műfajt mélyítem, brutalizálom tovább. Valahogy úgy, ahogy a standupban is tettem az első estemmel, amelyet a későbbi estjeimben építgettem, fejlesztettem tovább. A miniatűrt azért is érzem testhez állónak, mert túl sok ötletem van, túl kíváncsi vagyok, viszont gyorsan elunom magam. Másrészt az életem ritmusa is elég rapszodikus, hiszen van három kisgyerekem, és ott vannak a standup-turnék is. Ehhez jól passzol ez a forma és terjedelem.
Ássunk le kicsit a műfajelméleti kérdésekbe: meg tudod mondani, mi a különbség a miniatűr, a bagatell és a kis színes között?
Bevallom, nem gyártottam teóriákat erről. Persze írhatnék én is hosszú esszét a saját műveim helyes értelmezéséről, mint Nádas Péter és Thomas Mann. De lásd fenn. Nincs időm, meg oly jelentős műveim sem. Inkább a témakörönként különítettem el: vallás, művészet, történelem, filozófia, aztán publicisztika és álriport, majd egyre közelebb kerülünk a kisrealista műfajokhoz. A kisrealizmusról sem tudnám pontosan megmondani, mit jelent, de biztos létezik ilyen szakszó.
A rövid, abszurd írásokra egész biztos létezik egy bejáratott gyűjtőnév a magyar irodalomban: „egypercesek”. Tudatosan kerülted ezt a megnevezést?
Örkény nyilván a kulturális DNS-ünkben van nekünk, magyar olvasóknak és újságolvasóknak, illetve a magyar és a világ őrületét követő embereknek. Úgyhogy természetesen ott van mögötte, mögöttem az örkényi hagyomány, annak ismerete, meghaladása, átformálása, keverése más hagyományokkal, élményekkel, és a saját tapasztalataimmal. Örkény fontos szerző számomra, az „egyperces” szót mégsem akaródzott használni. Az én írásaim kicsit mások is, talán nagyobb szerep jut bennük a nyelvi játékoknak, de ezt hadd ne én mondjam ki.
A könyved fináléjának viszont egészen konkrét örkényi előképe van: a sírból felülő és traccsolni kezdő halott temetői groteszkjére már ő is felfűzött egy híres egypercest, a Nincs semmi újság címűt.
És a Máté evangéliumát ismered esetleg? Nem akarok spoilerezni, de a végén ott is felkel a főszereplő. Arról meg tudjuk, hogy a perzsa Mitrász-kultuszból, mondjuk így, kölcsönöz motívumokat. Régi sztori, régi félelem ez, hiszen állandó nagy kérdésünk, hogy mily álmok jőnek a halál után. Gilgames is ezen kattogott. Milyen kiváló abszurd válasz erre, hogy felkelünk a végén! Ha innen nézzük, a Bibliában is elég sok az abszurd szöveg.
Szoktad forgatni?
A Bibliát? Előfordult már, de alaposabban kéne.
De azért abban is találsz humort?
Ha nem is direktben, áttételesen mindenképp. Erről is van egy írás a könyvemben, ahol a Biblia moly.hu-oldalát gondolom tovább. Bár az nem is a Biblia, inkább a komment, mint műfaj paródiája. Néha kérdezik, hogy követem-e a standup-működésemre reagáló kommenteket. Anyám szokta olvasgatni ezeket. Engem nem az egyes kommentek érdekelnek, hanem maga a forma és a nyelv. Az is a tömörítésről szól.
Anyukád a komment-kurátorod?
Igen, és a legváratlanabb pillanatokban idéz belőlük. „Tibike, ne igyál! Azt írták a múltkor is egy kommentben.”
Ehhez képest most is itt ülünk egy újbudai kocsmában.
És el is fogyott a söröm. Bocsánat, de megszomjaztam idefele, na!
Interjú előtt mondtad, hogy a kétezres évek elején többször is megfordultál ezen a helyen. Kivel jártál ide?
Socka barátommal, aki középiskolai osztálytársam volt, aztán matematikus lett. Itt lakott a közelben a Wigner Jenőről elnevezett kollégiumban. Neki adtam elő először a paródiáimat 2000-ben, Zalaegerszegen, a legendás Rió Kávéházban, ami Riótól és a kávéháztól volt talán a legmesszebb, szóval abban a kocsmában falusi figurákat, politikusokat és ismert tévészereplőket parodizáltam, ő pedig osztályozta röhögve. Matematikus lévén, mindent százalékban fejezett ki: ez 75 százalék, az 95, amaz meg 101 százalékos paródia. Az első paródiaműsorommal három éven át szőnyegbombáztuk Zala megyét, a legkülönfélébb rendezvényeken. Az első fellépésünk előtt Socka majdnem szívrohamot kapott, úgy kellett belökdösnöm a színpadra. Pedig ő csak kérdezett, én meg válaszoltam, többek között Torgyán József hangján. Saját hangon meg se szólaltam akkor, csak parodistaként. Maszkok mögül beszéltem, ahogy az első kötetemben is. Szóval vele jártunk ide, is, a hely nem sokat változott, és a törzsközönség is hasonló volt. „My people”, ahogy a művelt német mondja.
Kezdő parodistaként azért nehéz hálásabb célszemélyt elképzelni Torgyánnál.
Ezen a ponton muszáj megosztanom egy friss revelációt: múltkor a könyvesboltban nézelődtem, és rátaláltam egy igazi kincsre, egyszerűen képtelen voltam otthagyni. Címe: Kereszténység az ezer vallás világában. Hatszáz oldalas opusz, a szerzője pedig nem más, mint Dr. Torgyán József. Magánkiadás, alig van benne elütés, nálam több szokott lenni. Igazi camp-élmény. Nagy tudásanyagot mozgat és épkézláb mondatok vannak benne, az elején lefekteti a történeti alapokat, viszont ahogy haladok, egyre jobban előtör a szövegből a torgyáni interpellációk hangütése. Jönnek a „Kikérem magamnak…” és „Engedtessék meg…” típusú felütések, a ködszurkálás, a handabanda, az árnyékboksz, és persze az ilyen csodálatos mondatok: „Mózes létezését, mint ügyvéd, nem látom bizonyítottnak, de mint hívő, nem kételkedem”. Azt hiszem, meg is van a címünk! Úgyhogy mostanában nekem ez a guilty pleasure. Így mondják a mai fiatalok, vagy ez már cringe? Tudom, ma már a cringe is cringe. Vagy ahogy nagy kedvencem, Őze Lajos mondja a Megáll az időben: „Még a szar is le van szarva.”
És amikor filozófusparódiát írsz, akkor leemeled a polcról Nietzschét vagy a Platón-összest?
Sokáig csak random módon olvastam, amihez épp kedvem volt, vagy a kezembe került. Amióta írok, azóta ez célirányosabbá vált. Ha Nietzsche-paródiát akarok írni, akkor újraolvasom azt, ami megvan a polcomon, vagy rendelek. Közben jegyzetelek, cédulákat készítek, szavakra vadászok a szövegekben, vagy emberekre halászom az életben, meg a YouTube-on, akik értenek az adott témához. Egyébként vannak művek, amik emlékezetből is megvannak, de olykor klasszikusokat is fel kell elevenítenem. Nemrég például újraolvastam a Zabhegyezőt, mert elfelejtettem, miről szól.
A Zabhegyezőt vagy a Rozsban a fogót, ahogy az új fordítás címe szól?
A Zabhegyezőt. Emlékszem, hogy dúlt ez a vita az újrafordítás után, és többen érveltek azzal, hogy a prózai művekre tíz-húsz évente ráférne a ráncfelvarrás és újrafordítás. Ezzel nem teljesen értek egyet, mert akkor a Rembrandt-képeket is újra kellene festeni, hogy a németalföldi polgárok Versace-ruhákban pózolhassanak a vásznon. A Zabhegyező szerintem épp attól jó, hogy az ötvenes-hatvanas évek szlengjében van. Vannak olyan, 60-as, 70-es éveikben járó ismerőseim, barátaim, akik épp úgy beszélnek, mint a szereplők.
„Húsos szendvicsnek” hívják a hamburgert és „mulató vetkőzőlánynak” a sztriptíztáncosnőt?
Ezek fel sem tűntek olvasás közben, de engem a Kerouac-fordításban sem zavar különösebben, amikor felszisszentenek egy »konzervsört«. Az mondjuk már tényleg kicsit erős, amikor Hunter S. Thompsonnál az amerikai rendőrök gumibot helyett »kádárkolbásszal« verik a motorosokat.
Az a gondolat se nyomaszt, hogy már mindent megírtak és minden poént elsütöttek?
Nem, mert már azelőtt megírtak mindent, mielőtt megírták, hogy már mindent megírtak.
És az milyen érzés, amikor a standupban téged tesznek mércévé mások elé?
Nem tapasztalok ilyet. Aranyosi Peti szokta emlegetni a „bödőcsizmust” elrettentő példaként. Hogy nem minden mondatnak kell poénba torkollnia. De az írásaim nem ilyenek. Amúgy érdekes szerepet tölt be a standup az irodalmi recepcióban: Örkényre, Karinthyre meg Hašekre szokták mondani, hogy olyan jó, mintha standup lenne. Amikor meg én írok könyvet, akkor azt mondják, hogy de hát ez csak standup, nem is irodalom. Tehát az állítás ugyanaz, csak rám dehonesztálóan, rájuk meg szuperlatívuszként alkalmazzák. Mondjuk Hašek nyomta is kocsmákban a standupot, sőt, volt saját Kétfarkú Kutya Pártja is, úgy hívták: A Törvény Keretein Belül Működő Mérsékelten Haladó Párt.
A Švejket bezzeg nem fejezte be. A karantén alatt olvastam el először egészben, és arculcsapásként éltem meg, hogy egyszer csak félbeszakadnak a jó katona kalandjai.
Többen megpróbálták, de azt nem is lehet befejezni. Látod, Ukrajnában is folytatják, Gázában is. Sosem érhet véget, sajnos.
A háború borzalmai a te könyvedben is előkerülnek, az elején rögtön felkérdezik Istent, hogy miért engedte Ádámot és Évát beleharapni a gyümölcsbe. Neked van saját válaszod arra a kérdésre, hogy Mozart operái, a Brian élete poénjai és Messi cselei ellensúlyozzák-e a történelem szörnyűségeit?
Én csak egy gátőr vagyok, ne rajtam kérd számon az árvíz szintjét! Ezzel a kérdéssel érkezünk el az abszurdhoz. Hogy van ez a világegyetem, állunk a jeges űrben, és miként adunk értelmet az értelmetlennek tűnő létezésnek. Vallással? Az kétségtelenül ad egy választ, hogy kérem szépen, mindez nem is értelmetlen. De valahol az is abszurd, ha választ adunk. Legalábbis számomra, mert, én egy nem hívő Jézus-szimpatizánsként olvasgatom a Torgy…, akarom mondani a Bibliát. A vallás tehát biztos válaszokkal kecsegtet, Camus viszont azt mondja, hogy nem tudjuk, mi ez, de épp ezért kell az értelmetlenség ellen lázadnunk, és mégis találnunk valami értelmet a létezésben. Sziszüphosznak erre ott a kő, nekem pedig az újabb könyvek, standup-estek, és természetesen az interjúk.
Nem titok, hogy az interjú a kedvenced mind közül.
Nos, igen, az interjú az a része, amikor rágurul a lábamra a kő. Amikor meg felérek a domb tetejére, az a könyvbemutató vagy a standup-előadás. Napról-napra görgetem, nekiindulok, izzadok, a csúcson megszólal a taps, utána pedig legurul a kő. Aztán másnap újrakezdjük.
És mit érzel, amikor lefele sétálsz a dombról?
Boldognak kell akkor engem elképzelni egy benzinkúthideg sörrel a kezemben. Az abszurdra visszatérve: Camus szerint a filozófiának arra a kérdésre kell választ találnia, hogy miért ne öljük meg magunkat, ha egyszer ennyire értelmetlen minden. Bennem az öngyilkosság sose merült fel, ahhoz túlságosan szeretem ezt az értelmetlenséget. Erről beszéltünk már a tavalyi interjúnkban is – azt is visszaolvastam mostanában, nemcsak a Zabhegyezőt! –, akkor Esterházytól idéztem, hogy egyfelől „a teremtés oké”, és közben persze szörnyű is.
Szerintem az az igazi humor, amelyik nem tagadja le egyiket sem. Nem is giccses, mert nem mondja azt, hogy minden jó. Meg nem is fojtja teljes tragédiába, amikor csak azt látjuk, hogy minden szörnyű. Hanem a kettőt valahogy együtt mutatja meg.
Pontos definíciót erről sem tudnék gyártani, viszont található egy írás arról is a könyvben, hogy semmiről sem lehet definíciókat gyártani!
A könyv, amiben minden benne van.
Bizony, olyan, mint a multivitamin. Az összes orvos ezt ajánlja.
Említetted, hogy turné közepén vagy. Hogy áll az új est?
Körülbelül a felénél járok. Nagyjából kiforrta magát, most már az érési periódusban vagyunk.
Érzed, amikor elkészül?
Előre tudom, hogy jövő év végén lesz vége. Addig módszeresen haladok körbe a Kárpát-medencében meg Nyugat-Európában. Nemrég voltunk Luxemburgban, nagyon jó volt a közönség, ami csodálatos, de szomorú is, hiszen ilyen sok jó humorú ember él kint.
Máshogy ülnek a poénok attól függően, hogy merre jársz?
Talán Luxemburgban jobban ki vannak éhezve egy ilyen rendezvényre. De nincsenek ilyen univerzális szabályok, hogy külföldön nagyobbat szólna a poén, mint itthon, vagy a Tiszántúlon máshogy vennék a humort, mert Kiskunmajsán is ugyanakkora hangulat volt. És mondhatnék akár egy sor más települést, mert jócskán túl vagyunk a századik előadáson. Inkább a körülmények tudják befolyásolni. Szentendrén például volt két előadás a szeptemberi kánikulában, és nem volt az igazi, mert negyven fok volt a teremben. Aztán nemrég megint jártunk ott, és sokkal jobban működött. Pedig ugyanaz a település, ugyanaz a helyszín, és én sem fejlődtem annyit két hónap alatt. Páratartalom, akusztika, ezek számítanak.
Thuróczy Szabolccsal évek óta zajlik köztetek egy eszement SMS-folyam, amiből ő nemrég meg is osztott párat a Nagy József kollégámnak adott interjúban. „Szuperszórakoztató társasjáték két hülyére, ahol nincs győztes, nincs vesztes, csak élvezet van. Az orfűi fesztiválon egyszer felléptünk egy válogatással, de nagyobb nyilvánosság elé nem visszük, mert kapásból négy-ötezer sajtópert akasztanánk a nyakunkba, és életünk végéig fizethetnénk a kártérítéseket” – mondta. Azért te is felolvasol néhány gyöngyszemet?
Ekkora korpuszból nehéz válogatni, de megkísérlem, csak izzítanom kell hozzá a Nokiámat. „Ferenc pápa a máltai szeretetszolgálat hajléktalanszállóján akart aludni, de Bayer Zsolt adott neki két kurva nagy pofont és észhez tért. Délután élve eltemetjük az amerikai nagykövetet. Meghitt pillanatok, él az Úr!” – írtam például a pápalátogatás tiszteletére a színházi nagyvadnak, az elementáris filmszínésznek, Szabinak. Vannak kémfilmbe illő, feszült darabok is: „Patrubány Miklóssal, Szamócával és Kövér Lacival 66 puttonyos tokaji aszút iszok egy salgótarjáni kuplerájban. Sofőrjeim elárultak. CIA-sok. El tudsz jönni értem? Savam van!” – írtam, mire érkezett is a válasz: „Oldd meg, Tibike! Színházi Olimpiát szervezem egész éjszaka, nem érek rá. Mongol Nemzeti Színház Miskolcon 340 millióba kerül egy este, 120 beszélő kecskét kell beszereznem két héten belül az előadáshoz. Ne basszad fel az agyam!”
Jobb példa aligha akad arra, hogy a terjedelmi kötöttségek felszabadíthatják a kreativitást. Éljenek hát a miniatűrök?
Igen! Idefelé tartva eszembe jutott erről egy hasonlat, ami a miniatűr rég várt definíciója is lehet: az ember megírhatja a gyümölcsöskertet, vagy lefesthet egy almacsutkát úgy, hogy abban benne van az egész gyümölcsös, ez a miniatűr.
Iszunk még egy sört?
