Kultúra

A langaléta cowboy meg a kövérkés űrhajós, akiket 25 éve a szívünkbe zártunk

Huszonöt évvel ezelőtt, 1995. november 22-én mutatták be az első egész estés CGI-animációs filmet. Ez volt a Toy Story – A játékháború, amely hatalmas sikert hozott a gyártó Pixar stúdiónak. Hogyan lett George Lucas néhány fős műhelyéből az animációs filmek történetének egyik legfontosabb vállalkozása? Miért mondhatjuk, hogy a Toy Story magáról az animáció csodájáról szól? Évfordulós cikkünkben utazást teszünk a gyerekszoba mélyére.

A filmstúdiók általában nem érdeklik a közönséget. Arctalan szereplői a filmiparnak, amelyek rendre ellenszenvesnek tűnnek a hollywoodi moziról szóló mindenkori történetekben: a stúdiók adják a pénzt, cserébe igyekeznek megfojtani az alkotók kreativitását, és sorozatgyártott termékekkel profitálni a befektetésükből. Így szoktuk elképzelni a nagy filmgyártó cégek és a filmesek kapcsolatát, ezért nem is a következő Warner-filmet szoktuk várni, hanem a következő Christopher Nolan-filmet, és így tovább.

A nagyközönség, amelyet teljesen érthető módon hidegen hagy, hogy melyik stúdió gyártja a héten moziba kerülő filmet, a kilencvenes évek közepén jegyezte meg egy fontos kivétel nevét. Akkor mutatták be a Pixar stúdió első nagyjátékfilmjét, a Toy Storyt. Az évtized végéig még két másik egész estés filmjük készült el, és akkor már mindenki tudta, hogy ezek Pixar-filmek. A stúdió neve védjeggyé vált, méghozzá elsősorban minőségi értelemben: a Pixar az a stúdió, amely nem tud hibázni. Másrészt technikai szempontból, mert a cég a számítógépes animáció úttörője volt, és az is maradt. Harmadsorban pedig ezeknek a filmeknek sajátos, a fősodorbeli amerikai animációra korábban nem jellemző humoruk volt, és egyszerre tudták megszólítani a gyerek- és felnőtt közönséget.

Mindez egyetlen filmmel kezdődött. A Toy Storynak rögös útja volt a mozikig, bemutatója viszont filmtörténeti jelentőséggel bírt. Valóban csak technikai szempontból annyira fontos film? Mi az, ami még kivételessé teszi a Toy Storyt?

George Lucas pénztárcájától Steve Jobs csekkfüzetéig

A Pixar filmstúdió egy komputeranimációs műhelyből nőtt ki, ami nem csak filmekkel foglalkozott. Az alapítókat a kezdetektől, vagyis a hetvenes évek közepétől érdekelte az elvi lehetőség, hogy számítógépes technikával készítsenek mozgóképet, de a technológia egészségügyi hasznosíthatóságát is kutatták. A filmhez akkor kerültek egy lépéssel közelebb, amikor George Lucas leszerződtette saját cégéhez, a Lucasfilmhez a Pixar elődjét jelentő vállalkozás hat munkatársát. Lucast mindig is vonzották a filmnyelvi kísérletek – maga is experimentális rövidfilmekkel kezdte a pályáját –, emellett üzletembernek sem volt utolsó, és jól tudta, hogy a számítógépes animáció fejlesztése a filmiparban és azon kívül is jövedelmező lesz.

A Pixar központja a kaliforniai Emeryville-ben, 2011-ben. Fotó: Romain Raynaldy / AFP

Ekkor, a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján a számítógépes látványalkotás rohamosan fejlődött, és a hollywoodi filmekben is folyamatosan kísérleteztek CGI-jal, vagyis komputeranimációs trükkökkel. Egy-egy trükkszekvencia már a Star Wars-filmekbe is került, az 1982-ben bemutatott Tron, avagy a számítógép lázadása pedig a korábbiaknál jóval több és fejlettebb CGI-trükköt tartalmazott. Lucas azonban nem volt biztos benne, hogy a Pixarnál dolgozó informatikusok és grafikusok munkájának bármi köze lehet a bemutatásra szánt filmekhez. Inkább abban bízott, hogy saját, a piacon versenyképes számítógépet építenek majd, ami viszont nem akart sikerülni. 1986-ban végül eladta a céget egy feltörekvő techvállalkozónak, Steve Jobsnak.

Jobs tízmillió dollárt fizetett a Pixarért, és ő már egyértelműen filmgyártó cégként kezelte és fejlesztette tovább az egyre több munkatárssal működő vállalkozást. Ez nem jelentette azt, hogy profitált volna belőle, sőt a szakmai fórumokon sikeresnek számító rövidfilmek ellenére a Pixar csak vitte a pénzt. Végül megkereste őket a Disney stúdió, és három filmre szóló szerződést írtak alá. A Pixar kapott 26 millió dollárt a Disney-től, amely az elkészülő filmek forgalmazását is vállalta. Nyilvánvalóan az első közös filmnek volt a legnagyobb jelentősége, a filmterv felelőse ezért is lett egy olyan Pixar-munkatárs, aki korábban már dolgozott a Disney-nél. Ő volt John Lasseter, és ekkor indult a Toy Story története.

Kislámpa és gyerekjáték

Lasseter a hetvenes évek közepe óta foglalkozott animációval. Akkor iratkozott be a Kaliforniai Művészeti Egyetem animációs karaktertervezéssel foglalkozó szakára, amit Walt Disney régi munkatársai, a stúdió veterán animációsai alapítottak. Lasseter illusztris társaságba került: együtt tanult animációkészítést Brad Birddel, aki később A hihetetlen családot és a L’ecsót rendezte; John Muskerrel, aki másfél évtizeddel később A kis hableányt és az Aladdint csinálta; valamint Tim Burtonnel. Lasseter a képzés elvégzése után dolgozott a kalifornai Disneylandben, majd a Disney filmgyártó részlegénél is, innen azonban csakhamar kirúgták, mert Lasseter komputeranimációval akart foglalkozni, ami nem érdekelte a stúdió animációs részlegét. A számítógépes trükköket az élőszereplős filmekbe szánták, animációs fronton maradtak volna a rajzfilmeknél.

Lasseter ekkor ment át a Pixar elődjéhez. Úttörő animációs rövidfilmjét, az Andre és Wally B. kalandjait a Lucasfilm berkein belül készítette el, a Toy Story közvetlen előzményét jelentő Bádogjátékot pedig már azután, hogy Steve Jobs megvette a Pixart. Az ötperces filmben egy zenélő gyerekjáték menekül a csecsemő elől, aki meg akarja csócsálni. A film teljes egészében számítógépes animációval készült, mint ahogy Lasseter egy másik, ebben az időben készült kisfilmje is, a Luxo Jr. Ezeket a rövidfilmeket eleinte nem filmfesztiválokon vagy más filmes rendezvényeken, hanem számítástechnikai konferenciákon mutatták be. Lasseter arra készült, hogy az összegyűlő informatikusok és kutatók majd kezdetlegesnek nevezik a filmjei technikáját. Akkor jött rá, hogy a technika nem számít olyan sokat, mikor a Luxo Jr. egyik nézője, tekintélyes tudós, csak annyit kérdezett tőle, az anyalámpa vagy az apalámpa dorgálja-e meg a szobában található tárgyakkal játszadozó kislámpát.

A Bádogjáték viszont már a filmes intézményrendszeren belül is nagyon sikeres volt, rövidfilmes Oscart nyert. Ezután kapta meg Lasseter a lehetőséget, hogy elkészítse a Toy Storyt. A visszaemlékezések szerint a Disney kirendelt vezetői nem voltak elégedettek a film kezdeti koncepciójával, például meg akarták akadályozni, hogy a „játék” szó benne legyen a címben, így ugyanis szerintük lemondhattak volna a felnőtt közönségről. Lasseter és munkatársai éjt nappallá téve dolgoztak, hogy meggyőzzék a Disney-t az ötletük érvényességéről, és végül nagyjából úgy csinálhatták meg a filmet, ahogy ők akarták. A cím is változatlan maradt, sőt a magyar változat, A játékháború különös militáns felhangot is is adott a történetnek.

Hercegnők helyett kövérkés űrhajós

A Toy Story sikerének egyik titka biztosan a visszafogottsága. Lasseter és alkotótársai – bár ő a rendező, de a történetnek és a forgatókönyvnek is négy-négy szerzője van – jól tudták, hogy a számítógépes animáció egyelőre nem képes arra, hogy hiteles, valószerűnek ható emberi arcokat mutasson meg. Ezért döntöttek úgy, hogy nem emberszereplők lesznek a Toy Story hősei. Végül a 2001-es Szörny Rt.-ben kapott először nagyobb szerepet emberi figura, és a 2004-es A hihetetlen családban voltak elsőként emberek a főhősök.

Ennek a belátásnak a jótékony hatását hangsúlyozza Herczeg Zsófi animációs szakíró, a Dot & Line animációs oldal szerkesztője is. „A Toy Story helyett jöhetett volna más is, de Lasseterék nagyon jól ráéreztek arra, hogy a CGI a kilencvenes években még nem volt élőlény-kompatibilis, a játékok megjelenítésétől pedig nem fognak viszolyogni a nézők. Emlékezzünk vissza, milyen rémisztő volt a Bádogjáték pelenkás babája! A Toy Story simán elbukhatott volna, ha valamilyen emberközpontú filmet készítenek, és akkor hiába lenne az első CGI-animáció, nem pozitív kontextusban emlegetnénk” – mondta lapunknak.

Fotó: Pixar / Photo12 / AFP

A szerénység, amely a karakterek kidolgozását meghatározta, nemcsak a külsejükre, hanem a történetük léptékére is vonatkozott. A kilencvenes évek fősodorbeli amerikai animációs filmjei, vagyis a Disney-mesefilmek ugyanis jellemzően irodalmi művekből és a nemzetközi mesekincsből merítő hőstörténetek voltak: az Ezeregyéjszaka meséiből ismerős Aladdin, A szépség és a szörnyeteg középkori francia legendából építkező hercegnőtörténete, Az oroszlánkirály Hamlet-átirata. Még a történelmi hátterű, realisztikusabb Pocahontas is jól illeszkedett a Disney herceg- és hercegnőmeséinek sorába.

A Toy Story hősei, a langaléta Woody seriff, a kövérkés Buzz Lightyear és a többiek nem olyan szépek, mint Ariel A kis hableányból vagy Belle A szépség és a szörnyetegből. Inkább olyanok, mintha ez utóbbi rajzfilm mókás mellékszereplői, Lumiére, a gyertyatartó vagy Mrs. Potts, a jóságos teáskanna kaptak volna önálló filmet. A környezetük is hétköznapi. A legtöbbet egy teljesen átlagos gyerekszobában tartózkodnak, valamint a kertvárosi Amerika jellegzetes színtereit fedezik fel: elhanyagolt hátsó udvarokat, lélektelen parkolókat és fröccsöntött műanyaggal teli gyorséttermeket.

A történet alapmotívuma, az élettelennek hitt tárgyak megelevenedése ugyanakkor univerzális mesei séma – gondoljunk csak Oscar Wilde klasszikus novellájára, A boldog hercegre –, ami egyúttal magának az animációs világteremtésnek is a lényege.

Az animáció nem tesz mást, mint életre kelti az élettelent, úgy technikai, mint fikciós értelemben. Ezt a magától értetődő szabályszerűséget a Toy Story alkotói történetük legfőbb mozgatórugójává tették, ezáltal olyan animációs filmet csináltak, ami bizonyos értelemben magának az animációs filmtechnikának a lehetőségeiről, csodájáról szól.

Áttételesen az animáció presztízsének kérdése is felmerül a filmben, Woody és a többi játék ugyanis tisztában vannak vele, hogy ők „csak” játékok, a gyerekek szórakoztatására szolgáló, meghatározott funkcióval bíró tárgyak. Buzz viszont igazi űrhajósnak hiszi magát, amikor pedig rájön, hogy a játékboltból érkezett, súlyos depresszióba zuhan. A lelki konfliktus feloldása a Pixar-filmek jellegzetesen humánus stílusában történik meg: Buzz elfogadja a helyét a társadalomban, mert rájön, mennyire értékes is az a pozíció, amelyet betölt játékbarátai és gazdája, Andy életében.

Fotó: Pixar / Photo12 / AFP

A Toy Story tehát hétköznapi miliőben mesél olyan történetet, ami több szempontból is univerzálisnak tekinthető: a mesei örökség továbbvitele és az animációs forma lehetőségeire tett utalások miatt épp úgy, mint az amerikai popkultúrába való beágyazottsága révén. Woody és Buzz vetélkedésében a két nagy amerikai popkulturális alaptörténet találkozik és békül meg egymással, a vadnyugat és az űrhajósok mítosza. Régi és új párharcának az vet véget, hogy a cowboy és az asztronauta belátják, Andynek, a kisfiúnak mindkettejükre szüksége van, hogy a képzeletének semmi ne szabhasson határt. A jól előkészített, emiatt megérdemelt és hiteles humanista tanulság olyan erőssége a Toy Storynak, amit a Pixar alkotói biztos ízléssel tartanak vissza a giccstől, nemcsak ebben a filmben, hanem a későbbi produkcióikban is.

A hátsó udvaron elszabadul a pokol

„A Pixar-filmek nemcsak azért hoztak újdonságot a Disney-rajzfilmkhez képest, mert játékok, fiktív figurák vagy állatok dominálnak a szereplők között. Átélhetőbb problémákat állítottak a középpontba: a főhősöknek nem világmegváltó terveik vannak és hatalmas, túlzó gesztusaik, hanem a saját problémáikkal kell megküzdeniük a mikrokörnyezetükben, többnyire a barátok vagy a család segítségével. Bármennyire merüljenek is el a fantáziavilágban, nagyon emberi érzéseket és küzdelmeket mutatnak be, amikkel nagyon könnyű azonosulni. És persze a Pixar-figurák nem dalolnak” – magyarázza Herzeg Zsófi a Pixar-filmek hangvételének egyediségét.

Kulcsfontosságú, hogy az alapvetően melodramatikus Disney-rajzfilmekhez képest a Pixar-animációk sokkal jobban óvakodnak a pátosztól. Nemcsak a történeteik kisebb léptékűek, hanem azok megvalósítása is egyszerűbbnek, darabosabbnak tűnik, aminek a kilencvenes években még nyilvánvaló technikai okai voltak, a CGI-animáció fejletlensége miatt néznek ki így a szereplők (Andy másodpercekre látható kishúga még az első Toy Storyban is meglehetősen félelmetes).

Ez azzal is együtt jár, hogy a Toy Story alkotói bátran mertek kísérletezni a CGI-animáció baljósabb, akár kifejezetten félelmetesnek tekinthető látványhatásaival. Az Andyék szomszédjában lakó, égetni valóan rossz kiskölyök, Sid folyton szétszedi és átalakítja a játékait, amelyek így torz ember-állat, vagy tárgy-ember hibridekké válnak, mintha Dr. Moreau nem egy csendes-óceáni szigeten, hanem egy kaliforniai kertvárosban folytatná rettenetes kísérleteit. A mai napig rémisztőek azok a jelenetek, amelyekben Buzz, majd Woody először találkoznak Sid megnyomorított játékaival, és különösen horrorfilmbe illik Woodyék szökése, amikor a játékok leleplezik magukat a halálra vált Sid előtt.

Fotó: Pixar / Photo12 / AFP

Ezek a horrorisztikus részek nyilvánvalóan magyarázkodásra késztették a gyereküket moziba kísérő szülőket, ugyanakkor olyan hatáselemeket és filmes utalásokat ágyaztak az alapvetően ifjúsági történetbe, ami őket, vagyis a felnőtt nézőket is felcsigázta. Egy-egy jelenet erejéig a korábbi Disney-rajzfilmek is építettek a horror műfajára, a Toy Story azonban ezt olyan referenciákkal kötötte össze, amiket csak a felnőttek érthettek (például a Ragyogásra vagy az Alien-filmekre tett képi idézetekkel). A szülők generációjának szóló, önironikus vagy más filmekre tett utalások azóta sem hiányoznak a Pixar-filmekből. A stúdió így érte el, hogy ne csak a gyerekek, hanem a felnőtt nézők is sajátos arculatot társítsanak a filmjeikhez, és lelkesen várják a következőt.

A folytatásokkal sem hibáztak

A Toy Story tehát nemcsak azért mérföldkő, mert ez volt az első, mozikban bemutatott CGI-animációs nagyjátékfilm. Azért is filmtörténeti jelentőségű darab, mert a napjaink egyik legsikeresebb stúdiójává vált Pixar első egész estés munkája, és ha figyelembe vesszük, hogy a Pixar 2006 óta hivatalosan is a Disney részeként működik, úgy a legnagyobb szórakoztatóipari vállalat fejlődésében játszott szerepe is megkérdőjelezhetetlen. Ezek viszont már megint a stúdiókra vonatkozó, a nagyközönséget kevéssé izgató kérdések. Az egy fokkal jobban érdekelte a Pixar-filmek nézőit is, mikor a stúdió arculatát meghatározó és sikerfilmjeiben kulcsszerepet vállaló John Lasseter különféle hatalmi visszaélések és a munkahelyén teremtett mérgező légkörről szóló történetek miatt 2018-ban gyorsan nyugdíjba vonult.

Ám ez sem ingatta meg a Pixar népszerűségét. Elsősorban azért nem, mert a cég, ha gyengébb filmekkel is áll elő olykor, alapvetően a mai napig nagyon magas minőséget képvisel. A Toy Story folytatásaira pedig különösen odafigyeltek. A harmadik, Oscar-díjas epizód után mi is tartottunk tőle, hogy a tökéletes trilógiát nem lehet érvényesen folytatni, és meglepődtünk, hogy a Toy Story 4 sem lett megúszós, fáradt ismétlése a korábbi részeknek.

Mindazonáltal nem volna rossz, ha nem készülne több Toy Story. Akkor még könnyebb lenne megőriznünk ezeket a filmeket úgy, mint Andy a dédelgetett gyerekjátékait: közel a szívünkhöz.

Kiemelt kép: Pixar / Photo12 / AFP

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.