Ha az okostelefon-korban felcseperedő generációkra gondolok, az első, ami eszembe jut, a némaság. Nem ritkán csak a mobil kékes fénye által megtört sötétben, és teljes csendben zajlanak az életük legizgalmasabb, legfelkavaróbb eseményei is: baráti világmegváltásaik, iskolai pletykáik, fájdalmas szakításaik, apróbb-nagyobb sikereik chatprogramokba kopogott üzenetekben történnek meg velük. Még a zene se hallatszik ki a méregdrága zajkizáró fülesek alól – némaság oda-vissza. Sam Levinson remekül ragadja meg ezt az Eufóriában, ahol egész drámai csúcsjelenetek mennek le egy pisszenés nélkül, a dialógusok a képernyőn feltűnő chatüzenetek csupán, de ha Levinson tagadhatatlanul erős stilizálása miatt valaki nehezen is hinné, hogy ez tényleg jellemző, annak itt van most Susanne Regina Meures dokumentumfilmje, ami a szikár valósággal dolgozva szállít pont ugyanilyen képeket. A Csajbanda (Girl Gang) a Pont Csopak dokumentumfilmes vetítéssorozatának következő filmje – korábbiakról többek között itt és itt írtunk –, és az általában nagyon erős felhozatalban is esélyesen az eddigi legjobb.
Talán azért is lehet ez így, mert témájában ez az eddigi legközelibb: az Amazonas erdei és a párizsi művészvilág legtöbbünknek egzotikum, míg a fejlett világban ma az influenszer-kultúrával gyakorlatilag lehetetlen nem szembesülni. Főleg, hogy az influenszerek már nem maradnak a közösségimédia-appok online tereiben, a kereskedelmi média és a bulvár rég beemelte őket a mainstreambe, nem telik el főműsoridő olyan showműsor nélkül, amiben nem szerepelnének ezek az emberek, így a taktaharkányi Mari néni is találkozik velük, akkor is, ha életében nem hallott még se Instagramról, se TikTokról. A filmben is kiemelt statisztikák szerint a cégek elsöprő többsége használ influenszer-marketinget, és ahogy pár éve reality-sztárok, ma már influenszerek akarnak lenni a kislányok. Ez a kor kollektív karriervágya: olyan emberekké lenni, akiknek az arca, teste, bőre, nem egyszer a gyerekeik és a háziállataik is reklámfelületté váltak.
A film négy éven keresztül követte főhőse, Leonii és szülei életét. Leonii Leoobalys néven ismert influenszer, ma is aktív. Elég korán kezdte, tizenkét-három évesen, aranyos, hétköznapi kislányként, akiben nem volt a világon semmi különös, egyszerűen csak jó időben kezdett el csinálni valami trendit: piszlicsáré kislányhétköznapok iskolás teendőkkel, háziállatokkal, kedves szülőkkel Berlin egy disztingvált külkerületében, ártalmatlan, még ha kicsit sutácska videókkal-fotókkal.
A közösségi média kifürkészhetetlen útjain valahogy virálissá vált, aztán jött a TikTok, ami még tovább emelte ázsióját, elkezdtek becsorogni pénzes együttműködések, ahogy az influenszeréknél lenni szokott. A film kezdetén valahol itt tartunk, Leonii tizennégy éves, még nem megahíres, de azért már elég ismert, bejön némi zsebpénz a posztokból, de azért még nem feltétlenül kapkod érte minden épelméjű márka.
Aztán végignézzük, ahogy – miközben Leonii gyakorlatilag a szemünk láttára felnő – ez az egész szép fokozatosan birodalommá épül. Ennek egyik fontos tényezője, hogy Leo szülei az átlagszülőkkel szemben nemcsak hagyják, hogy elszórakozzon az influenszerkedéssel, sőt, nem is csupán bátorítják, de egyenesen a saját kezükbe veszik lányuk menedzselését. Először csak apu, aztán anyu is egyre inkább belefolyik ebbe az egyre inkább családi vállalkozásba forduló bizniszbe, a kislány heti egy napot igazoltan hiányozhat az iskolából, hogy több ideje legyen a posztok elkészítésére, de hamar eljutunk oda, hogy a suli már a kikapcsolódás lesz az otthoni hajtáshoz, a fotózásokhoz, videózásokhoz, eseményszereplésekhez képest, ahol nem egyszer kislányhordák már-már veszélyes mennyiségben akarnak belőle egy darabot. Még ha az a darab nem is több egy futószalagon érkező, villámgyors ölelésnél és egy láthatóan begyakorolt mosolynál a közös fotón.
A film fő fókusza mellett azzal párhuzamosan fut egy másodlagos eseményszál is: a rajongóké. Próbálunk nem boomerek lenni, de azért az mégis kissé nyomasztó, hogy hisztéria nem korszellemet megragadó, generációk frusztrációját megéneklő popsztároknak szól, hanem olyan embereknek, akiknek a leglátványosabb tehetségük az, hogy gördülékenyen képesek elmondani, hogy egy arclemosónak jó-e az illata. A rendező azonban, ahogy a film egészére nézve, úgy itt sem foglal állást, az ő célja csak a megmutatás, ehhez pedig a legjobb eszközt, a megszemélyesítést választja.
Megismerünk egy lányt, Melanie-t, Leo egyik törzsrajongóját. Melanie magányos, boldogtalan, életét gyakorlatilag a virtuális térben, napi tizennégy-tizenhét (!) órát online töltve, másokon keresztül élő tini, aki olyannyira odavan idoljáért, hogy saját rajongói oldalt üzemeltet, és semmi másra nem vágyik, mint hogy olyan lehessen, mint Leo, akinek szerinte tökéletes az élete, és aki igazi példakép. Hogy miért? Ezt nem könnyű megérteni, talán anélkül, hogy az ember maga is tini lenne, nem is lehet, Melanie annyit tud megragadni a miértekből, hogy azért, mert Leo menő, álmokat árul Leonii is, azt az álmot, hogy az egyszerű hétköznapok ennyire álomszerűek és csillámosak, miközben lám, lányok, egy vagyok közületek, ami azt jelenti, hogy ti is lehettek ilyen boldogok, spontánok és menők, nem nehéz. Csak éppen másról sem szól a film, mint hogy mindez mekkora hazugság: ez a kislány sok mindennek tűnik, de boldognak semmiképpen sem.
Tűnik kényszeres visszajelzésfüggőnek, perfekcionistának – a kor szavával ellentétben ez nem egy pozitívum –, szorongónak, pusztulatosan unatkozónak, magányosnak, fásultnak, és ahogy egyre híresebb és gazdagabb – a családi medence fejlődése gyönyörűen illusztrálja ezt a folyamatot –, úgy tűnik egyre szomorúbbnak. Leo egyre inkább megszűnik gyereknek, lánynak, embernek, önmagának lenni, és egyre inkább termékké válik, ahogy nő az ismertsége.
Ami a képeken spontán és felszabadult, az a valóságban időnként erőlködve kitalált – nem is mindig túl jól sikerült –, nagyon is átgondolt, beállított, tökélyre pózolt produkció, munka, amelyben egy szereplőnek sincsen különösebb öröme, a medencés bohóckodás a képeken nem fordul át a valóságban is medencés bohóckodássá, és miközben Leo a posztjain mindig édesen mosolyog, posztokon kívül többnyire unott vagy egyenesen szomorú arccal látjuk. És bár a posztjaiban a testpozitivitást hirdeti, és tényleg nem is tűnik testképzavarosnak, a kamera nem látja megszállottan edzeni, szóban sem aggódik a kinézetén túl sokat, és a kényszeresen tökéletes szemöldököt leszámítva elég természetes is, de azért lelepleződik, hogy szorong. Úgy kopog az ujja a képernyőn retusálás közben, mint a géppuska, nincs az arcának egyetlen pontja sem, amit nem tökéletesít posztolás előtt, és miközben posztjaiban rendszeresen gyorskaját ajánlgat, civilben alig látjuk enni, és akkor is csak kismacskányi adagokat csipegetve.
Semmit, amit ilyen korú lányok csinálni szoktak. Persze, megírja a leckét, néha játszik a háziállatokkal, de a legtöbbször csak üldögél vagy fekszik, mobilozgat vagy azt sem, szundikál vagy néz maga elé. Nem olvas, nem néz filmeket, nem hallgat zokogva szerelmes dalokat, nem fűz gyöngyöt, nem fon karkötőt, nem játszik sminkcuccokkal a tükör előtt, nem rajzolgat, nem ír vágyakozó naplóbejegyzéseket, nem táncikál, nem énekel – már kivéve, ha poszthoz teszi ezt, de az éneklés akkor is csak tátogás – és legfőképpen nem barátnőzik.
Ennek a lánynak, amennyire látjuk, nincsen senkije. Csak a márkája, a szülei, meg a rajongói vannak – utóbbiak teljesen virtuálisan, ugye. De a szüleivel is egyre nő közöttük a némaság: apa és anya az idő előrehaladtával jóformán többet interaktál a lányával online profiljaik kommentjeiben, közös posztjaiban és megosztásaiban, mint a valóságban, ahol kommunikációjuk többnyire menedzsment-kérdésekben merül ki: mit kell ma fotózni, forgatni, retusálni, posztolni.
Félreértés ne essék, a gyerekmunkáról szóló vádak minimum leegyszerűsítők, Leonii ugyanis nagyon is akarja ezt, van ebben a családban szeretet, van törődés is, de mintha a történet egyetlen szereplőjének sem tűnne fel, hogy a család anyagi biztonságára hivatkozva egy csapdába sétáltak be önként és dalolva, ahol már örökké online perszónáik foglyai lettek. Ráadásul az influenszerlét, mint egy nagy szívóerejű, nyomasztó örvény, egy ponton beszippantja aput is, anyut is, meglett, komoly férfi mórikálja magát a kamerának, tisztességben megérett családanya bizonygatja, hogy az n+1-edik hajkence miatt mennyi bókot kap. Nem lepődnénk meg, ha hamarosan a háziállatoknak is lenne saját fiókjuk, ahol a kisállatok selypegő babanyelven értékelik az ilangilang-kivonatos cica- meg kutyasampont. Ahogy azon sem fogunk meglepődni, ha néhány év múlva elkezdenek az influenszerlétbe beletört lelkekről mesélni szenzációs hangvételű filmek, valahogy úgy, ahogy pár évtizeddel ezelőtt a hírnév által tönkretett gyerek- és tinipopsztárokról.
Ez a film nem tesz ilyet, de azért beszédes összevetni a film időben visszaugrott záróképén látható cserfes, jókedvű kislány Leoniit azzal, akinek manapság az Instagram csücsörítős-villantós képein tűnik. Nincsenek illúzióink: lesz, akit nem elborzaszt a látvány, hanem meghozza a kedvét, ahogy meghozta Balys apu és Balys anyu kedvét is. Aztán pár év, és kiteljesedik a marketingdisztópia, és az egész világ minden egyes polgára influenszer lesz, bőrünk alá villogó ledreklámokat ültetnek, sejtjeink hangosan hálálkodnak majd az aloezselés vízért, amelyek hidratálják őket, bélbolyhaink cuki animációkat posztolnak arról, mennyire sportosan-fényesen érzik magukat, mióta azt a menő kombuchateát iszogatjuk.
A Csajbanda (Girl Gang) a Pont Csopak július 22-i vetítésén látható, további forgalmazásáról egyelőre nincs hír.
