Ismeretlen magyarok című sorozatunkban az elmúlt években számos kivételes életutat mutattunk be, a már megismert építészek, sportolók, írók, zeneszerzők és szobrászok tucatjainak pályája azonban feleannyira sem volt fordulatos, mint Haich Erzsébeté (1897–1994), aki nemcsak a két világháború közti művészet, de a jóga, illetve az ezotéria XX. századi történetében is fontos szerepet töltött be.
A jómódú, felső középosztálybeli családban – a századfordulót követően számos kisebb-nagyobb vasúttársaságot vezető udvari tanácsos, Haich Károly lányaként – 1897. március 20-án született Erzsébetről már gyerekkorában látszott, hogy kivételes tehetsége van a művészethez, hiszen későbbi visszaemlékezései szerint már négyévesen horgolt, rajzkészsége pedig koránál jóval fejlettebb volt.
Első kiállítására sem kellett sokáig várni, hiszen a hosszú nevű Baár-Madas Református Felső Leányiskola és Nevelőintézet diákjaként tizenhat évesen egy iskolai eseményen mutatták be a rajzait, amelyekről az intézmény évkönyve kijelentette:
kedves festményei díszére szolgálhatnának még valami különleges rajziskolának is.
A kereszténységet szűkös korlátok közé szorító erőnek érző századfordulós értelmiség és művészvilág számos tagjához hasonlóan a Magyarországon is mély gyökeret eresztő, a mai New Age-mozgalmak előfutárának tartott teozófusokhoz – egykori központi épületük Wichmann kocsmájaként vált ismertté – kötődő szülők mellett felnőve a lányban is elindulhatott a kapcsolódás a különféle ezoterikus tanokhoz, ennek ekkor azonban még nem igazán mutatta nyomát, leghíresebb könyve, a gyerekkorára is visszatekintő Beavatás (1953) szerint azonban környezete meglepő kérdései és gondolatai miatt mindig is furcsának tartotta, sőt, már akkor is érezte, hogy nem igazán illik a környezetébe.
Alig huszonegy évesen, 1918 májusában ment férjhez a kassa-oderburgi vasút főmérnökéhez, Szabó Lászlóhoz, majd valamikor 1924 után el is vált tőle. A művészeti ágak közül végül a szobrászatot választotta: mestere Pásztor János (1881–1945), a népies zsáner-, a síremlék- és a nagyméretű emlékműszobrászat fontos alakja lett, akinek nevéhez pályája során olyan művek fűződtek, mint a Szabadság téri irredenta szoborcsoport Keletet jelképező allegorikus alakja (1921), a Péterfy kórház szobrai (Bory Jenővel, 1934), a Várnegyedben álló Kazinczy-kút (1936), a Kossuth Lajos téren felállított II. Rákóczi Ferenc-lovasszobor (Györgyi Dénes építésszel, 1937), illetve az alig két év után felrobbantott Gömbös Gyula-szobor (1942).
Rövid karrier
A húszas éveket az egykori gimnáziumával szemben álló családi otthon, a Lorántffy Zsuzsanna út 2. hátsó kertjében, a család által építtetett műtermében töltő nő első köztéri munkáját a következő évtizedben készítette el:
A Soproni Hírlap így tudósított a munkáról:
Oromfalán egy műkedvelő uri hölgy festeget, ki azonban hivatásos festőre való ügyességgel és izléssel kezeli az ecsetet. Az állomás oromfalára egy, a falusi népéletből vett képet fest. Furulyázó pásztor legény, meg egy takaros kislány lesznek a képen, amint hallottuk. Az a célja ennek a készülő képnek, hogy az utas felfigyeljen rá és jusson eszébe, hogy vonata a legnagyobb magyar pihenő helyén állt meg. Elismerésre méltó dolog, hogy a győr-sopron-ebenfurti vasút milyen féltő szeretettel gondozza Széchenyi István kegyeletes emlékét. A legkisebb alkalmat sem mulasztja el, hogy a kultuszának használhasson. A székelykaput is ezért alkalmazta a nagycenki állomáson. Az az úri hölgy pedig, aki most magyar tárgyú képét festegeti nagy buzgalommal és tárgyába való elmerüléssel, nem más, mint Haich Károly m. kir. udvari tanácsos, a vasút vezérigazgatójának nagytehetségű leánya, Neumann Egonné Haich Böske úriasszony.
A harmincas években a különböző sajtótermékek szerint ezt számos kiállítási siker követte: előbb a Műcsarnok 1931-es téli tárlatán, Búza (Buzi) Barnabás női aktja mellé állított Merengőjével, valamint a lapok szerint
szellemesen mintázott terrakottákkal és szépmozgású férfi-aktjaival,
immár vitéz Neszthy Egonné néven tűnt fel, a következő években pedig számos hasonló tárlaton mutatta meg az új munkáit, többek közt Ybl Ervin elismerését is elnyerve.
1933-ban előbb a Technológiai Múzeum egy enteriőrművészeti tárlatán, majd a Műcsarnokban lévő Fiatalok kiállításán, végül pedig a Budai Vigadó képző- és iparművész vitézek, illetve feleségeik számára rendezett eseményen mutatkozott be, utóbbi alkalommal egy hatalmas méretű keleti szőnyegét – egy úgynevezett szmirnaszőnyeget – is a kiállítótérbe helyezve.
A kitüntetett figyelemnek köszönhetően a megrendelések sem maradtak el, azok azonban többségükben kisméretű munkák voltak: rövidesen a Magyar Turista Szövetség vásárolt tőle
éremtervet, majd a Magyar Rádió néhány hónappal korábban elhunyt első elnöke, Szőts Ernő arcát mutató plakettet készített (ezt évtizedekkel később is előszeretettel adományozták).
A következő években sokan az új generáció egyik nagy ígéreteként tekintettek rá, megrendelései legalább egy részét azonban jól láthatóan édesapjának köszönhette: ilyen volt a fenti vasútállomás esete mellett a gróf Széchenyi István gyerekkorának egyik fontos helyszínén, a soproni Széchenyi-ház falán 1933 szeptemberében felavatott emlék is: a magyar vasutasok és hajósok márványlapra helyezett bronz emléktábláját ugyanis szintén Haich Károly adományozta a városnak.
1934-ben, a Kétségbeesés című női akt Nemzeti Képzőművészeti Kiállításon való bemutatkozása után újabb szobra jelent meg a soproni köztéren: júniusban a Liszt gyermekkori játszótársaként, Széchenyi titkáraként, színészként, Kossuth Lajos Pesti Hírlapjának munkatársaként, valamint a Petőfi és Jókai karrierjének is nagy lökést adó Magyar Életképek című lap alapítójaként is jegyzett Frankenburg Adolf egykori lakhelyének falán tűnt fel egy alkotása, amit 1935 tavaszán a városból indult csillagász, a nemrég egy kisbolygó, illetve egy holdkráter névadójává vált Fényi Gyula (Fink István, 1845–1927) emléke követett.
Egy, a Vitézi Rend által szervezett, 1935-ös művészeti eseményen újabb kísérletei tűntek fel, köztük fejtanulmányok, illetve a korábban már említett Kétségbeesés mellé állított, Ildikó címet viselő terrakotta portré, amit
Az utcák és terek meglepő módon ezek után sem lettek tele Haich-alkotásokkal, az egymást követő kiállításokról írt recenziók azonban minden esetben kiemelték a munkáit: így tettek a Magyar Iparművészeti Társulat jubiláris tárlatát (1935), a Nemzeti Kulturánkat Védők Társasága Budai Vigadóba helyezett 1937. decemberi bemutatóját, valamint az Országos Iparművészeti Társulat 1936-os karácsonyi vásárát bejárt újságírók is.
A megvalósult munkák jó része a következő években már nem Sopronban vált valósággá:
- 1936-ban előbb apjáról készített bronz reliefet, majd az Országos Stefánia Szövetség Tóth István orvostanárnak emléket állító érmét formázta meg.
- 1937-ben Bókay János portréján dolgozott, 1941-ben Bugát Pál-portréja került a gyöngyösi gimnázium falára.
- 1941-ben a Természettudományi Társulatot újjászervező Szily Kálmán arcát helyezte el a székház üléstermében.
- 1942-ben a magyar csillagászat egyik legnagyobb alakja, Konkoly-Thege Miklós születésének századik évfordulójára készítette el a tudós ógyallai emlékét.
Az élete első felét intenzív spirituális útkereséssel töltő, a spiritizmus mellett a számmisztikával és az asztrológiával is foglalkozó – utóbbi miatt a nemcsak íróként és orientalistaként, de asztrológusként is jegyzett Baktay Ervinnel (1890–1963) is közeli kapcsolatot ápoló –, pszichológiai érdeklődése miatt egyszer még egy elmegyógyintézetbe is ellátogató művésznő két legfontosabb műve is ebben az időszakban született: 1940 őszén a félkész soproni Szent István-templom árkádjai alatt állították fel az egyetlen nagyméretű emlékművét, amin István
ezzel szinte egyidőben pedig a mára eltűnt MOM-gyár modernista épületének csúcsán tűnt fel az Íjász, amit a kommunista hatalomátvétel után, a nyilas rémuralom emléke miatt lángvágóval levágtak, darabjai pedig nyomtalanul eltűntek.
Az Íjász bukása
A Hegyvidék Újság szerint Budapest ostromát követően a megfélemlített munkások kijelentették: nem hajlandók többé nyilas üzemben dolgozni,
A nagyméretű alkotásra a Süss Nándor aprócska üzeméből kinőtt, 1939-ben a Magyar Optikai Művek (MOM) nevet felvevő cég vezérigazgatója, Preisinger Frigyes írt ki nyílt tervpályázatot, amin Haich győzött,
A mű és a vízmedencével, valamint csinos gyeppel körbevett, belső tereiben a lehető legjobb minőségű gépekkel megtömött épület célja közti hasonlóság nem lehetett véletlen, hiszen a szobrásznő nyilvánvalóan a háborús időkben nélkülözhetetlen gyújtók és leendő felhasználásuk közt akart párhuzamot vonni.
A szobor szinte azonnal a MOM jelképévé, sőt, valódi látványossággá vált, így a fegyverropogástól hangos években a fejléces levélpapírokról, a bélyegzőkről, kiadványokról, még a dolgozók kitűzőiről is annak stilizált képe nézett vissza, Preisinger pedig arról győzködte a művésznőt, hogy engedélyezze egy kicsinyített, akár íróasztalra is helyezhető verzió bronzba öntését.
A vita végére egy ötvendarabos szériával került pont, aminek egy példányát az igazgató Horthynak is el akarta juttatni – emlékezett vissza az alkotó hat évtizeddel később a gyár történetét kutató Misch Sebőnek.
Az Íjász újraöntése a gyárterület eltűnésével egyidőben merült fel újra: a feladattal az önkormányzat Kampfl Józsefet bízta meg, költségeit pedig a MOM Emlékalapítvány, a kerület vezetése, illetve a csarnokok egy részének helyén álló MOM Park vezetése vállalta magára.
A 2009 végén valósággá vált szobor végül jóval kisebb lett az eredetinél, 2,2 méteres magasságával, illetve az eltűnt épület tornyát idéző vasbeton posztamensével együtt azonban mégiscsak jól idézi meg a sajnálatos körülmények közt megsemmisült, néhány méterre állt elődöt:
Szobrok helyett jógapózok
Haichot a háború alatt jó eséllyel már nem is érdekelte igazán a szobrászat, hiszen 1937-ben az indiai Madraszból Budapestre érkezett az alig huszonegy éves medikushallgató, a keresztény orvoscsaládból származó Selvarajan Stephen Ebenezer Yesudian-Schärer (Szelvarádzsan Jeszudián, 1916–1998), akivel az 1943-as találkozás örökre megváltoztatta az életét.
Az indiai és az európai gyógyítás összehasonlítása miatt érkező Jeszudián teljesen biztos volt abban, hogy a gyerekkorában átélt súlyos betegségeket – a vörhenyt, a tífuszt, a kolerát, a tüdőgyulladást és az izomsorvadást – annak köszönhetően tudta csak leküzdeni, hogy egy mangóligetben találkozott a hatha jógát oktató Mohan Szingh-gel, két hónappal később pedig csodával határos módon már korosztálya legerősebbjei közt emlegették.
Erzsébet a férfi érkezésekor már jól ismerte a keleti tanokat, így a kettejük közti kapcsolódási pont az első pillanattól megvolt. A magyarul gyorsan megtanuló Jeszudián emellett megvilágosult lélekként, sőt, guruként tekintett a nőre, 1937 végén pedig közös jógaiskolájukat is megnyitották, ami
A jógaoktató később így mesélt a kezdetekről:
Mivel a nyugati rendszer teljesen különbözik az indiaitól, néha felkértek, hogy ismertessem az általam osztott elképzeléseket és meggyőződéseket. Eközben bizonyos mértékig kifejtettem a hatha- és a rádzsa-jóga tanítását, mint az emberi elme és test legkiválóbb eszközeit. Az indiai orvostudomány, az ájurvéda arra törekszik, hogy az embert egészként kezelje, és ily módon lehetővé tegye, hogy a betegségek valódi okait megállapítsa. Barátaim közül sokan érdeklődni kezdtek a jóga iránt, és megkértek, hogy tartsak előadásokat és írjak e témakörben. A néhány rövid cikk azonnal visszhangot keltett, én azonban bátortalan voltam a nyilvánosság előtt, és inkább visszatértem tanulmányaimhoz. A sorsnak ugyanakkor más tervei voltak. Bármennyire is vonakodtam, semmi sem tudta megállítani a társadalom minden rétegéből érkező érdeklődők áradatát.
Hozzátette:
A sors kiszámíthatatlan szeszélye folytán kapcsolatba kerültem a Védák, az Upanisadok, a Bhagavad Gítá és a jógafilozófia egyik legnagyobb nyugati értelmezőjével, olyasvalakivel, aki a nyugati filozófiában szintén járatos volt, és kitűnően ismerte a Bibliát. E nagyra becsült tanító Haich Erzsébet volt, akinek hatalmas műtermében közösen nyitottuk meg az első jógaiskolánkat.
A háború első éveiben az élete jó részét Franciaországban töltő Kossuth-díjas festőművész, a már fiatalon a magyar művészet egyik ikonjává váló Reigl Judit (1923–2020) által is látogatott Rákóczi úti iskola szinte mágnesként vonzotta a tanulókat, így a két alapító rövidesen könyvek egész sorának írásába kezdett: ezek közül is kiemelkedik a Mi a yoga?, a rövid időn belül kilenc kiadást megért Sport és Jóga, a Jóga-sport dióhéjban, a Jóga és az európai önnevelés, valamint a vele egybekötött Néhány szó a mágiáról.
A Neszthyvel ekkor még mindig házasságban élő nő és Jeszudián között a rendelkezésre álló források szerint sosem volt több szoros barátságnál, illetve mester-tanítvány viszonynál, a jógának a Rákosi-korban való üldöztetése azonban mindent átírt.
Erzsébet elvált a második férjétől, majd újból férjhez ment az időközben a szibériai hadifogságot is túlélő indiaihoz, és felvette a Heynes Ebenezer Istvánné Haich Erzsébet nevet, így 1948-ban együtt, első házasságából származó, amerikai fogságból hazatért vadászpilóta fiával, Gedeonnal együtt hagyhatták el az országot.
A fiú Kanadában talált új otthonra, Erzsébet és Jeszudián pedig Svájcban telepedtek le, ahol egy méretes banki hitel segítségével több jógaiskolát és ásramot alapítottak. Ezzel párhuzamosan az olaszországi Diano Marinában is elindítottak egy nyári nemzetközi táborsorozatot, amit az ötvenes évek elején a svájci Ponte Tresába költöztettek.
Talán az 1989-ig fennálló intézménybe a világ legkülönbözőbb részeiről eljutó jógázók vették rá a nőt arra, hogy megírja a legtöbbet emlegetett könyvét, a világszerte több millió példányban elkelt Beavatást (1953), amit a megjelenése óta közel húsz nyelvre fordítottak le. Ez a tartalma miatt talán nem is meglepő, hiszen a szobrásznő nemcsak a két világháború közti Magyarország szellemi életéről mesél benne, illetve azt állítja, hogy már kisgyerekként is hosszú órákra magába fordult, és tele volt furcsa gondolatokkal, de hozzáteszi:
A kötetet ma Magyarországon árusító Édesvíz Kiadó oldalán olvasható rövid összefoglalás szerint a beavatott neofita tudatában álomképek soraként jelenik meg a jövő, így az illető az álom során a teljes jövőjére rálát, a dolga pedig az, hogy álmában megakadályozza, hogy valósággá váljanak.
Haich emellett
És ha mindez nem lenne elég: a könyvben rávilágít arra is, hogy szerinte Mózes hogyan választotta ketté a Vörös-tengert, de Jézus Krisztusról, illetve a Bibliában található igazságokról is megvolt a véleménye.
A névházasság szinte azonnali megszüntetését is hozó svájci emigrációban egy sor újabb, részben a hatha jóga gyakorlati oldalát bemutató könyvet jegyző – ezek magyarul A jóga hétről hétre, A jóga királyi útja – Bölcsességek minden napra, Szexuális erő és jóga, illetve Hét nap, hét erő – A jóga füveskönyve címmel jelentek meg – Erzsébet utolsó jógaóráját 1989 szeptemberében, Ponte Tresában tartotta (ennek az alkalomnak egy rövid részlete itt látható), majd visszavonult.
A rendszerváltást követő magyarországi újrafelfedezését még megélte, az azonban nem volt kizárólag pozitív. A jóga királyi útjáról 1992-ben a Népszabadság Könyvbölcső rovatában Tarján Tamás irodalomtörténész-színikritikus írt kritikát, közhelygyűjteménynek bélyegezve a munkát:
Eredetileg német edíció számára készítette igen népszerűnek bizonyult aforizmaválogatását, Kelet nagy koponyáinak szavain kívül ókori görögöt, keresztény szentet, XIX. századi német zsenit is idézve, és magamagát is bőségesen megszólaltatva. Bevezetője elég szerény és zavaros filozófiai és vallási kedvcsináló, viszont a napok szerinti, egyben tematikus beosztás jól forgathatóvá, tiszta szerkezetűvé varázsolja a kis kötetet: nyilván valamennyi bolygó jótékonyan érezteti teremtő energiáinak rezgéseit a saját napján. A dióhéjba összefogott, vagy még tömörebben, magszerűen sűrített, »végső« tudástól nagyon sokat vár az ember – tehát csakis önmagát okolhatja, ha túlzott reményei ritkán teljesülnek. »Amikor az emberiség megtanult beszélni, elfelejtette az önálló gondolkodást« – ez a (történetesen Karinthy Frigyestől származó) megállapítás igazi bölcsesség. »Amikora Hold teli, fogyatkozni kezd« – ez a kínai ige Ázsiában többet jelenthet, mint Európában. »Hinni abban kell, ami még nincs, hogy legyen!« (Haich E.) – ez ingatag közhely, de jó esélye van ünnepi kulisszákra jelmondatként fölkerülni. Egészében a gyűjtemény értékes, a válogatás jó, bölcsebbé válásunk nem reménytelen. Főleg, ha nem feledjük a Koránt: »Allah vigyáz a tevédre, csak kösd ki egy fához.«
1994. július 31-én ugyanott hunyt el. Az utolsó pillanatig oktató harmadik férje négy évvel élte túl.
Az életmű számos, kisebb-nagyobb darabjának holléte ma nem ismert, sőt, az utóbbi két évtizedben az Axioart aukciós adatbázisa szerint egyetlen, vele kapcsolatos műtárgy – az Íjászból készített ötvendarabos sorozat egy darabja – került kalapács alá. A hazai közgyűjtemények közül a Magyar Nemzeti Galéria biztosan őriz egy terrakotta alkotást: Rozálka egy raktárban várja az alkalmat, hogy újra egy kiállításon mutatkozzon be a látogatóknak.
