Felhívtalak, lényegében ismeretlenül, hogy interjúzzunk annak örömére, hogy megélte századik előadását a Bödőcs Tibor Meg se kínáltak című regényéből készült monodráma a Hatszínben, melyet te játszol. Javasoltam, már másnap üljünk le beszélgetni, azt felelted, nem jó, reggel repülsz Kanadába a darabbal, ahonnét október 3-án térsz haza, de 4-én délelőtt mehet az interjú. Mire mondtam, hogy az meg nekem nem jó, mert utazom, kérdezted, hová, mondtam, Fradi-meccsre Firenzébe, kérdezted, mivel, mondtam, autóval, kérdezted, hányan leszünk a kocsiban, mondtam, hogy hárman, te meg kapásból rákérdeztél, beférsz-e negyediknek. Befértél. Az alkalmazkodókészségedről annyit, hogy a szállásunkon már első este Caramelt énekeltél nekünk alsógatyában.
Rövid az élet, szeretem felgyorsítani az eseményeket.
A meccs előtt és után legalább húsz fradista szelfizett veled a Fiorentina stadionjában, egyikük úgy kezdte a barátkozást, hogy te vagy a csengőhangja, amikor is az Aranyéletben azzal a rigmussal lépsz be egy autószerelő műhelybe, hogy „mocs-kos lilák!”, majd a szakival közösen úgy folytatjátok, hogy…
„Új-pest nem Pest, ta-nya-köz-pont!” Első évad, első rész. Tasnádi István rendező direkt nekem írta bele a forgatókönyvbe. Külön szerencse, hogy a legjobb Fradi-blog, az Üllői 129. kirakta a jelenetet, ami azonnal szétfutott a fradisták között. Fradi-őrült vagyok, a munkámon és a családomon kívül kevés dolog hoz akkora izgalomba, mint a futball.
A Fiorentina-Fradin volt miért izgulni.
A hatvanadik percig csoda volt.
De aztán, lopom a dumádat: elfogytunk, mint Van Gogh sárgája.
Igazából ez Bödőcs dumája. Amúgy, ha kettő-nullnál bemegy a kapufánk, nem állnak föl a lilák, így viszont a végén örültünk a döntetlennek. Csoda dolog ez a foci.
Van rá definíciód?
Neked van?
Kele János írta nálunk, hogy: „A futball a világ legfontosabb nem fontos dolga.” Ennél jobbat nem tudok. És azt is szeretem, hogy: „A foci a háború helyett van, és az benne a legnagyszerűbb, hogy nem hal bele senki.” Pető kolléga pedig azt hangsúlyozza, hogy: „A futball a hűségről szól.” Szóval neked mit jelent a foci?
Mindent. Nyíregyházi vagyok, tizenegyévesen felvettek sportsuliba, éjjel-nappal próbálgattam a trükköket. A korosztályomból többen nagyválogatottak lettek Lipcsei Petitől Halmai Gáborig. Szenvedélyesen szerettem gólt lőni, szenvedélyesen szerettem, hogy a foci csapatsport, és úgy kezdődik, hogy felcsengetsz haverokhoz, hogy gyere, Feri, gyere, Jocó, amíg össze nem jön két csapatra való kölök, és az már közösség, és a közösség erőt ad. Rengeteg emlék! A bátyámmal a Képes Sportból meg a France Football magazinból kivágott focistafotókkal rajzszögeztük tele a szobánk falát, Platini, Rossi, Zico, Alemao, aztán jött anyám egy kartonpapírral, hogy elég azt föltenni, és arra mehet celluxszal Nyilasi meg Ebedli. Micsoda rock and roll! A futball minden falat áttör! Emlékszel a kilencvenes vébéről az argentin-olasz elődöntőre?
Tudtad, hogy a nápolyi olaszok Maradona miatt Argentínának szurkoltak?
Az milyen már?! Mit mondjak még?! Egy Ronaldinho cselsorozat – katarzis. Egy Schmeichel védés – katarzis. Egy Gera ollózás – katarzis. Nincs két egyforma jelenet, soha, semmi se olyan, hogy ilyet láttunk már. Az megvan, hogy Gera egy West Bromwich meccsen befut egy tök reménytelen labdát az alapvonalnál, rálép, rápattintja a védőre, szöglet, fejes, gól, és a közönség nem a gólszerzőt ünnepli, hanem Zolit?! Most is meghatódom. Akarat, küzdés. Mi kell ennél több?! Ha éjjel nem tudok aludni, és nincs energiám olvasni, fociválogatásokat nézek, Maradona góljai, Neymar cselei, Roberto Carlos szabadrúgásai.
Melyik volt életed meccse?
Tán a Fradi-Newcastle. 1996 októbere, UEFA-kupa, 3-2-re nyertünk, Lisztes Krisztián rúgott kettőt, mármint az akkori Lisztes Krisztián, egyet meg a Horváth Ferike hintett a legelején. Az ellenfél csatársora, az Alan Shearer–Les Ferdinand páros többet ért, mint a komplett magyar NB I játékosostul, edzőstül, szakosztályvezetőstül, szertárosostul, pályástul, zuhanyzóstul, a cserepadjukon meg olyanok ültek, mint Ginola. Kérdezték Kevin Keegan trénert a mérkőzés előtt, ismer-e valakit a magyar focisták közül, mire arcoskodva azt felelte: „Hogyne! Puskást!” Amitől a mi edzőnk, Varga Zoli bepöccent, és az indulata átragadt a csapatra. A legendás Simon Tibi a cserepadon ült azon a meccsen, de róla tudni, hogy az öltözőben mindig ütötte a hűtőszekrényt, csak hogy érezze a vérszagot. Na, itt megéreztük a vérszagot. Aztán kint persze kaptunk egy négyest, de az már kit érdekelt!
Mondj még számodra fontos mérkőzést!
Előző év novemberében a Real Madriddal csináltunk 1-1-et.
Keller Józsi előttem esernyőzte meg Esnaidert.
Aki látta, sose feledi ezeket a mozdulatokat.
Mondj még.
1986-os magyar-brazil 3-0, góllövő: Détári, Kovács Kálmán, Esterházy.
Kint voltam. Még!
1992-ben Diósgyőrben tizenegy év után lettünk ismét bajnokok, 2-0-ra nyertünk, Wukovics Laci tizenhét centiről rúgott egy gólt, egy másikat meg fejelt. Ott is voltál? Hát persze! Ezek a mi generációnk közös nagy élményei.
Hogyan lettél fradista?
Apám vitt bele. Őt meg az ő apja, nagyapám, Thuróczy János, aki 1948-ban, még a falelátósra cipelte ki az öregemet. Nekem az első gyerekkori emlékem, hogy állandóan azt halljuk apámtól, hogy „Fradi-meccs, Fradi-meccs, Fradi-meccs”, anyámtól meg azt, hogy „már megint”. Akkoriban nem volt sztráda, és Zsigulival Nyíregyházáról Pestre autózni Nyékládházán, Polgáron és Tiszavasvárin keresztül a hármason beletelt négy órába. Aztán haza is négy óra. De a Fradiért mindent. Amióta az eszemet tudom, a bátyámmal együtt megszállott fradista vagyok. Minket nem a VIP-páholy rántott be.
Győzikézel?
Győzike csak egyetlen példánya ennek a típusnak. Szánalommal figyelem a VIP-es, NER-es újfradistákat, akik még a pizsamájukban is zöld díszzsebkendőt viselnek, és amikor azt hallják, hogy VAR, keresik, kinél van a tű.
Azt hogyan viszed át, amikor a képedbe kapod, hogy a Fradi a NER csapata?
Úgy, hogy a Fradi az én csapatom. Én vagyok a szurkoló, és én maradtam egyhelyben, csak az események forogtak körülöttem, mint a ringlispíl. Viharvert történelemmel bír a mi klubunk. A szocializmusban az Újpest volt a belügy csapata, a Honvéd a katonaságé, a Vasas a párté meg a Munkásőrségé, a Fradi meg senkié, amiből az következett, hogy a mi szurkolóinkat lehetett gumibotozni, pedig volt abban a melóstól a művészig mindenféle figura. Az ötvenes években még a nevünket, sőt a színünket is elvették. A minap láttam egy dokumentumfilmet Onódy Lajosról, aki a kinizsis piros-fehér korszakban volt a labdarúgó szakosztályunk elnöke, na, ő egy Húsvét Kupán suttyomban zöld-fehérben küldte pályára a csapatot. Nem mellesleg utóbb egy koncepciós perben hosszú börtönre ítélték. Számomra ő a fradizmus. Meg az a fradizmus, amikor az 1970-ben forgatott Gyula vitéz télen-nyáron című film kocsmajelenetében Molnár Tibor és Gyenge Árpád könnyezve énekli, hogy „Hajrá Fradi! Hajrá Fradi! Hajrá fiúk, mert fő a győzelem!”. A fradizmus elengedhetetlen eleme a tudás is, az, hogy tisztában vagy vele, ki az a Tóth Potya István, ismered Varga Zoli kálváriáját, tudod, Albert Flóri hogyan kapta meg az Aranylabdát. Egy igazi fradista ismeri a Fradi históriáját, mert ha nem, akkor nem érti a Fradi szellemiségét. Jövőre 125 éves a klubunk, melynek történelmében benne az ország, a hazánk modern kori történelme. Meg úgy általában szerencsés, ha az ember a kontextusában figyeli, értelmezi a dolgokat.
Szóval?
Hogyan viszem át, amikor a pofámba vágják, hogy a Fradi a NER csapata? Eredményességben hatalmasat fejlődtünk az elmúlt közel másfél évtizedben, ez jó, ez csodás. A klubelnökön, Kubatov Gáboron látni, élvezi a munkát, élvezi, hogy egy ilyen komoly múltú egyesület vezetője, élvezi, hogy könyv íródott róla, élvezi, hogy márványba lesz vésve, hogy ő minden idők legsikeresebb Fradi-elnöke. De azért, kérem, azt se feledje, nemcsak azon mérendő a sikeresség, hogy hány érmet nyer, a kupákban meddig jut, mennyi pénzt focizik össze a csapat, hanem azon is, miként változott a gondjára bízott klub szellemisége. Utálom, hogy ma már vannak a kormánypárti fradisták, és vannak a nem kormánypárti fradisták. És miközben elismerem az elnök munkáját a klub élén, nem szimpatikus, hogy amikor a Fidesz pártigazgatójaként szólal meg, akkor is ugyanúgy a Fradi elnökeként tesz politikai kiszólásokat, amivel szurkolók ezreit idegeníti el. Eleve abszurd, hogy míg a Fidesz migránsozik, a keretünk tizenvalahány nációból áll össze.
Azzal mit kezdesz, hogy világszerte egyre inkább a bizniszről szól a futball, és jórészt az határozza meg az eredményességet, hogy a tulajdonos mennyi pénzt tol az egyesületbe? Mit szólsz a globalizálódó focihoz? Mit szólsz ahhoz, hogy az ősbarcás Messi a PSG-be, onnan a Miamiba, Ronaldo a MU-ból a Reealba, onnan a Juvébe, onnan megint a MU-ba, aztán a szaúdi en-Naszr csapatához szerződött, és Harry Kane, akiről azt hittük, hogy a Tottenhamból megy nyugdíjba, újabban a Bayern Münchent erősíti? Mit szólsz ahhoz, hogy a Fradiban olykor fekete a dresszkód? Mi jut eszedbe, amikor a Barcát rózsaszín mezben látod? Hogy viseled, hogy a múlt ködébe vész az 1-től 11-ig tartó mezszámozás, meg az is, hogy a csuka színe fekete? Csak hisztizem?
Jogos a hiszti. Hatalmas botrány volt, amikor a Premier League történetében először egy angol csapat, az Arsenal úgy állt ki, hogy egyetlen angol se fért a kezdőbe. De ez van. A legnagyobb klubokat ma arab sejkek és kínai multimilliárdosok birtokolják, és arab bajnokságokban pár száz néző előtt felfoghatatlan fizetésért fociznak a kiöregedő világsztárok. Annak idején tudtam, hogy Agnelli a Juve elnöke, Moratti az Intert irányítja, Berlusconi a Milant vezeti, De Laurentiis a Nápolyt, a Bayern München élén pedig olyan figurák tűnnek fel, mint Beckenbauer és Rummenigge. A mostani elnökök nevét se tudom. Sebaj. Szerencsére a szurkoló szarik a multimilliárdos tulajdonosokra, a szurkolót a jó játék érdekli, és a világfociban elképesztően jó játékot és elképesztően jó játékosokat látni. Mondjuk, olyan vadhajtásokkal, hogy a csúcson pénz nem számít, dúl a hedonizmus, még a padon is zsenik ülnek. Említetted Pető definícióját, miszerint a futball a hűségről szól. Na,
pont a hűség szűnt meg a futballban. És ez baj, ez káros. Ma már meg se jegyzem az összeállításokat, mert tudom, a következő szezonra a keretek fele kicserélődik.
Bezzeg?
Bezzeg régen egy Zsiborás, egy Kakas, egy Ebedli, egy Wukovics, egy Rubold elképzelhetetlen volt nem a Fradiban.
Azért a végén Zsiga is az MTK-ban, Kakas a Vasasban, Wukovics és Rubold Újpesten kötött ki, és még Ebedlinek is volt egy rövid kitérője a IV. kerületben.
Csakhogy ők nem több pénzért léptek le, hanem mert kiszorultak a Fradiból, és játszani, élni akartak. Ezzel együtt az Újpestre igazolások már-már hazaárulásnak számítottak. Ugyanez külföldön: Figót leköpdösték, egy szögletnél disznófejjel dobták meg, amikor a Barcából a Realhoz írt alá. Nem a leköpdösést sírom vissza, inkább onnan közelítek, milyen szívet melengető, hogy Zanetti közel két évtizedet húzott le az Interben, és a Milan összeállításában tizenöt évig stabilan azt olvastad, hogy Rossi, Tassoti, Baresi, Costacurta, Maldini. Most meg meccsnapon hívom a bátyámat, hogy te, ma hogy áll fel a Fradi. Ami egyrészt hűségprobléma. Másrészt viszont sokkal több a meccs, pörgősebb, fizikaibb a játék, felfoghatatlan a terhelés, lásd Orbán Willi nyilatkozatát, ezért elkerülhetetlen a folyamatos rotálás. A Fradinál is van már A csapat meg B csapat, de olyanok, hogy a magyar bajnokságot még az utóbbival is megnyernénk. Óriási a verseny, óriási pénz mozog. A nemzetközi kupában, ha csak csoportkörbe bejutsz, halom pénz zuhan a klubra, aztán minden szerzett ponttal további halom. Ezek magyar forintban milliárdok. Ami az állam meg az államközeli meg az állammal haverkodó cégek által beinjekciózott pénz mellett is számottevő tétel, kijön belőlük a játékosok fizetése, akik ma már elgondolkodnak, hogy váltásnál a zvezdát, a Zagrebet, a Sparta Prahát vagy épp a Fradit válasszák, ugyanis előfordulhat, hogy az Üllői útról kínálják nekik a legtöbbet.
Szurkolói igény igenis van a hűségre. Nagy Gergely Miki kollegám komolyan kiakadt, amikor Harry Kane lelépett a Tottenhamtől. A Fradiban meg már akkor örömtüzek gyúlnak, amikor visszatér egy-egy régi, ecuadori vagy brazil légiós.
Van az a kifejezés, hogy Fradi család. Ha nincs benned hűség, akkor szimpla munkavállaló vagy, bérmunkás, vendégmunkás, érzelemmentes zsoldos, aki ott melózik, ahol jobban fizetik.
A hűségdeficitből az kínál menekülőutat, hogy ma már egyre kevésbé fontos a játékos személye. Ő csupán szerszám, ha elkopik, eldobjuk, elfeledjük, ki van fizetve. A lényeg, az idea maga a klub. Két nagy szobrunk van: Springer Ferenc és Albert Flórián. Illetve még a sas. Többnek nincs hely. A Fradi B-közép fölött pedig egyetlen mez feszül: Simon Tiboré, ő a metafora, és más metaforának aligha nyílik ott tér.
Hát, nem nagyon.
Te kinek adnál még szobrot?
Kettőnek is. Az egyik Dalnoki Jenő, aki focistának, trénernek, példaképnek és metaforának is kiváló. Nem mellesleg jóban volt vele az édesapám, aki az ügyvédkedés mellett a Nyíregyháza FC szervezőjeként is ténykedett, és nem kis részben neki köszönhető, hogy Jenő bácsi, miután eljött a Fraditól, Nyíregyházára szerződött edzőnek. Hadd büszkélkedjem: apám sokáig tagja volt az FTC Baráti Körnek, ha a Nyíllal vagy az Ebedlivel meglátják egymást, összeölelkeznek, megpuszilják egymást.
Édesapádé a másik szobor?
Az én szívemben biztosan. De az Üllői úton inkább Nagy Bélának jár egy egészalakos bronz.
Ő a Fradi krónikása. Van tőle pár könyvem.
Én személyesen ismertem, fantasztikus pali volt. Eredetileg felszolgált a Mátyás pincében, és gyerekkorától hobbiból mindent gyűjtött, ami Fradi. A klub hetvenedik születésnapjára, 1969-ben rendezett egy kiállítást, ami olyan jól sikerült, hogy Bélát a klub felvette főállásba, onnantól ontotta a köteteket, és 1985-ben megalapította a Fradi Futballmúzeumot. Mindent tudott a Ferencvárosról. Tényleg mindent. Hát: a hűség. Régi nagyok erénye.
A hivatásodban, a színészetben is devalválódott a hűség?
Persze.
Pintér Béla társulatának huszonöt éve vagy a tagja. A hűség miatt nem mozdultál? Mehettél volna csillogóbb színpadra?
Számomra itthon ma Pintér Béla a csúcs. Régen rengeteget jártam más színházakba, ma már ritkán, láttam, látok jó előadásokat, de a mieinknél progresszívebbeket alig, akkor meg minek váltanék?
Ma már nem a színház számodra az első.
Mert jött a család, jött rengeteg filmes munka, eltolódott a fókusz. Az elmúlt másfél évtizedben folyamatosan forgattam, ami koptatta az idegeimet, türelmetlenebbé tett, és határt szabott annak, hogy havonta hány színházi előadást bírok el. Pláne, hogy Pintér Béla társulata nem az a hely, ahol két rövid jeleneted van, az elsőt letudod, aztán a büfében várod, hogy hívjanak a második öt percedre. Bélánál nincs megúszás. És neki nulla forint támogatással is van közel annyi nézője, mint a mai Nemzeti Színháznak, ami döbbenetes. Csakhogy az anyagi lehetőségeket érzékeltessem: a színházi szakma egyik fele, a miénk olyan, mintha egy szanálásra ítélt ház aládúcolt erkélyén állna, a másik fele meg a Pesti Vigadó nagytermében.
A filmben is hűséges vagy?
Abszolút. Hűséges vagyok a műfajhoz azzal, hogy nem alibizek, és csak azt vállalom el, ahol tetszik, amit csinálunk, és tetszenek azok, akikkel csinálom. Azt a forgatókönyvet, ami annyira nem köt le, hogy hatodszor dobom le az ágyam mellé, csak tiszteletből olvasom végig, és pontosan tudom, hogy nemet fogok mondani. Erőlködős, tétnélküli, kartonpapír szilárdságú történelmi produkciót nem vállalok, de szerencsére nem is hívnak. Amúgy hűség az is, hogy nem árulsz el olyanokat, akikkel együtt húztad az igát, akikkel katartikus pillanatokat éltél meg színpadon, filmen, barátságban, utazásban.
Van pár Pintér-darab, például a Sütemények királynője és a Titkaink, amit akár huszonéve játszol. Találsz még örömet azokban az előadásokban?
Azért találok, mert noha a bemutatók óta ugyanabban a ritmusban, ugyanazzal a szöveggel játsszuk a Sütemények királynőjét, a Titkainkat, meg a Parasztoperát, a Gyévuskát, az Anyám Orrát vagy épp a Kaiserset, ezeket az erős előadásokat nem kezdi ki az idő, ugyanis valós dolgokról van bennük szó, és úgy, ahogy mi szeretjük: humorral, fájdalommal, szépséggel, mellébeszélés nélkül, tragikusan. A Sütemények királynőjében külön vicces, hogy egy gyereket játszom párban a szintén gyereket alakító, lassan hetvenéves Tóth Jocóval, miközben a közönség soraiban egyre több az olyan, aki a bemutató idején még meg se született.
A szövegek változatlanok, de egyre több az áthallás a mába.
Amiről nem az előadások tehetnek. Az említett Titkaink a kommunista besúgóvilág rettenetét dolgozza fel. A darab utolsó szakasza húsz évvel később játszódik, mint a korábbi jelenetek, és amikor én, az egykori tégla belépek mint az immár demokratikus berendezkedés aktuális kormányának miniszterelnök-helyettese, és azt mondom, hogy egy bizonyos alapítvány élére ikszipszilon kéne elnöknek, akkor azt feleli a kolléganőm, hogy: „Ne hülyéskedj már, Zsolti, hát annak hamis a diplomája, csak nyolc általánosa van!” Én meg úgy folytatom: „És akkor mi van? Azt csinálunk, amit akarunk! Akinek nem tetszik, el lehet menni ebből az országból a retkes picsába! Nem, Bea?! Nincs igazam?!” Mire Bea: „De, Zsolti, tökéletesen igazad van.” Jobban belegondolva őrület, hogy a rendszerváltás utáni harmincharmadik évben Pintér Bélára ugyanúgy szisszen fel a közönség, mint 1986-ban Csurka István Döglött aknák című darabjára, vagy Kornis Mihály Körmagyarjára, Spiró Csirkefejére, Szakonyi Károly Adáshibájára, vagy szinte bármelyik Gyurkovics Tibor darabra. Nem állítom, hogy visszajutottunk az egypártrendszerbe, az viszont tény, hogy egyre jobban ütnek ezek az egyértelmű, mégsem szájbarágós mondatok.
Jó, demokrácia van, nyilvánvaló, de ragacsos, légypapíros ez a demokrácia: repülj, repülj csak nyugodtan, de azért tízcentinként ott egy légypapír, úgyis beleragadsz, és vergődhetsz is nyugodtan.
Ez itt egyre inkább A tanú világa. Imádom azt a filmet, a kedvenc párbeszédem úgy szól, hogy: „Mit iszik, Pelikán?” „Én? Tulajdonképpen mindent.” Néha tényleg ez tűnik az egyetlen megoldásnak. És az se rossz, hogy: „Egyszer kérni fogunk magától valamit, Pelikán.” „Jó, de tessenek már kérni!” Vagy ott az Ötödik pecsét, amikor a legvégén megy az utcán a halál torkából megmenekülő, a tisztesség helyett az életet választó Őze Lajos, és miként a nyilasok pincéjében, a szabadban is oldalra tartja a kezét, amivel megütötte a mártírt, és amikor szólnak neki, hogy tegye már le, nem érti. Érthető?
Persze. Dermesztő sztorikat hallani a színésznyomorról. Te megélsz a szakmádból?
Csak a színházból szolidan élnék meg.
A film fizet?
Idén nyáron két filmet is gyakorlatilag ingyen csináltam, az egyiket Tillával, a másikat Salamon Andrással. Tudtam, nulla pénzből dolgoznak, épp ezért mondtam gondolkodás nélkül igent. Mondjuk, ha Tilla azt kéri, hogy szűrjem át teaszűrővel a Fekete-tengert, kérdés nélkül átszűröm neki. Szeretem az antielitizmusát, és jó érzés, hogy ragaszkodunk egymáshoz. Megjegyzem, Salamon Andris húsz éve nem készíthetett nagyjátékfilmet. Én nem panaszkodhatok, mert akadnak olyan munkák is, melyekkel tisztességesen megdolgozom és tisztességesen megfizetnek. Idén májustól szeptemberig a Spektrummal forgattam egy sorozatot, a Tiltott zónát. Mondjuk aligha ájulnál el, ha kimondanám az összeget, de egy időre ad némi anyagi biztonságot. Viszont azon színészkollégák, akiknek nem jut ilyen munka, kínlódnak.
Ha megtudnád, hogy mondjuk a Katona József Színházban hogy keresnek a színészek, elsírnád magad. A belvárosi parkolóőr, aki bepöcköli az autód ablaktörlője alá a mikuláscsomagot a híd alatti húgyszagban, na, ő több pénzt visz haza, mint az a színész, akitől esetleg katarzist kapsz a színpadról. Szóval, ami az értékrendet illeti, van baj.
Pintér Béla is kalapozik.
Persze. Különben nem lennének előadások.
Az állami kiéheztetés szerinted a kultúrharc része?
Vidnyánszky Attila pár hónapja kijelentette, hogy ő bizony nagyon a frontvonalban küzd, ahonnan nehéz kilépni, mire Cserhalmi György visszaírta neki, hogy: „Én úgy tudom, a front Herszonnál húzódik. Biztos ott vagy?”
Ha már Vidnyánszky: te elfogadtad volna a lemondását?
Ehhez a kérdéshez már csak Thürmer Gyula nem szólt hozzá, szerintem várjuk meg még őt is, utána majd kialakítom a sziklaszilárd véleményemet.
Na!
Minél többet beszélünk róla, annál fontosabbnak, megkerülhetetlenebbnek hiszi magát.
Engem abszolút nem érdekel, hogy marad vagy megy Vidnyánszky, felőlem maradhat akár 2040-ig is. Nekem az a fontos, hogy ha folytatnánk a Besúgót, Szász Juli tud-e majd úgy futni, mint azelőtt.
Ha már mondanom kell rá valamit, az nem szimpatikus, hogy hergeli a tanítványait. Ő maga nyilatkozta, hogy az egyetemen a kultúrharc kapcsán a Telex egy róla szóló kritikáját tanítja, mint negatív példát. Minek belerángatni őket ebbe?! Ahelyett, hogy megmutatná nekik Viszockij Hamletjét, vagy a Leviatán című orosz filmet, esetleg az ukrán Gogol Bordellót hallgattatná meg velük. Vagy elmesélhetné, milyen volt Kijev, amikor ott tanult, és most milyen lehet ott most színművészetire járni. A mai ukrán fiatalok soha nem lesznek képesek feldolgozni a borzalmat, ami ott zajlik. Ez is kultúrharc. Amikor Kálomista orra elé tartották a mikrofont a Corvin moziban, hogy ön szerint propagandafilm-e az Elkúrtuk, azt válaszolta, hogy: „Miért? Maga szerint az?” És még csak el se mosolyodott.
Te pedig nem kiröhögöd, hanem megtébolyodsz. A szájmaszkot felhúzod a szemed elé. A minapi Fidesz-tisztújító semmiben sem különbözött az MSZMP 1985-os kongresszusától, humorban, öltözködésben és a hanyatló nyugat gyűlöletében. Ezt sikerült kollektíven elérnünk közel negyven év alatt.
Nem is olyan régen, 2007-ben még azt fejtegette, hogy az olaj ugyan keletről jön, de a szabadság nyugatról érkezik. Még erre a mostani két magyar Nobel-díjasra is rárepültek. Nem győztek gratulálni Karikónak és Krausznak, sütkéreztek a dicsőségükben, de amikor Krausz Ferenc elmondta, milyen mélységes fájdalmat okoz neki a pedagógustársadalom helyzete, és hogy apellál a kormányhoz, hogy mielőbb állítsák vissza a szakma becsületét, az MTI simán kicenzúrázta a Fidesz számára kellemetlen mondatokat. Üvölteném, hogy de hát ezt a gondolatot megosztani ment be hozzátok! Aztán még az is kiderült, hogy a móri suliban, ahová gyerekként járt Krausz, ma nincs fizikatanár, de ez nem gátolta a kormányt abban, hogy közpénzből hirdetést gyártasson ezekre a Magyarországról elmenekült, elüldözött tudósokra, hogy íme a magyar tudás.
A NER-t utálod vagy a szereplőit?
Folyamatosan próbálom finomítani, puhítani, csomómentesíteni a bennem ébredő ellenszenvet. És közben tudom, hogy az Aranyélet tovább marad fenn, mint az Aranybulla. De hát mitől is lenne tartós az a művészet, amely patentokban gondolkodik, ugyanazt az egyfajta érzelmet hazudja, noha az élet végtelenül bonyolult és tragikus valami. Bármibe belekezdesz, azonnal kapod, hogy „honnan veszed, hogy az a jó művészet, amit te csinálsz?”, és mire felnézel, nyakig süllyedsz vagy egy parttalan, értelmetlen vagdalkozásba. De abba is hagyom ezt a témát, nehogy a Tények kiderítse rólam, hogy „a magát színésznek tartó Thuróczy évekkel ezelőtt egy brüsszeli fesztiválon homoszexuális rozmárokkal fajtalankodott, sőt mindennap látják vásárolni az Aldiban, vajon miből?!”
Jól felhúztad magad.
Szoktam.
Annyira is fel tudnád húzni magad, hogy lelépj az országból?
Én csak akkor lépek le innen, ha Hollik Pista játszik Varga Barnabás helyén a Fradiban.
Jó, azért, ha lenne fölös ötvenmillió forintom, vennék egy garzont Rijekában, nem olyan rettenetes összeg, a Bimbó úton jószerivel garázst kapsz ennyiért. Aztán májustól októberig ellennék a tengerparton, olykor hazaugranék pár napra, autóval négy-öt óra, semmiség. Úgy tapasztalom, hogy a tenger a legjobb gyógyszer, kihipózza az agyadból a baromságokat. Észrevetted, hogy a parton ülve valahogy nem keveredsz hülye vitába?
Mi lesz veled, ha kimúlnak a független színházak, ha csak a NER készít filmet, ha a tévés felkéréseid elfogynak, és Hollik még nem öltötte magára Varga Barnabás 19-es mezét?
Monodrámákat biztos csinálhatnék, ahhoz nem kell óriási logisztika, csak annyi, hogy tartsd karban magad, fizikálisan és pszichésen is légy jó kondiban, vagyis ne üsd szét magad minden este.
És ha egyetlen színpad se marad?
Akkor beállok pincérnek. Komolyan. Egy évet éltem Londonban még 1997-ben, ott is étteremben dolgoztam, imádtam a ritmusát, az esti pörgést. Ráadásul egy pesti pincér lényegesen jobban keres, mint egy pesti színész, összejön neki havi 600–800 ezer nettó, ami nem rossz pénz.
A gyerekeidnek mit tanácsolsz? Maradjanak vagy menjenek?
Nem szorulnak a tanácsomra, maguktól mennek majd. Európai polgárok lesznek, sőt már most azok, fejben is. Tizenhat-tizennyolc évesen százszor többet tudnak a világról, mint mi harminchat-harmincnyolc évesen tudtunk. Ha valamit nem értenek, azonnal utánaolvasnak valamelyik világnyelven. Mire mi megértjük a problémát, addigra ők megoldották. Én olyan technikai analfabéta vagyok, hogy utazáskor a reptér előcsarnokában elakadok, ha nincsenek velem, ők meg tizenhét másodperc alatt mindent elintéznek. Tisztában vannak vele, hogy nyugaton megbecsülik a munkádat, és ha nem is csinálsz különösebben izgalmasat, legalább klasszul megélsz belőle. És nem rettennek meg, ha a fehéren kívül másmilyen bőrszínt látnak. Utaztam én is a New York-i metrón, ni, itt egy pakisztáni, ott egy orosz, amott egy turbános meg egy Puerto Ricó-i. Meg egy csomó fehér. És egész jól működik az a színes, vegyes világ. A gyerekeimnek mindig is kerestem az alternatív lehetőségeket. Orsolya lányom osztrák suliba jár Budapesten, simán felvételizhetett az utcáról, osztrák érettségije lesz, a képzését az osztrák állam fizeti, és abban a gimiben valahogy nincs bérprobléma, nincs tanárhiány. Bori lányom a télen Helsinkiben töltött pár napot egy képzőművészeti iskolában, és elvarázsolva jött haza. Újságolta, hogy közös hangversenyeket tartanak a diákok, és délben az a legfőbb kérdés, hogy lazacot egyen újkrumplival, vagy inkább algás spagettit az ingyenes menzán.
Visszamegyünk megnyugodni a Meg se kínáltakhoz?
Próbálkozzunk.
Előbb láttam a darabot, csak aztán olvastam Bödőcs könyvét. Erre az interjúra készülve ceruzával a kezemben ültem le a kötettel, azzal a szándékkal, hogy aláhúzom a legjobb mondatokat. De úgy húsz oldal után letettem a grafitot, mert szinte mindent aláhúztam. Csodás matéria.
Az bizony. Szeretem agyát, az érzelmeit, és imádom a humorát. Sok éve már, hogy közel kerültünk egymáshoz, családilag is összejárunk. A könyvet a Covid idején írta, mesélte, a fejében az én hangomon szólaltak meg a születő mondatok. A darabtól féltem, mert soha korábban nem adtam elő monodrámát. Azért van sok taposóakna abban, ha hetvenöt percen át egyedül kell lekösd a nézőt. De a könyvből Enyedi Évi tökéletesen összepakolta a darabot, benne egy ember élete: a gyerekkora, a szülei, a házassága, a gyerekei, a válása, a betegsége. Az életszeretete, a hedonizmusa, a félrecsúszott élete: művésznek, grafikusnak, festőnek készül, de végül festő-mázoló lesz belőle, aztán alkoholista, aztán ötvenhat évesen elviszi a tüdőrák. És mindehhez a Keresztes Tomit választottuk rendezőnek.
Azzal mit kezdtél, hogy egy Bödőcs-darabra elvileg röhögni ül be a néző?
Szorongtam miatta. Persze röhögünk is sokat, de közben magától értetődően ráfordulunk a tragédiára, hiszen Bödőcsnek a drámai pillanatok megfogalmazásához is hihetetlenül jó érzéke van. De még a könnyek között is felragyog a humor, hogy például: „Nem tudom, mi a jobb, ágyban, párnák közt halni megy, vagy ahogy a Gróf Karcsi mondta, haljunk meg feszülő sliccel, tangával a szánkban.” És tényleg ilyen az élet: szép és jó, és csúnya és fájdalmas, és pátoszos és közönséges. Ahogy közeledsz a végéhez, egyre kevésbé beszélsz mellé, és legalább a halálos ágyadon ki akarod mondani a kimondandókat. Ennek a darabnak az a vége, hogy: „Így éltem én laza, de vad ecsetvonásokkal.” Adja Isten, hogy még sokat és sokáig éljek, de ez a mondat rám is igaz. Szeretném, hogy igaz legyen.
Laza, de vad ecsetvonásokkal élni. Legszebb!
A kanadai magyarok mit szóltak a darabhoz? Egyáltalán: milyenek a kanadai magyarok?
Jónéhány néző Tesla márkájú autóval érkezett, amiben nincs semmi meglepő, hiszen ott a Tesla a népautó. Ám a magyar kanadaiak Teslája különleges: vonóhoroggal felszerelt. Mert azt a magyar sejtjeinkbe ivódott tudást nem hagyták az óceánon innen, hogy sose lehet tudni, mikor kell szállítani valami nagyot, és ha szállítani kell, akkor az utánfutó, és ha utánfutó, akkor vonóhorog. Számomra a Teslából kilógó vonóhorog a kanadai magyarság szimbóluma. Mondom ezt a lehető legnagyobb szeretettel.
Én is a lehető legnagyobb szeretettel vetem föl, hogy nem értem, mit kerestél egy kanadai diaszpórás haknin. Úgy tudni, oda nem Bödőcsöt meg Thuróczyt szokás hívni, hanem árvalányhajas népdalénekest, sanzonkirályt, érett és ráérős operettprimadonnát, Wass Albertet túlintonáló színészóriást.
Egy vancouveri hölgy, Hegedűs Juli érdeme a turné. Ő hívott kísérletképpen, kipróbálni, mutatkozik-e fogadókészség az itthon kritikus hangra.
És? Mutatkozott?
Mutatkozott. Szerették. Tapsoltak. Rengeteg fiatal volt, ők még inkább tapsoltak.
A darab politizálásait is méltányolták?
Abszolút. Mondjuk az egész monodrámából mindössze hat-nyolc perc a közélet, szépen összefoglalva az elmúlt harmincnégy évet: Horn Gyulától Gyurcsányon és Orbánon át Kövér Lászlóig az összes megkapja a magáét.
Mindent értettek?
A szerelem, a kötődés, az elválás, a halál univerzális téma. Az olyanokat nem lehet nem érteni, hogy „a szüleim ügyvédek voltak, nyugdíjasan is csoszogtak Egerszegen, még a macskájuknak is doktorijuk volt nyávogásból”. Ehhez „csupán” a magyar nyelv szépségét kell érteni, azt meg érti, akinek ez az anyanyelve.
Minden poén úgy ül, mint itthon?
Majdnem. Például amikor arról beszélek, hogy a Genfben élő lányom férje egy bosnyák fiú, „muzulmán, de normális”, na, azon épp úgy nevetnek, mint mi, de amikor azzal folytatom, hogy „mostanában nem nagyon járnak haza, mert a lányom fél, hogy a férjét megrongálja a lakosság, mert be vannak csibészelve migráns ellen”, na, ott elcsendesednek, de nem azért, amiért itthon elcsendesedne egy migránsra becsibészelt állampolgárunk, hanem mert a kanadai magyarok is migránsok, és migráns füllel hallgatva a migránsozás másképp cseng.
Mekkora közönség előtt szerepeltél?
Torontóban és Vancouverben léptem föl, egyenként száz-százötven néző előtt. Ez azokban a közösségekben teltház. Volt, aki Amerikából, Seattle-ből autózott négy és fél órát az előadásért.
Mi volt a legdrámaibb pillanat?
Egy anya beült a háromhónapos kicsijével, aki másodpercre akkor sírt fel, amikor a darabbéli gyerekeim születéséről beszélve azt mondtam a színpadon, hogy „amikor az ágyból először kivettem a lányaimat: mint két meleg cipó”. Még én is elhallgattam.
Előadás után maradtak beszélgetni?
Fél kilencig tartott az előadás, de még tizenegykor sem akartak mozdulni. Nemcsak miattam, hanem mert eleve szeretnek együtt lenni. Mondták, milyen jó, hogy mást kaptak, mint a korábbi kulturális programokon.
Politizálás?
Egy hatvanas úr megjegyezte, hogy „Orbán azért nagyon sokat tett a magyarokért”. Én meg nem bírtam ki, megkérdeztem, hogy: „Akkor miért nem tetszik hazaköltözni?” Visszakérdezett, hogy: „Tessék?!” Elütöttem a dolgot valami tréfával. Vegyes társaság. Még 1957-ben települt Kanadába rengeteg magyar, aztán 1988 körül megint sokan. Az ’57-esek meghaltak, a ’88-asak hetven körüliek, és a többségük rózsaszín ködben él az óhazával kapcsolatban. Akik viszont kint születtek, a fiatalok, akik a netről tájékozódnak, azok nyitottabbak, ismerik, nézik, olvassák Bödőcsöt. Fura ez az idegenben lét. Kanada százharmincszor nagyobb, mint Magyarország, hatalmasak a távolságok, országon belül 5800 kilométert repülsz két nagyváros között, onnan nézve Magyarország egy falu, és végtelenül megható, hogy bármily rég élnek is kint, bármily rég nem jártak itthon, egyre keresik a kötődési pontokat az óhazával. Nem tud, nem is akar elszakadni a köldökzsinór.
Rádöbbentem, hogy ami innen nézve árvalányhajasság, és ami itthon mézes-mázas magyarkodás, annak ott igenis van lelke, van értelme. Csak ehhez a felismeréshez át kellett repüljek a Föld túloldalára, ki kellett emelnem a fejemet a kárpát-medencei toxikus gőzből. Boldogság, hogy odakint megéltem, hogy nemcsak Fidesz-módra kisajátított, eltorzított, megmérgezett valami lehet a magyarsághoz való tartozás, hanem tiszta és őszinte és befogadó is.
Jószolgálat és nyaralás volt az út vagy munka?
Mármint kaptam-e érte pénzt?
Így is kérdezhetem.
Vihettem a két lányomat. Örültem, hogy beleszagolhatnak abba a világba.
Jó világ?
Kilencvenöt százalékban az.
És az az öt?
Vancouverben betévedtünk egy fentanilos utcába, na, az borzalmas. A fentanil szintetikus kábítószer, zombit csinál az emberből, és eléggé zavarba ejtő, amikor egyszer csak pár száz zombi között találod magad. Kanadában évi tizenháromezer fogyasztóval végez ez a szer. És én csak azt nem értettem, hogy ebben az országban, ahol lenyűgöző a természet, ahol szabadon beúszhatsz, behajózhatsz az óceánba, ahol természetes közegükben látsz delfineket és fókákat, szóval itt mi vesz rá embereket, hogy magukba szúrják a tűt.
A nyugat hanyatlik.
Ja. A kelet meg emelkedik. Oroszországban csak évi milliók halnak meg alkoholizmusban, és mi is ott vagyunk a dobogón. Az sokkal jobb. De ettől még nyomasztó volt a vancouveri látvány: fekszik a fickó az utcán, lába keresztbe, szájából csorog a nyál, arca hófehér. Azt hittük, halott, de megmozdult.
Repüljünk vissza Firenzéig. Az első este, ugye, boxeres Caramelt hallgattunk, a másodikon pedig mintegy negyedórában SMS-eket olvastál föl nekünk, pár év abszurd forgalmazását Bödőccsel, amin zokogósra röhögtük magunkat. Hogy indult ez a marháskodásotok?
2017 márciusában kezdtük, és nektek tán a századrészét olvastam föl. Tibivel hasonló ritmusban élünk, ő elmegy, mondjuk, Orosházára, lenyom két előadást, mire hazaautózik, alszik a család, ő meg nem tud elaludni, pörög benne a szürreális világ, amiben élünk, és amit felerősít a fellépés élménye, felszisszent egy sört, eszébe jut valami baromság, és hogy ne szálljon el a semmibe a poén, elküldi nekem, amire reagálok, mert én meg a magam színházi előadása vagy forgatása miatt vagyok ébren. Az SMS-ek szerkezete az, hogy szia, épp vagyok valahol, gyere ide. Szuperszórakoztató társasjáték két hülyére, ahol nincs győztes, nincs vesztes, csak élvezet van. Az orfűi fesztiválon egyszer felléptünk egy válogatással, de nagyobb nyilvánosság elé nem visszük, mert kapásból négy-ötezer sajtópert akasztanánk a nyakunkba, és életünk végéig fizethetnénk a kártérítéseket.
A kedvencem valami olyasmi, hogy: „Szia, Hatvanpusztán vagyok recskaversenyen Schmuck Andorral, Győzikével és Kadirovval, bejutottam a döntőbe. Nagyon boldogok vagyunk, bárcsak itt lehetnél!”
Jól emlékszel.
Neked melyik a kedvenced?
Mindig a legfrissebb. Tegnap csúnyán belém mart a Tibi, ezt küldte: „Tisztelt Thuróczy Úr, FTC bérletét a mai napon átírtuk Geronazzo Mária nevére. Új indulónk a Kacsatánc. Megértését köszönjük!”
