A történelem legrosszabb ötlete
Minden az Eurovíziós Dalversennyel kezdődött. Egy dallal, a Try It And See-vel, amit Andrew Lloyd Webber és Tim Rice direkt az Eurovízióra írt, de aztán a britek mégsem ezt küldték a csatába. És amely dal aztán visszakerült a fiók mélyére, hogy aztán egy évvel később új szöveget kapjon, és a Jézus Krisztus Szupersztár egyik legfeledhetetlenebb szerzeményévé váljon, melyben Heródes arra biztatja Jézust, hogy ha valóban isten fia, akkor ugyan sétáljon már keresztül a medencéje vizén. Mire nem jók az új esélyek, ugye? Ahogy Heródes dala, úgy az egész Jézus Krisztus Szupersztár is az új esélyek erejének iskolapéldája: a rockopera, amely sokak szerint bukásra volt ítélve, több mint fél évszázada tartó diadalmenete fontos mérföldkövét ünnepli, épp ötven éve, 1973. június 26-án mutatták be ugyanis a filmváltozatát.
A mozipremierig ugyanakkor hosszú út vezetett, amely számos ponton bizonyulhatott volna teljes zsákutcának. Az első emberek, akik meghallották az ötletet, hogy Jézus utolsó napjainak eseményeit rockopera formában szeretnék színpadra állítani, konkrétan „a történelem legrosszabb ötletének” minősítették azt – ami komoly probléma volt, minthogy ezt a véleményt színházi producerek, potenciális befektetők fogalmazták meg. És bár a történelem elég rondán rájuk cáfolt, akkoriban végső soron érthető volt a döntésük: a darab még csak ötlet szintjén létezett, akként is két alig felnőtt alkotó képzeletében, a zeneszerző Andrew Lloyd Webber alig múlt húszéves, és a szövegíró Tim Rice is csak pár évvel volt idősebb. Hiába volt már mögöttük egy szintén bibliai sztori, a József és a színes, szélesvásznú álomkabát, amely afféle iskolai vizsgadarab mivolta ellenére elég sikeres lett, mindkettejük fenekén ott volt még a tojáshéj – nem tűntek épp a legtutibb befektetésnek. Ám Rice és Lloyd Webber, miután kidobták az ajtón, a huszonévesek minden önbizalmával felvértezve képes volt visszamászni az ablakon. Irányt változtattak: mivel a színpadra állítás, úgy tűnt, reménytelen, egy zenei kiadóhoz, az MCA-hez fordultak, amely belement, hogy az ötletek közül kiadjanak egy dalt kislemezen. Ez lett a Superstar, ami nem robbant ugyan óriásit, de akkorát azért igen, hogy a kiadó rábólintson egy teljes lemezre is.
A Jézus Krisztus Szupersztár tehát kerülőúton, „gombhoz a kabátot” jelleggel nem színpadon kezdte életét, hanem hanglemezként, egy zenei konceptalbum formájában. A mai popipar tökéletesen kiszámított, már-már gépies profizmusa felől nézve elképzelhetetlen az a szerencse, ami Lloyd Webberéket érte. Nemcsak kiadhatták ugyanis a lemezt, de olyan szabadságot kaptak, amihez alighanem szükség volt arra is, hogy jókor legyenek jó helyen: ’68 után, Woodstock után, a hippikorszak, a rockzene felívelésének sűrűjében. Hőseink éltek a lehetőséggel: Lloyd Webber rezzenéstelen bátorsággal ötvözte a keményrockot a soullal, a funkyval, a gospellel és a nagyzenekari klasszikus zenével. A fúzióra eleve nyitott korszakban jártunk ekkor: a Rolling Stones nem sokkal korábban egy Bach-kórussal hozta össze a You Can’t Always Get What You Want című slágerét, a Deep Purple a brit filharmonikusokkal lépett fel a Royal Albert Hallban. Így Lloyd Webber elég tudatosan nyúlt bele a tutiba, Tim Rice okos, bátor szövegei pedig csak fokozták a zenei anyag érdekességét. És az sem ártott, hogy a lemezt igazi nagyágyúkkal vették fel: Jézus dalait nem kisebb személyiség, mint a Deep Purple-ös Ian Gillan énekelte fel, Júdást Murray Head énekes-színész szólaltatta meg meglepően hiteles rockénekesi vénával, Heródes említett dalát a Manfred Mann együttes énekese, Mike D’Abo, a zenekari kíséretet a Grease Band zenészei adták, akik azelőtt Joe Cockerrel zenéltek együtt.
Rockjézus, rockjúdás
Ezek a szőrös, marihuána-szívó rockerek rengeteget tettek hozzá az egészhez. Gyakran eszembe jut, milyen mázlisták voltunk. Ha színpadra állíthatjuk kísérleti jelleggel valami külvárosi színházban a helyi színházi zenekarral, aligha beszélgetnénk a darabról ötven évvel később
– nyilatkozta Tim Rice az első színpadi bemutató évfordulóján. Mert aztán természetesen lett az is. A konceptalbum ugyanis 1970 októberében megjelent, és bár hazájában, a briteknél kimondottan érdektelenül fogadták, annál inkább berobbant Amerikában, így az a nagyon rossz ötlet már nem is tűnt olyan rossznak. A lemez alig pár hónap alatt első lett a Billboard listáján, és a kiadása utáni egy évben több mint két és félmillió példányban kelt el az Államokban, ezzel 1971 legtöbb példányban eladott lemeze lett az országban.
Ekkora eladott példányszám bármilyen zenei kiadványnak becsületére vált volna, nemhogy egy olyannak, amely két tök ismeretlen fiatal zenésztől érkezik, és Jézust emlegeti a címében, pláne szupersztárként – még a szó is új volt ekkor, ami azt illeti, az alkotókat egy Tom Jones-poszter inspirálta –, ráadásul egyértelműen színházi zene, csak épp színpad nélkül. Az alkotópáros zsenijére volt szükség ahhoz, hogy ebből a képletből valami olyan szülessen, amihez az emberek kapcsolódni tudnak. Lloyd Webber tudta, hogy a rockopera-jelleg miatt – azaz, hogy nincs prózai dialógus, mindent énekelnek – muszáj, hogy zeneileg folyamatosan fenntartsa az érdeklődést, és hogy a szereplők egyéni dalaiból, duettjeiből, közös dalaiból külön magyarázat nélkül is kirajzolódjon a történet. Rice-ra szintén nem kis nyomás nehezedett azzal, hogy énekelt szöveggel kellett átadja a darab egyedi nézőpontját – mely Júdás szemszögéből ábrázolja az eseményeket –, filozófiáját, és közben úgy mesélje el ezt az elemien tragikus történetet, hogy a szöveg ne essen le a fülbemászó, sőt, sokszor egészen bulis, szexi zenéről.
A rockopera átrajzolja Jézus és Júdás alakját és a kettejük kapcsolatát is. Jézus itt igazi megejtő alak, akit emberei forradalmárnak, felszabadítónak akarnak – Júdás, Zelóta Simon, de a tanítványok is mind –, miközben őt végig az isteni küldetéstől való félelem nyomasztja és tartja távol a szeretteitől. A rockopera Jézusa sokkal inkább ember, mint istenfiú, emberi aggályokkal, hibákkal, félelmekkel, akinek az áldozata nagyon is átérezhető emberi kín, amire nem egykönnyen mond igent – az egyébként énektechnikailag is komoly kihívást jelentő Getsemáné című dalban, ami olyan kétvonalas G-t kívánt, hogy az eleve alaposan leszűkítette a Jézust elénekelni képesek körét.
De Júdás sem maradt az a makettszerű karakter, aminek a Biblia ábrázolja őt, és akiről egyetlen dolgot tudunk: áruló, tehát gonosz. Itt Júdásnak van személyisége – afféle szurkálódó, kellemetlenül kompromisszumképtelen karakter, aki nem fél szembesíteni bárkit a tettei következetlenségeivel –, érthető motivációi, és árulása sem érdekből történik, egyszerűen eltaktikázza magát a mozgalom sikeréért folytatott machinációiban, hogy aztán tette súlya és a bűntudat alatt összeroppanjon. A történet idején Jézus és Júdás kapcsolata ugyan feszült és ellenséges, de az egy percig sem kétséges, hogy nagy-nagy szeretet bújik meg a háttérben.
Rice szövegkönyve Júdást kiveszi a kétdimenziós gonosz szerepéből, és az isteni terv eszközévé teszi: Júdás nélkül Jézus nem tölthette volna be a küldetését – mi több, ezt Júdás is érzi, még az utolsó vacsorán is felveti, hogy mi lenne, ha ő most nem menne innen sehova, tönkretéve Jézus ambícióit.
Kor, szellem
Rice újraértelmezett Jézus- és Júdás-képe szépen összesimult a korszellemmel: a hippikorszak, az ellenkultúra és a new age előretörése önmagában is ráirányította a figyelmet Jézus puritán, a szeretet parancsát hirdető alakjára, de a rockopera megjelenése egybeesett egy ennél is direktebb hatással, az úgynevezett Jézus-mozgalommal. A 60-as évek végén az Államok nyugati partvidékéről indult, majd országszerte elterjedt mozgalom az őskeresztény értékekhez és életmódhoz való visszatérést szorgalmazta, és szorosan összefonódott az ellenkultúrával. A mozgalom jellegénél fogva elsősorban a fiatalabb generációt szólította meg, de a közvetlen érintetteken túl is erős kulturális hatása volt, a közbeszéd témájává tette a kérdést, hogy vajon hogyan tudnak a kor fiataljai Jézushoz vagy a kereszténységhez kapcsolódni.
Az első idők aggodalmaskodói tehát ugyan kétségkívül megalapozott üzleti döntést hoztak, a korszellemet azonban kihagyták a számításból. A rockopera már konceptalbum formában is óriásit szólt, innen már csak egy lépés volt a színpadra állítás. Ami aztán beteljesülés is lett, meg nem is.
Egy véletlenen múlt, hogy így alakult: Lloyd Webber Hal Prince-t szerette volna rendezőnek, akit érdekelt is volna a dolog, ezt meg is írta táviratban, ám a zeneszerzőhöz nem jutott el az üzenet, így Tom O’Horgan lett a Jézus Krisztus Szupersztár első Broadway-változatának rendezője. O’Horgan nem akárki volt: ő rendezte a Hairt is, ám ennek ellenére amit a Szupersztárból kihozott, az nagyon nem volt a dalszerző ínyére. Későbbi interjúiban Lloyd Webber hol finomabban, hol direktebben nyilvánvalóvá tette ezt, egy alkalommal pimasznak és vulgárisnak nevezve a feldolgozást, mi több: úgy fogalmazott, hogy a premier alighanem élete legrosszabb éjszakája volt. A kritikusok többé-kevésbé Lloyd Webberrel értettek egyet: míg a zeneiséget dicsérték, a feldolgozás látványvilágát zavarba ejtőnek tartották – a díszletben például helyet kapott egy csontokból épült híd és egy hatalmas műfogsor is.
A bemutató mindezzel együtt mégis meghozta a kívánt eredményeket – és néhány nem kívántat is, amelyek furcsamód mégis a darab céljait szolgálták később. A helyszínt ugyanis transzparensekkel felszerelkezett keresztény és zsidó vallási közösségekből érkezett tüntetők lepték el, istenkáromlónak, antiszemitának minősítve az előadást – a zeneszerző később elmondta, ő arra gyanakodott, hogy a tüntetők egy részét szerinte a darab producere hívta a helyszínre, némi hírverésért. Akár így volt, akár nem, a terv bejött, a tüntetők felhívták a darabra a média figyelmét, így folyamatos ingyenreklámmal látták el azt. Mindezt fokozta, hogy a Jézus Krisztus Szupersztárral kapcsolatos kritikák nem csak a helyszínen, hanem a közbeszédben is helyet kaptak. Újságcikkek és egyéb médiamegjelenések rótták fel a darabnak, hogy Júdást szinte hősként ábrázolja; hogy a zsidókra keni Jézus halálát. Sokaknak az nem tetszett, hogy kimaradt a feltámadás – ami pedig logikus, hisz Júdás szemszögéből látjuk az eseményeket, a feltámadás idején pedig Júdás már nem élt. Apropó, Júdás: abban is rosszindulatot véltek felfedezni, hogy Júdást, az árulót fekete színész játszotta – Ben Vereen, akinek az a Carl Anderson volt a beugrója, aki később a filmben eljátszotta Júdást –, és azzal is sokaknak baja volt, hogy Jézus és Mária Magdolna között volt némi romantikus-erotikus feszültség.
Isaura, Tevje meg a pápa
Ám mindhiába, a darab így is siker lett: kilenc Tony-díjra jelölték – bár végül egyet sem nyert el –, a konceptalbummal már slágerré vált dalok még több emberhez jutottak el, pláne, miután országos stadionturnéra vitték a dalokat. Az Isaura-effektus sem maradhatott ki: az előadásban szereplő színészeket egyesek szinte szentként tisztelték és csodatételekre kérték fel őket. Yvonne Elliman, aki a konceptalbumon, az első színpadi változatban, majd a filmben is Mária Magdolna volt, például egy interjúban elmesélte, hogy egy alkalommal egy autóbalesetben megsérült kislányhoz hívták a kórházba, hogy gyógyítsa meg kézrátétellel. Nem tudott mit mondani, elment a kórházba, a szülők pedig később tudatták vele, hogy a látogatás után a gyerek valóban jobban lett.
Hamarosan elkészült a darab sokkal sikerültebb West End-verziója is, amely nyolc éven keresztül műsoron is maradt. Ezzel jó ideig rekordernek számított a londoni zenés színházi szcénában, és elkezdődött a „kalózváltozatok” terjedése is. A jogtulajdonosok engedélye nélküli feldolgozások ütötték fel a fejüket Amerika-szerte, és a világ egyéb részein sem lett ez volna másként, ha addigra a jogtulajdonosok észbe nem kapnak, és el nem kezdik kemény kézzel üldözni az engedély nélküli adaptációkat. Az egyik legkorábbi európai változat Svédországban állt színpadra, és mindössze öt nap alatt több mint hetvenezren (!) látták (Mária Magdolnát pedig a későbbi ABBA-énekesnő, Agnetha Fältskog alakította), ezt azután világszerte követték új adaptációk tucatjai.
A filmváltozat Pilátusnak köszönhető. Pontosabban Barry Dennennek, aki Pilátus dalait énekelte az albumváltozaton. Ő volt ugyanis, aki még az 1971-es Hegedűs a háztetőn forgatása alatt – ahol neki is volt egy kisebb szerepe – adott egy Szupersztár-lemezt a film rendezőjének, Norman Jewisonnak. A Jézus Krisztus Szupersztár album, mint említettük, hazájában még ekkor sem kapott szinte semmilyen figyelmet, ugyan Amerikában már százezrek rajongtak érte. Jewisont viszont megihlette, hogy a lemez prózai szöveg nélkül is ennyire pontosan elmeséli a történetet, és jelezte a jogtulajdonosnak, hogy szívesen megrendezné a filmet. Ekkorra a lemez és a színpadi változatok sikere nyomán már eleve tervben volt a filmváltozat, több rendező is szóba került, de Llyoyd Webber a Hegedűs a háztetőn – mint vallási témákat érintő zenés film – miatt Jewisont támogatta. A forgatókönyvből két verzió is útnak indult: a dalok szövegírója, Tim Rice egy Ben-Hur-szerű eposzi filmben gondolkodott, Jewison viszont, aki egy tévés forgatókönyvíróval, Melvyn Bragg-gel közösen dolgozott egy másik verzión, egész más irányban indult el – végül az ő, színtársulat-keretezte koncepciója győzött.
A szereposztás gerincét a darab közelében ólálkodó, ám jórészt ismeretlen színészek alkották: a már említett Elliman és Dennen az albumváltozaton is dolgoztak, így ők maradtak is szerepeiknél, Júdás szerepét az a Carl Anderson kapta, aki az első színpadi verzióban beugróként, majd másodszereposztásként is játszotta már a szerepet, Jézust pedig egy Ted Neeley nevű fiatal énekes-színészre bízták, aki az eredeti verzióban pici epizódszerepekben már feltűnt, illetve egy ponton másodszereposztásként megtanulta Jézus szerepét is. Gyakorlatilag minden szereplőnek ez volt az első filmszerepe. Alakulhatott volna ez másképp is. Felmerült, hogy híres zenészeket – Mick Jagger, John Lennon és Paul McCartney is felmerült például – alkalmazzanak, sőt, az is szóba került, hogy az albumverzión Jézust éneklő Ian Gillan játsszon a filmben, ám ő inkább a Deep Purple-lel szeretett volna turnézni ekkoriban. A rendező végül úgy döntött, jobb, ha újoncokkal dolgozik, így a nézők egy az egyben a karaktereikkel azonosíthatják majd a színészeket.
Jewison hozott még egy erős döntést az azonosulás érdekében: a forgatást nem egy akármilyen sivatagba, hanem Izraelbe, a Negev-sivatagba vitte, hogy a lehető legközelebb legyenek a bibliai történet helyszínéhez – bátor húzás, tekintve, hogy a térségben ekkortájt (is) éles volt az arab-izraeli konfliktus. A forgatás ennek ellenére, ha komoly biztonsági előírások mentén is, de békésen lezajlott, a többnyire elsőfilmes hippikből álló szereposztás kisebbfajta fesztivállá változtatta a szüneteket, mire pedig a kálvária-jelenetig értek, annyira átitatta őket a helyszín szelleme, hogy többen arról számoltak be, hogy valóban Jézus lábnyomaiban jártak. A film elkészült, mozikba került, szépen illeszkedve az ellenkultúra nyomán felerősödött spirituális hangvételű filmek sorába, mint a Godspell, a Napfivér, Holdnővér vagy a Sziddhártha – eredményei viszont annak idején minimum ambivalensek voltak.
Anyagilag gyönyörűen teljesített, három és félmillió dolláros költségvetését közel megtízszerezte a mozijegyek és az akkor még komoly tényezőt jelentő tékás kölcsönzések bevételeivel. A kritikusok azonban nem igazán jutottak konszenzusra: legalább annyian voltak, akik katasztrofálisnak, giccsesnek, csalódáskeltőnek minősítették a filmet, mint ahányan zseniálisnak. Utóbbiak táborát egy meglepő kritikus erősítette: VI. Pál pápa, aki kimondottan szerette a filmet. A Jézust játszó Ted Neeley – aki közel a nyolcvanhoz még a mai napig el-eljátssza néha a szerepet, egész jól – szerint a pápa annak idején azt mondta, a film nemcsak gyönyörű, de több embert fog a kereszténységnek megnyerni, mint bármi azelőtt.
