Ha például Varsóban élsz, és a legfenntarthatóbb paradicsomot szeretnéd megvenni a helyi közértben, vajon melyiket kell választanod? A bioparadicsomot Spanyolországból, vagy a lengyel nem bioparadicsomot? A valószínű válasz az, hogy egyik sem fenntartható. De talán még ennél is pontosabb válasz az, hogy „kit érdekel?”.
Természetesen fontos támogatnunk az organikus mezőgazdasági módszereket, és ha lenne száz évünk megoldani ezt a krízist, akkor ezek a döntések tényleg számítanának. De ha továbbra is a csip-csup, különálló kérdésekre összpontosítunk, amelyek csak a saját egyéni fogyasztásunkat érintik, akkor semmi esélyünk teljesíteni a nemzetközi klímacélokat. Nem kell folyton mondogatnunk az embereknek, hogy cseréljék le a villanykörtéiket, menjenek el szavazni, és ne dobjanak ki ételt. Nem azért, mert ezek a dolgok nem fontosak – hiszen azok –, hanem azért, mert nagy biztonsággal feltételezhetjük, hogy akik olvasnak könyveket, néznek természetfilmeket a tévében, vagy részt vesznek a klímaváltozásról szóló előadásokon, azok már régen tudatában vannak a demokratikus intézmények fontosságának és annak, hogy a globális északon élő embereknek kevesebb erőforrást kell használniuk.
Valójában ezek a narratívák azzal a veszéllyel járnak, hogy több kárt okoznak, mint amennyit használnak, hiszen azt az üzenetet közvetítik, hogy képesek vagyunk megoldani ezt a válságot a jelenlegi rendszereink keretein belül – noha többé ez már nem lehetséges. A szavazás minden demokráciában élő polgár legelemibb kötelessége. De kire szavazzunk, ha az a politika, amelyre szükségünk lenne, fel sem tűnik egyik politikai oldalon sem? És demokrata polgárokként mit tegyünk, ha még a legjobb lehetséges jelöltre leadott szavazatok sem visznek közelebb minket a legnagyobb problémáink megoldásához?
2021-ben az Ever Given konténerhajó megfeneklett a Szuezi-csatornában, ami valóságos mémparádét váltott ki a közösségi médiában. Ott volt az a hatalmas sötétzöld hajó beszorulva a sivatagban, oldalán óriási EVERGREEN (Örökzöld) felirattal, miközben egy magányos markoló próbálta kiszabadítani a part homokjából. Ez volt modern világunk tökéletes képe: egy négyszáz méter hosszú hajó, amelyet egy tajvani hajózási vállalat lízingelt, és Panamában regisztrálták adózási okokból, és amely egymaga megakasztotta a globális ellátási láncot és a világkereskedelem nagy részét. Az Ever Given éppen Kínából és Malajziából tartott Hollandiába, fedélzetén nagyjából 18 ezer konténerrel, amelyekben mindenféle cucc volt, ami a konténerekben lenni szokott: elektronikai és háztartási termékek, cipők, fast fashion ruhák, hegyikerékpárok, kerti bútorok, grillsütők és így tovább.
Minthogy pedig a nemzetközi hajózást a tárgyalásokon kiemelték a nemzeti emissziócsökkentési keretrendszerekből – a gazdasági növekedés érdekében –, így nem kell aggódniuk miatta. Ez az üzemanyag csak a valóságban létezik, és ahogy megtanultuk ebből a könyvből, a valóság nem mindig számít a klímastatisztikák világában.
Álljunk meg egy pillanatra, és képzeljük el a fogyasztás körforgását. Egy játékokat forgalmazó amerikai cég legyártat egy műanyag játékot Kínában, mert kihasználja az olcsó munkaerő, a kevesebb megkötés és a gyengébb környezetvédelmi szabályozás kínálta előnyöket. Amikor elkészül a termék, és becsomagolták, akkor ezt a műanyag játékot az Ever Givenhez hasonló hajókon elszállítják Európába. Amint megérkezik, teherautókba pakolják, és keresztülutaztatják a kontinensen, mígnem elérkezik a boltok polcaira. Ott megvásárolja valaki, műanyag zacskóba teszi, majd beül a fosszilis üzemanyaggal hajtott autójába, és hazavezet. Miután kicsomagolták a játékot, talán szelektíven dobják ki a zacskót és a csomagolást. Aztán néhány évvel később, amikor a játék már elromlott, és el is felejtették, a fogyasztó magát a játékot is szelektíven küldi el újrahasznosításra, és helyette újat vásárol. Az újrahasznosítandó anyagok különféle irányokba folytathatják az útjukat. Kis részükből talán újból műanyag játék, palack vagy csomagolóanyag lesz. De ennek aránya elenyésző.
Kivéve persze, ha a szabályozatlan viszonyokat kihasználva elégetik a szemétlerakók mellett, ezzel pedig még súlyosabb szennyezést okoznak.
Az, hogy ezek a gigantikus konténerhajók elviszik a mi szelektíven gyűjtött műanyaghulladékunkat, ellentmondásos és provokatív, hogy finoman fogalmazzak. De talán még ez sem annyira aggasztó, mint az, hogy ezek a hatalmas hajók gyakran üresen mennek vissza a világ túloldalán lévő kikötőkbe, ahol aztán újra felpakolják őket a nekünk szánt árukkal. És így halad tovább a fogyasztás körforgása a végtelenségig.
● Évente a becslések szerint nyolcmillió tonna műanyaghulladékot öntenek az óceánokba.
● Naponta nagyjából százmillió hordó kőolajat használunk el.
● Percenként 11 millió dollárral támogatjuk a szén, a kőolaj és a földgáz előállítását és elégetését.
● Másodpercenként egy futballpályányi erdőt irtanak ki.
Képtelenség, hogy bármilyen széles körben elterjedt egyéni tettek felvegyék ezzel a versenyt. Nem tudunk fenntartható módon élni egy fenntarthatatlan világban, mindegy, milyen erősen próbáljuk. Az az igazság, hogy a legtöbbünk már azzal túllépi a bolygó eltartóképességének határait, hogy befizetjük az adóinkat, hiszen az állami költségvetés jelentős része a fosszilis üzemanyagok támogatására megy.
Természetesen nem lesz vége a világnak, ha meghaladjuk az 1,5 vagy 2 Celsius-fokos felmelegedést. De sok ember számára, aki nem olyan kiváltságos, hogy képes legyen alkalmazkodni a destabilizálódó éghajlat kezdeti következményeihez, ez azt jelenti majd, hogy számos dologról le kell mondania: az élelmiszer-biztonságról, a személyes biztonságról, a stabilitásról, az oktatásról, a megélhetésről – végül pedig le kell mondanunk egyre több és több emberi életről.
És persze ott vannak a fordulópontok. Néhányat már el is értünk közülük, mások átlépése talán pillanatok kérdése. Nem véletlenül határozták meg az 1,5 Celsius-fokos értéket: ennek az volt az oka, hogy így minimalizáljuk a létfenntartó rendszereink további kijavíthatatlan károsodásának veszélyét.
Ha válaszokat keresünk arra, hogyan lehetne megoldani a klímakrízist a viselkedésünk megváltoztatása nélkül, akkor örök csalódásra kárhoztatjuk magunkat, mert a vezetőink már réges-régen elszalasztották ezt a lehetőséget. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem létezik megoldás, hiszen létezik. Számos megoldás létezik. Csak e megoldások érdekében meg kell változtatnunk a nézőpontunkat – ahogy újra kell definiálnunk a reményt és a haladást is, hogy ezek a szavak ne legyenek többé a pusztítás szinonimái. A megoldás nem csupán olyasvalami, ami automatikusan helyettesíti azt, ami már nem működik. Megoldás lehet az is, ha egyszerűen abbahagyunk valamilyen tevékenységet.
Az előrevezető utak némelyike jelentősen különböző lehet aszerint, hogy kik vagyunk, és hol élünk. Például ha Angolában, Peruban vagy Pakisztánban lakunk, talán már most is szenvedünk az éghajlati válság következményeitől. Ekkor talán a legjobb dolog, amit tehetünk, hogy repülőre ülünk, és elutazunk valamelyik európai vagy észak-amerikai klímakonferenciára, elmondjuk a történetünket, hogy ezzel próbáljunk változást kicsikarni – már ha lehetőségünk nyílik erre. Ha pedig az Egyesült Államokban, Belgiumban vagy az Egyesült Királyságban élünk, akkor a leghatékonyabb módja annak, hogy ugyanezt a krízist kommunikáljuk, ha lemondunk a repülés kiváltságáról. Fontos, hogy ne hibáztassunk senkit azért, amit csinál, vagy éppen nem csinál. Az élet enélkül is elég bonyolult.
Egyénként sok mindent megtehetünk, de ez nem az a válság, amit megoldhatnának az egyedül cselekvő személyek.
A szükséges változtatások megvalósításához a legkülönfélébb szinteken végrehajtott tettekre van szükségünk. Ugyanúgy kellenek a rendszerszintű strukturális változtatások, mint az egyéni változtatások. Mindezek felett azonban a normáinkat és a közbeszédet érintő kulturális átalakításra van szükségünk. Ez teljes mértékben megvalósítható. Ha készen állunk megváltozni, akkor még mindig elkerülhetjük a legrosszabb következményeket. Még mindig van idő. Szóval, igen, ki tudjuk ezt javítani.
A fenntarthatatlan társadalom alapvető átalakítása nem is olyan rossz feladat. Épp ellenkezőleg. A fenntarthatatlan szokások fenntarthatókra cserélése nagy valószínűséggel növeli a hasznosságtudatunkat, úgy érezhetjük tőle, hogy van értelme a törekvéseinknek. Amint már nem teszünk úgy, mintha meg tudnánk oldani ezt a krízist anélkül, hogy krízisnek tekintenénk, ha már nem tettetjük, hogy a társadalmunk fundamentális átalakítása nélkül is képesek lehetünk a megoldásra, azonnal kezdetét veheti a cselekvés. És akkor új remény születik. Egy jobb remény. Igazi remény. Nincs mitől félnünk, hiszen az élet legjobb dolgai jottányit sem változnak:
Egyikük sem fog elveszni, még akkor sem, ha más módon kell közelítenünk feléjük.
A klímakrízist nem oldhatjuk meg a jelenlegi rendszerek keretein belül. De ennek nem szabad eltántorítania minket attól, hogy megtegyünk mindent, amit csak tudunk, méghozzá azonnal. Nemcsak hogy elengedhetetlenek ezek a változtatások, de a lépéseink pozitív visszacsatolást fognak gerjeszteni, és olyan pozitív fordulópontokon segítenek minket átlépni, amelyek letérítenek bennünket a bolygó tönkretételének jelenlegi útjától.
Ugyanakkor nem szabad elfelejtenünk, hogy miközben bevezethetünk (és be kell vezetnünk) megoldásokat, amelyek csökkentik a szén-dioxid-kibocsátásunkat, megóvják a biodiverzitást, és megszabadulhatunk általuk a mérgező légszennyezéstől, nem „oldhatjuk meg” az éghajlati válságot mindenki számára.
António Guterres ENSZ-főtitkár a hatodik IPCC-jelentést „a szenvedés atlaszának” nevezte. Hiszen a klímakrízis már ma is pusztító erejű következményekkel sújtja az embereket világszerte – különösen azokat, akik a szegény országokban élnek. Még akkor is, ha minden üvegházgáz-kibocsátást még ma le tudnánk állítani, máris helyrehozhatatlan károsodásokat okoztunk a bolygónknak, és azoknak az embereknek az életében, akiknek a megélhetését és életét tönkretették az áradások, a szárazságok, az erdőtüzek és a viharok. A legjobb elérhető tudomány egyértelműen bizonyítja, hogy a hőmérséklet tovább fog emelkedni, a következmények pedig tovább súlyosbodnak. A vezetőink képtelenek voltak cselekedni, és az éghajlatváltozás ezért vált válságossá, amit többé már nem hagyhatunk figyelmen kívül. A vezetőink egészen eddig cserben hagytak minket, de ez nem jelenti azt, hogy akkor mi is feladhatjuk. Messze nem így van.
Ahogy Guterres mondta: „Itt az idő, hogy a dühöt tettekre váltsuk. Minden tizedfok számít. Minden hang érhet el változást. Minden másodperc fontos.”
Részlet a Greta Thunberg által szerkesztett Klímakönyvből (On the Spot Books, 2023), amelyben 100 tudós, közgazdász, aktivista és tudományos újságíró elemzi a klímaválságot és a lehetséges megoldásokat.
