Az ablakpárkányról húzta vissza édesanyját a lány

Lengyelország, Krakkó

1942. március

Azon a napon, amikor eljöttek a gyerekekért, minden megváltozott.

Elvileg fent kellett volna lennem a háromszintes épület padlásának kúszóterében. A ház a gettóban állt, és tizenvalahány másik családdal éltünk itt. Anya minden reggel eldugott engem ide egy vécének szánt üres vödörrel és a szigorú utasítással, hogy ki ne mozduljak. Azután ment a menetegységébe, a gyárba. De fázni kezdtem az apró, hideg zugban, ahol nem szaladgálhattam, sőt megmozdulni, felegyenesedni sem nagyon lehetett. Némán vánszorogtak a percek, csak a válaszfal másik oldalán lapuló, nálam évekkel fiatalabb, láthatatlan gyerekek kaparászása hallatszott. Mindenkit külön zártak el, így nem volt helyünk szaladgálni és játszani, ők viszont kaparászva és kopogtatva üzengettek egymásnak, akár valami kitalált morzekód. Néha nagy unalmamban beszálltam én is a láncba.

– A szabadság mindenütt ott van, csak rá kell találni – mondogatta apám, amikor panaszkodtam. Apa sajátosan látta a világot, mindig a kedve szerint. – Az igazi börtön a fejünkben van.

Könnyen beszélt. Igaz, hogy most fizikai munkára kényszerült, noha a háború előtt könyvelőként dolgozott, de legalább mindennap elhagyhatta a házat, találkozhatott másokkal. Nem egy ketrecben gubbasztott, mint én. Fél évvel korábban költöztettek át minket a városközponti, zsidó negyedbeli lakásunkból ide, Podgórzéba, a folyó déli partján kialakított gettóba, és azóta alig mehettem ki a lakásból. Pedig normális életre vágytam, a saját életemre, szaladgálni, elhagyni a fallal körbekerített gettót, menni a régi, ismerős utcákba, ahol korábban olyan magától értetődően forgolódtam. Eljátszottam a gondolattal, hogy villamosra szállok, bemegyek a főtérre az üzletekbe, vagy beülök a kinóba egy filmre, felfedezőutat teszek a városhatáron túl, az ősrégi füves halmok között. Legalább itt bujkálna velünk a legjobb barátnőm, Stefania is. Csakhogy ő a gettó másik felében lakott, a zsidó rendőrség tagjainak kijelölt házak egyikében.

Ám ezúttal nem az unalom vagy a magány csalt elő a búvóhelyemről, hanem az éhség. Mindig is nagyevő voltam, és a ma reggeli fél szelet kenyérből álló adag a megszokott kevésnél is kevesebb volt. Anya nekem adta volna a sajátját is, de pontosan tudtam, hogy kell neki a napi hosszú munkaszolgálatra az erő.

Ahogy múlt az idő a búvóhelyemen, korogni kezdett a gyomrom. Az agyamba hívatlan vendégként tolakodott be a háború előtt evett ételek emléke: a zsíros gombaleves, az ízletes borscs és a pirog, az a finom, duci töltött táska, amit mindig a nagymamám készített nekünk. Délre már annyira elgyengültem az éhségtől, hogy előmerészkedtem a lyukamból, és leosontam a földszinti közös konyhába, ami valójában csak egy rezsóból és egy langyos, barnás vízzel csöpögő mosogatóból állt. Nem akartam elvenni senki ételét, még ha lett volna is másnak, soha nem loptam volna el. Csak a morzsákat szerettem volna összekotorni a szekrényben, meg egy pohár vízzel megtölteni a gyomrom.

A kelleténél tovább maradtam odalenn, belemerültem a nálam lévő, szamárfüles könyvbe. A legjobban azt utáltam a padláson, hogy túl sötét van, és nem lehet olvasni.

Mindig is imádtam olvasni, és apa annyi könyvet hozott ide a gettóba, amennyit csak elbírt, hiába ágált anya, hogy inkább ruhákat és élelmet kellene csomagolnunk.

Apa táplálta bennem a tudásvágyat, ő biztatott, hogy a Jagelló Egyetemre menjek orvosi karra, mielőtt még a német törvények lehetetlenné tették – először kitiltva onnan a zsidókat, majd végleg bezárva az egész intézményt. Apa még itt a gettóban, a hosszú, nehéz munkanap végén sem volt fáradt ahhoz, hogy tanítson és beszélgessünk. Pár napja valahogy talált nekem egy új könyvet, a Monte Cristo grófját. De fent a padláson, a lyukban túl sötét volt, este pedig alig maradt valamicske idő takarodó és villanyoltás előtt. Csak még egy kicsit, mondogattam magamban, ahogy a konyhában lapoztam. Ez a pár perc úgysem számít.

Épp lenyalogattam a piszkos kenyérvágó kést, amikor odakint kerekek csikorogtak, majd ugató hangok harsantak. Ledermedtem, majdnem elejtettem a könyvemet. Az SS és a Gestapo volt, meg az undorító Jüdischer Ordnungsdienst, vagyis a zsidó gettórendőrség, az engedelmes csatlósaik. Aktion lesz, vagyis váratlan rajtaütés, amikor számolatlanul gyűjtik be a zsidókat, hogy a gettóból táborokba szállítsák őket. Éppen emiatt kellett elrejtőznöm. Kirohantam a konyhából, át az előtéren, fel a lépcsőn. Odalentről hatalmas csattanás hallatszott, ahogy betörték a ház bejárati ajtaját, és a rendőrség behatolt. Kizárt, hogy visszaérjek a padlásra.

Kénytelen voltam a harmadik emeleti lakásunkba vetni magam. Kalapáló szívvel, kétségbeesetten kerestem a megfelelő szekrényt vagy legalább ládát, ahol elbújhatnék, de a kicsiny szoba szinte teljesen üres volt, az ágyat meg a komódot leszámítva. Persze léteztek még búvóhelyek, amelyekről én is tudtam, mint például a szomszédos épületben egy gipszkarton álfal, amit alig egy hete emeltek az egyik családnál. De az most túl messze volt, odáig biztosan nem jutottam volna el.

A tekintetem megakadt a szüleim ágya alá betuszkolt nagy hajókofferen. Nemsokkal azután, hogy a gettóba költöztünk, anya megmutatta, hogyan tudok elrejtőzni benne.

Úgy gyakoroltuk, mintha csak játék lenne: anya kinyitotta, én meg belemásztam, és hagytam, hogy rám csukja a tetejét.

Rémes búvóhely volt, a nyílt színen, a szoba kellős közepén. De más nem maradt. Meg kellett próbálnom. Az ágyhoz rohantam, belemásztam a kofferbe, és erősen magamra rántottam a tetejét. Hálát adtam az égnek, hogy anya apró termetét örököltem. Pedig hogy utáltam mindig, hogy kicsi vagyok, és mindig legalább két évvel fiatalabbnak néznek a koromnál! Most viszont igazi áldásnak tűnt, akár az a szomorú tény, hogy a sovány gettókoszton eltelt hónapok alatt csak még vékonyabb lettem. És befértem a hajókofferbe.

Amikor anyával gyakoroltunk, mindig úgy terveztük, hogy a végén még rádob valami pokrócot vagy ruhát a kofferre. Ezt persze egyedül nem tudtam megcsinálni. Így aztán szembetűnő maradt a rejtekhelyem, ha bárki belépett, egyből meglátta, és kinyithatta. Egészen kicsire összehúztam magamat odabenn, éreztem a karomon a fehér karszalagomat a kék csillaggal, amit minden zsidónak kötelező volt hordania.

A szomszédos épületből óriási robaj hallatszott, kalapáccsal vagy fejszével zúzták szét a gipszkarton falat. A rendőrség kiszagolta a rejtekhelyet az álfal mögött, a friss festék elárulta. Ismeretlen sikoltozás; egy kisgyereket rángattak elő a keskeny résből. Ha átjutottam volna oda, most engem is elvittek volna.

Valaki a lakásunk ajtajához lépett, és kitárta. Megállt a szívem. Hallottam a lélegzését, éreztem a pillantását, ahogy a szobát fürkészi. Bocsáss meg, anya, gondoltam, hallottam magamban a szemrehányását, hogy miért kellett lemerészkednem a padlásról.

Felkészültem a lebukásra.

Rendesebben bánnának velem, ha önként előbújnék és feladnám magam? A lépések közben eltávolodtak, a német továbbment a folyosón, megállt minden egyes ajtó előtt, és kutakodott.

A háború két és fél évvel azelőtt, egy meleg őszi napon érte el Krakkót, akkor harsantak fel először a légoltalmi szirénák, és az utcákon játszó gyerekek beiszkoltak a házakba. A nehézségek hamarabb jelentkeztek, mint hogy minden rosszra fordult volna. Az élelem elfogyott, a legalapvetőbb cikkekért is hosszú sorokat kellett végigállni. Egyszer egy egész héten át nem lehetett kenyeret kapni.

Aztán, nagyjából egy éve a kormány rendeletére a kisebb városokból és falvakból ezerszám vándoroltak be a zsidók Krakkóba, kábultan cipelték a hátukon minden vagyonukat. Eleinte el sem bírtam képzelni, hogy férnek majd el a már egyébként is zsúfolt Kazimierzben, a város zsidó negyedében. De aztán kiderült, hogy az újonnan érkezettek csakis az ipari Podgórzéban, a folyó másik partján magas fallal körülvett területen telepedhetnek le. Anya a Gminának dolgozott akkor, ami a helyi zsidó közösség segélyszervezete volt, és a betelepülőket igyekezett segíteni, így gyakran jöttek hozzánk ebédre vagy vacsorára a barátok barátai, hogy mielőtt beköltöznek a gettóba, egyenek valamit. Iszonyú történeteket meséltek, amelyek még a városukban estek meg, és anya olyankor mindig kiküldött a szobából, hogy ne halljam.

A gettó kialakítása után néhány hónappal bennünket is utasítottak az átköltözésre. Amikor apa közölte velem a hírt, nem hittem a fülemnek. Mi nem menekültek voltunk, hanem krakkói polgárok, egész életemben a Meiselsa utcai lakásunkban laktunk. A lehető legtökéletesebb helyen: a zsidó negyed szélén, de még gyalogosan is közel a belváros látnivalóihoz és nyüzsgéséhez, ráadásul nem túl messze apa Stradomska utcai irodájától, így kényelmesen hazajárhatott a munkából ebédelni. Sőt, egy kávéház felett, ahol minden este zongorista játszott.

Néha, amikor a dallamok beszöktek hozzánk az ablakon, apa derékon fogta anyát, és megforgatta a konyhában a halk ritmusra.

Ám a rendeletek értelmében a zsidó az zsidó. Egy napot kaptunk. Fejenként egy bőröndöt vihettünk. És az addigi életem végleg tovatűnt.

Kilestem a hajókoffer teteje alatti keskeny résen, próbáltam körbekémlelni a kis szobán, ahol a szüleimmel hármasban éltünk. Szerencsések voltunk, hogy saját szobánk lehetett, ezzel magam is tisztában voltam, azért kaphattuk csak meg, mert apa brigádvezető volt. Mások több családdal együtt osztoztak hasonló szobákon, gyakran nem is csak kettő, hanem három családot is összeköltöztettek. Az igazi otthonunkhoz képest azonban nagyon szűkösen éltünk. Folyton egymás nyakában, a mindennapi élet eseményei, a szagok és zajok körülöttünk kavarogtak.

– Kinder, raus! – kiáltozták odakint a rendőrök a folyosókat járva. Gyerekek, kifelé! Nem először történt meg, hogy a németek napközben szálltak ki a gyerekeket begyűjteni, amikor tudták, hogy a szülők munkában vannak.

De én már nem voltam gyerek. Tizennyolc évesen akár mehettem volna dolgozni is, ahogy sok korombeli, sőt nálam fiatalabbak is. Minden reggel láttam, ahogy sorban állnak névsorolvasáshoz, majd elcaplatnak valamelyik gyár felé. És én igenis szerettem volna dolgozni, még ha apa fájdalmasan nehézkes vánszorgásából és anya felsebzett, vérző kezéből láttam is, hogy a munka kemény és borzasztó. Ugyanakkor a munkába el lehet menni, ki lehet szabadulni a házból, lehet másokkal beszélgetni. A szüleim sokat vitáztak erről. Apa azon az állásponton volt, hogy dolgoznom kellene. A munkaengedély nagy kincs volt a gettóban. A munkások értékesebbnek számítottak, kevésbé kellett attól tartaniuk, hogy egy táborba deportálják őket. Csakhogy anya, aki egyébként ritkán mondott ellent apának, ezt kerek perec megtiltotta.

– Sokkal fiatalabbnak néz ki a koránál. És a munka nagyon nehéz. Nagyobb biztonságban lesz, ha nincs szem előtt.

A hajókofferben lapulva megfordult a fejemben, hogy vajon most is ezt mondaná-e, amikor bármelyik pillanatban rám lelhetnek.

Végül elcsendesült az épület, a szörnyű léptek egyre távolodtak, már nem is hallottam őket. Továbbra sem moccantam.

Sokszor csalták így lépre a bujkálókat: úgy tettek, mintha távoztak volna, de lesben állva várták, hogy előbújjanak.

Ezért hát nem mozdultam, nem mertem előkászálódni a kofferből. Fogalmam sem volt, mennyi idő telt el. A résen annyit láttam, hogy a fények megváltoznak, sötétebb lett, mintha a nap lejjebb ereszkedett volna.

Valamivel később újra lépések közeledtek, ezúttal csoszogva, ahogy a munkások vánszorognak haza némán és kimerülten a nap végén. Próbáltam kikecmeregni a rejtekhelyemről. A tagjaim elgémberedtek, csak lassan sikerült életet lehelni beléjük. Még nem bújtam elő, amikor kivágódott a szobaajtó, és valaki idegesen berontott rajta.

– Sadie! – kiáltotta anya pánikban.

– Jestem tutaj – szóltam ki neki. Itt vagyok. Végre hazaért, legalább segít kimászni innen. De a hangom beszorult a ládába, nem hallatszott ki. És a zár beragadt.

Anya kirohant a szobából, hallottam, ahogy feltépi a padlás ajtaját, felszáguld a lépcsőn, egyre csak engem keres.

– Sadie! – kiáltozott. – Gyermekem! Gyermekem! – hallatszott egyre a hangja, és mivel csak nem talált meg, egyre élesebben, rémültebben csengett. Azt hitte, elvittek.

– Anya! – kiabáltam, de messze volt, nem hallhatott, ráadásul ő maga túl hangosan kiabált. Kétségbeesetten veselkedtem neki még egyszer, hogy kiszabaduljak. Anya zokogva visszarohant a szobába. Hallottam, ahogy az ablak nyikorogva kitárul, megéreztem a friss levegőt. Aztán a vállammal tiszta erőből a koffer tetejének vetődtem, belesajdult a fájdalom. A zár végre kipattant.

Kiszabadultam, sietve felálltam.

– Anya! – néztem rá. Furcsa helyzetben állt az ablaknál, fél lába fent a párkányon, sovány kis alakja az ablakkeretbe emelkedett a fagyos levegőben. – Mit csinálsz?

Egy kurta pillanatig azt gondoltam, hogy engem keres odakint is. De az arca egészen eltorzult a bánattól és fájdalomtól.

És akkor megértettem, miért kapaszkodott fel az ablakpárkányra.

Azt hitte, engem is elvittek a többi gyerekkel együtt. És már nem akart élni. Ha nem szabadulok ki a ládából időben, levetette volna magát. Én voltam az egyetlen gyereke, én voltam a mindene. Inkább megölte volna magát, mint hogy nélkülem éljen.

Borzongva rohantam hozzá.

– Itt vagyok, itt vagyok.

Megingott a párkányon, elkaptam a karját, nehogy kizuhanjon. Lelkifurdalás hasított belém. Mindig azon igyekeztem, hogy a kedvére tegyek, hogy mosolyogni lássam azt a szép arcát. Nem volt soha könnyű dolgom. És most olyan hatalmas fájdalmat okoztam neki, hogy kis híján megtette az elképzelhetetlent.

– Annyira aggódtam! – mondta, miután lesegítettem onnan, és becsuktam az ablakot. Mintha ez mindent megmagyarázna. – Nem voltál odafenn a padláson.

– De oda bújtam, ahova te tanítottad, anya – intettem a hajókofferre. – A második búvóhelyre, emlékszel? Ott miért nem kerestél?

Zavarodottan mért végig.

– Nem hittem, hogy beférsz még.

Elhallgatott, egy pillanatig csak álltunk némán, majd egyszerre tört ki belőlünk a nevetés.

Idegenül, szinte bántóan hatott a nyomorult kis szobában ez a hang, és egy pillanatra mintha visszarepültünk volna a régi, Meiselsa utcai lakásba, és ez az egész meg sem történt volna. Ha még tudunk nevetni, akkor biztos minden rendben lesz. Úgy kapaszkodtam ebbe az utolsó, valószerűtlen gondolatba, mint fuldokló a mentőövbe.

De akkor sikoltás harsant az épületben, majd újabb, és a nevetésünk elhalt. A többi anya sikoltozott, akiknek a gyerekeit elvitték a rendőrök. Aztán egy puffanás kintről. Az ablakhoz ugrottam, anya elállta az utat.

– Ne nézz oda! – kiáltotta, de elkésett. Egy pillanatra láttam a szénporos havon kifacsart tagokkal, legyezőként szétterülő szoknyával heverő Helga Kolberget, aki a folyosó végén lakott. Az előbb fedezte fel, hogy a gyermekei eltűntek, és anyához hasonlóan nélkülük ő sem akart tovább élni. Eltűnődtem, hogy a mélybe ugrás vajon közös, anyai ösztön-e, vagy összebeszéltek, és ez volt az ő öngyilkossági egyezségük arra az esetre, ha a legiszonyatosabb rémálom is bekövetkezne.

Apa loholt be a szobába. Egyikünk sem szólt egy szót sem, de a szokatlanul komor arckifejezéséből megértettem, hogy már értesült az aktionról, arról, hogy mi történt a többi családdal. Egyenesen hozzánk lépett, és nagy, erős karjával magához szorított mindkettőnket, szorosabban, mint eddig bármikor.

Azután némán, mozdulatlanul ültünk, én pedig a szüleimet figyeltem. Anya feltűnő szépség volt: karcsú, kecses, fehérszőke hajú, mint egy északi hercegkisasszony. Kicsit sem hasonlított a többi zsidó nőhöz, és többször elkaptam megjegyzéseket, hogy nem idevalósi. Ha mi nem vagyunk, akár ki is sétálhatott volna a gettó kapuján, hogy nem zsidóként folytassa az életét. De én apára ütöttem, az ő sötét, göndör haját, zsíros bőrét örököltem, le sem tagadhattuk a származásunkat. Apa kiköpött munkás volt, amivé a németek tették itt a gettóban: széles vállú, nehéz csövek és cementeszsákok cipelésére termett, holott az előző életünkben könyvelőként dolgozott, amíg a cége már nem adhatott neki munkát, mivel zsidó.

Mindig is anya kedvét kerestem, de a szövetségesem apa volt, őt avattam be a titkaimba, vele szövögettem az álmaimat, és róttam az utcákat kincsek után kutatva.

Közelebb húzódtam hozzá, hogy az ölelésében biztonságra találjak.

De még apa ölelése sem óvhatott meg a ténytől, hogy minden megváltozott. A gettó eddig még a borzasztó körülmények ellenére is valamennyire biztonságosnak tetszett. Itt zsidók között éltünk, a németek még egy zsidótanácsot is kijelöltek nekünk, a Judenratot, hogy a saját ügyeinket intézzék. Apa gyakran mondogatta, hogy ha meghúzzuk magunkat, akkor a németek nem fognak piszkálni bennünket a falainkon belül, és itt kiböjtölhetjük a háborút. Ebben reménykedtünk. Ám a mai nap után megrendült bennem a remény. Undor és rémület kavargott bennem, ahogy körbenéztem a kis lakásunkban. Eleinte nagyon nem akartam itt lenni, most viszont már rettegtem a gondolattól, hogy el kell innen mennünk.

– Tennünk kell valamit – fakadt ki anya szokatlanul éles, magas hangon, mintha belelátott volna a gondolataimba.

– Holnap elviszem, és jelentkezik munkaengedélyért – jelentette ki apa. És anya ezúttal nem ellenkezett. A háború előtt jó dolog volt gyereknek lenni. Most viszont csak az menekülhetett meg, aki hasznos és munkaképes.

Anya azonban nem egyszerűen a munkaengedélyről beszélt.

– Vissza fognak jönni, és legközelebb már nem leszünk ilyen szerencsések.

Már nem tartóztatta magát miattam sem. Néma egyetértéssel bólintottam. Minden megváltozott, szólalt meg bennem egy hang. Nem maradhatunk itt örökre.

– Minden rendben lesz, kochana – csitította apa. Hogy tud ilyet mondani? De anya a vállára hajtotta a fejét, mint aki hisz abban, amit hall. Mint mindig. És mennyire szerettem volna én is hinni benne! – Kitalálok valamit. Legalább mi még együtt vagyunk – tette hozzá, és összebújtunk. A szavai ígéretként és fohászként csengtek a kis szobában.

Pam Jenoff: Nő kék csillaggal

Fordította: Törk Krisztina

Magnólia, 2023