Karcsú, hosszúkás arcú, csöndesen elégedett és mosolygós fiatalember, ebben a hónapban tölti be a harmincat. (…) Nem csak arról van szó, hogy sok pénzt keresett (minden egyes filmje bevételének negyven–ötven százaléka profit), ami kivételes, hogy a várható jövedelme még nagyobb: övé a legjobb befektetés a filmvilágban, és a szakértők szerint a legnagyszerűbb sikerei még előtte állnak.
Gilbert Seldes, a harmincas évek fontos amerikai filmkritikusa jellemzi így Walt Disney-t a New Yorkerben közölt portréjában. Az 1931 decemberében megjelent cikk egy növekvő befolyású producerről és stúdióvezetőről szól – bár pontosabban fogalmazunk, ha stúdió helyett animációs műhelyről beszélünk. Ekkor még. Seldes iparági forrásokra alapozott jóslata ugyanis fényesen beigazolódott. Walt Disney a következő évtizedben Hollywood első számú független producerévé emelkedett: sikerei túlszárnyalták David O. Selznick, Walter Wanger és a többi, a stúdióktól eloldódó mogul eredményeit.
Walt Disney cége azonban igazán az alapító halála után nőtt hatalmasra.
Melyek voltak a kulcstényezők ebben a példátlan sikertörténetben? Miként fonódott össze a Disney stúdió története a mozgókép technológiájának és fogyasztásának történetével? Hogyan gyógyítottak meg, és hogyan tettek függővé bennünket a Disney-filmek az eltelt évszázadban?
Családi kölcsön, hangos rajzfilm, világsiker
A Disney stúdióról, a Disney-filmekről könyvek tucatjait írták. Egy újságcikkben még vázlatosan is nehéz rögzíteni, hogyan alakult ez az évszázados történet. Az biztos, hogy az alapítók puritán hozzáállásának komoly szerepe volt a cég fegyelmezett működtetésében. Walter és Roy Disney kívülről kerültek a filmszakmába. Apjuk építési vállalkozó volt Chicagóban, a művészetek iránt érdeklődő Walt rövid ideig rajzolni is tanult, mielőtt a Nemzetközi Vöröskereszt soraiban, hamisított születési anyakönyvi kivonattal – idősebbnek hazudta magát – Franciaországba vezényelték volna mentőkocsit vezetni. Éppen az első világháború végére ért oda. Hazajött, Kansas Cityben hírlapi rajzolónak jelentkezett. Nem vették fel. Kaliforniába költözött, hogy rajzfilmeket csináljon.
Tervéhez mindösszesen negyven dollárja volt. Bátyja adott neki még kétszázötvenet, hogy céget alapíthassanak, majd banki kölcsönből elkészíthessék az első rajzfilmjüket. (Roy Disney-t nem különösebben érdekelte, mire ad pénzt, mert a háború végére olyan mértékben megromlott az egészsége, hogy orvosai szerint néhány hónapja maradt csak hátra. A kaliforniai levegőn végül meggyógyult, dúsgazdagon halt meg 1971-ben.) A családi vállalkozás első filmjei az Alice Csodaországban fejezeteinek laza feldolgozásai voltak, és nem érdekeltek senkit. Walt és Roy évekig nélkülöztek – Seldes cikke szerint ebédre egyikük húst, a másik zöldségköretet rendelt, és mindkettőn megosztoztak –, de 1927-ben Walt elszegődött bérrajzolónak a Universal stúdió animációs részlegéhez. Egy évig spóroltak, majd újraélesztették a saját cégüket.
Tudta, hogy a jövő a hangos mozgóképé. Következő rövidfilmjével New Yorkba utazott, hogy az akkor még csak ott elérhető hangosítási eljárással hangsávot vegyen fel hozzá. A párperces történet főhőse egy antropomorfizált állatfigura volt, akit Walt a Universalnál kitalált karaktere, Oswald, a nyúl mintájára rajzolt meg. Csak ez nem nyúlt volt, hanem egér.
A Steamboat Willie-t Pat Powers filmterjesztő mutatta be New Yorkban 1928-ban, és néhány hónap alatt túlzás nélkül világsiker lett. Az, hogy különböző mókás állatfigurák még mókásabb hangokat adnak ki, levette a lábáról az embereket (a folyami gőzhajó központi motívumával Disney valószínűleg egy Buster Keaton-burleszk, Az ifjabb gőzös népszerűségére épített). Walt a film egyik rendezője és szinkronhangja, de már a Steamboat Willie-nek sem ő az első számú alkotója, ahogy a későbbi, még az ő életében készült Disney-filmeknek sem.
Ub Iwerks, a cég első korszakának legfontosabb munkatársa viszont az volt.
Iwerks társrendezőként jegyezte a Steamboat Willie-t, és 1930-ig ő vezette a rajzolók műhelyét. Disney Mikinek nevezte el a gőzhajó fütyörésző kormányosát, és részint ennek a figurának az ismételt felléptetésével, Silly Symphonies címen folytatta a hangos animációs rövidfilmek sorát. A Csontvázak tánca, a Kísértetház és más, úttörőnek számító rajzfilmek kidolgozásában Iwerks oroszlánrészt vállalt, de néhány év leforgása alatt összekülönbözött Walttal, és önállósította magát. A következő tíz évben elkerülték a nagy sikerek, ezért 1940-ben visszatért a Disney kötelékébe, és onnan is ment nyugdíjba. Közben élőszereplős filmek speciális effektusain is dolgozott, ő tervezte például a madarakat a Madarakban.
„Soha ennyire kevesen nem álltak ellen ennyire sok reklámnak”
Walt Disney eközben Iwerksszel és Iwerks nélkül is sikert sikerre halmozott. Következetesen építette a vállalatát egyre nagyobbra, és folyamatosan kísérletezett az animációs technológia fejlesztésével. Egyre több pénzt tudott költeni a filmjeire, vagyis több ideje jutott azok megrajzolására. Így dolgozta ki a full animation technikáját, amellyel másodpercenként tizenkét – nagy ritkán huszonnégy – különálló rajz készül egy másodpercnyi filmhez, a szereplők mozgásának lassú változását lekövetendő. Így sokkal realisztikusabbá váltak a Disney-rajzfilmek, mint koruk más animációi, a különálló képrétegek használata – külön lapon voltak a figurák és a hátterek – pedig gyorsította, hatékonyabbá tette a képrögzítést. A harmincas évek elejére a Disney stúdió számított a világ leginnovatívabb animációs műhelyének.
Következhettek az újabb mérföldkövek. Az 1932-es Virágok és fák az első háromszalagos Technicolor technikával készült, színes animáció, egyben Disney első Oscar-díjas filmje. 1933-ban A három kismalac lett az addigi legnagyobb bevételt termelő produkciójuk. Egy évvel később Walt és csapata dolgozni kezdett a filmtörténet első egész estés animációs filmjén, amit 1937-ben mutattak be. Ez a Hófehérke és a hét törpe, amelynek horrorisztikus motívumaiban – a banya karakterében, a megelevenedő erdő rémálomjelenetében – visszaköszön az Iwerks által tervezett Csontvázak tánca szörnyfilmes közelítésmódja. Azóta tanulmányok, kötetek, előadások születtek arról, érdemes-e gyerekeknek mutogatni a Hófehérkét. De Disney nekik szánta a filmet, és a gyerekek szerették is.
Christopher Anderson filmtörténész írja Hollywood TV című könyvében, hogy Walt Disney legnagyobb teljesítménye nem filmjei elkészítésében állt, hanem abban, ahogyan közönséget teremtett hozzájuk. Egész estés rajzfilmjeit, jelentős költségigényük miatt és valamiféle személyes, keresztény-polgári-amerikai hitvallásából adódóan is, Disney az egész családnak szánta.
Néha viszont ő is elszámította magát abban, hogy mi való a gyerekeknek. Azt például aligha vették jó néven, amikor Bambi anyját meggyilkolták. Az idő azonban ezúttal is Walt Disney-t igazolta, mert a bemutatása idején szerényebb sikert arató Bambi idővel az egyik legnagyobb Disney-klasszikussá, a hollywoodi melodráma különleges ékkövévé nemesedett.
Az alkalmankénti bukások, arányt vagy közönséget tévesztett produkciók mellett azonban ott voltak a feszes tempóban érkező sikerfilmek: Dumbo, Hamupipőke, Alice Csodaországban, Pán Péter, Susi és Tekergő. A még mindig csak ötvenéves Walt Disney pedig megint a jövőbe pillantott, és a televíziót látta ott. 1953-ban az ABC tévétársasággal karöltve elindította az első televíziós sorozatát, a Disneylandet, ami voltaképpen nem állt másból, mint bemutatás előtt álló Disney-filmek és az addigra megépült, azonos nevű kaliforniai vidámpark reklámanyagaiból, rövid, rajzolt és élőszereplős jelenetekkel lazán összekapcsolva.
Soha ennyire kevesen nem álltak ellen ennyire sok reklámnak
– fogalmazott az ABC egyik producere egy korabeli újságcikk szerint. Anderson a Hollywood TV-ben arra a következtetésre jut, hogy a Disneyland sorozat és a Disneyland vidámpark együtt, egymást erősítve váltak elképesztően népszerűvé. A tévében elhitették a nézőkkel, hogy a vidámpark a mese, a mágia központja, ahová el kell zarándokolnia mindenkinek, aki hátat fordítana a hidegháborús Amerika mindennapjainak.
Tulajdonképpen ez már az a Disney, amit ma is ismerünk. Amelyik mindenhol ott van.
Minden Disney
Walt Disney 1966-ban halt meg tüdőrákban. Addigra már nemcsak animációs, hanem élőszereplős filmeket is folyamatosan gyártott, és a fáma szerint a hatvanas évek elején személyesen győzte meg P. L. Travers írót, hogy adja el nekik nagy sikerű gyerekregény-sorozata, a Mary Poppins adaptációs jogait. A Disney stúdió éppenséggel erről a történetről is készített egy filmet, a Banks úr megmentését, amelyben – ki más? – Tom Hanks játszotta a joviális Waltot.
A gép azonban az alkotó halála után is forgott tovább. A menetrendszerűen érkező animációs és élőszereplős filmek, az egyre kiterjedtebb televíziós portfólió, a gyerekeknek és felnőtteknek gyártott Disney-termékek és Disney-élmények évtizedeiben legfeljebb árnyalatnyi jelentősége van, hogy egyik vagy másik rajzfilm bombasikert aratott-e (mint a már Walt Disney halála után készült A dzsungel könyve és a Robin Hood), vagy megbukott (mint az egyébként sokak által szeretett Macskarisztokraták vagy a ma alig emlegetett A fekete üst).
A videóforgalmazás elindulása, a Touchstone nevű, élőszereplős filmeket gyártó cég felfuttatása, majd a számítógépes animációval foglalkozó Pixar műhely felvásárlása folyamatosan biztosította a Disney előkelő pozícióját a nyolcvanas és a kilencvenes évek Hollywoodjában.
A Pixar végül a Disney berkeiben készítette el a filmtörténet első egész estés, teljes egészében számítógépes animációt alkalmazó filmjét, a Toy Storyt, amelynek jelentőségéről az 1995-ös premier negyedszázados évfordulóján írtunk hosszabban.
Egyetlen, mérföldkőnek számító üzleti döntést azonban még hadd említsünk meg. A Disney-féle árukapcsolásnak és keresztpromóciónak a hatvanas években volt egy alternatív, de hasonlóan újító szellemű változata, csak éppen egy másik médiumban: a képregények lapjain. Amikor 1965 tavaszán az X-Men aktuális számának története nem a következő X-Menben folytatódott, hanem az Avengers sorozatban, majd a Journey Into Mysteryben fejeződött be, megszülettek a képregényes crossoverek, és velük egy olyan újszerű történetmesélési forma, amely az összefüggő történetszálak révén még hatékonyabbá tette a különböző sorozatok értékesítését. Ezt az egyszerre művészi és üzleti gyakorlatot a Marvel kiadó dolgozta ki, az a vállalkozás, amely különféle viszontagságok után a kétezres évek végén szintén a Disney tulajdonában kötött ki.
A következmények ismertek.
Ehhez a teljesítményhez az is kellett, hogy a Lucasfilm felvásárlásával már a Star Wars is az ő üzletük legyen, de erről a témáról egész videót forgattunk. 2016-ban a globális toplista első öt helyét Disney-film szerezte meg:
- Amerika Kapitány: Polgárháború
- Zsivány Egyes – Egy Star Wars-történet
- Szenilla nyomában
- Zootropolis
- A dzsungel könyve
2019-ben elindult a Disney+ streamingszolgáltató, hogy a stúdió produkcióit a videó- és dvd-piac összeomlása után is meg lehessen nézni otthon. Az évfordulóhoz időzítve bemutatták a Disney centenáriumáról szóló dokumentumfilmet is.
Felmérvén a Disney jelentőségét, mégsem érdemes megijedni a behemóttól. Felnőttként, a mai filmes és sorozatkínálatban körbenézve úgy találhatjuk, hogy baljós szórakoztatóipari folyamatok középpontjában áll a cég. Ám rájuk még inkább igaz, mint más, a kulturális képzeletünket formáló művészi-üzleti vállalkozásokra: nekik köszönhetjük a saját gyerekkori emlékeink és álmaink egy részét.
Annak a csöndesen elégedett és mosolygós fiatalembernek meg a kollégáinak, örököseinek és örökösei kollégáinak, akik száz éve vannak nagy munkában.
