Olyan nagyon jó lenne, ha lehetne a Flash-ről csak úgy önmagában beszélni, függetlenítve a címszereplő Ezra Millertől, akinek az élete a szemünk előtt vált önveszélyes katasztrófafilmmé. De nem lehet, nemcsak az írástudók felelőssége miatt, hanem azért sem, mert a film – számos hibája mellett – azért mégis elsősorban arra emlékeztet, mennyire filmvászonra termett, milyen ordítóan, ragyogóan tehetséges ez az ember, és milyen fájdalmas, hogy még Hollywoodban sem tud elég érzékeny, gyors és profi lenni a mentális egészségügyi ellátás ahhoz, hogy egy kínlódó embert önmagától megmentsen. Pedig Ezra Millernek az utóbbi néhány évben minden egyes megnyilvánulásáról ordít, hogy segélykiáltás, és, ha nem tudja időben rendbe tenni magát, akkor amellett, hogy ön- és közveszélyes húzásai egy csomó ember életét keserítik meg, bizony, elveszíthetjük korosztályának egyik legnagyobb tehetségét. Iszonyú kár lenne érte, és ezt a Flash – A Villám jelenetről jelenetre bebizonyítja.
Már a nyitány is gyönyörűen demonstrálja Miller multifunkcionalitását: a „civil” jelenetben, amint örökké éhesen reggelit vásárol, kellemetlen, neurotikus balfékként épp olyan megkapó, mint amikor rövid úton szuperhőssé kénytelen lényegülni, és egy kórház összedőlése közben egy tucat zuhanó kisbabát – és egy kiskutyát – kell biztonságba juttatnia, miközben az összes útjába kerülő ételt is meg kell szereznie, hogy legyen miből energiája a hipersebességhez. Mind a hétköznapiságot, mind a szuperhősség utolsó mozzanatig kitalált koreográfiáját könnyedén hozza, hiába bukkan fel mellette Batman és Wonder Woman is, mégis rajta marad a fókuszunk. És ennek még köze nincs a film fő történetszálához, „csak” egy kis karakterbevezető.
A civilben egy bűnügyi bizonyítékokat ellenőrző laborban dolgozó Barry Allen a nyitó balhé után visszatér a szürke hétköznapokba, melyben munkahelyén cikizik, barátai nem nagyon vannak, nője sosem volt, ráadásul gyerekkorának tragédiája épp újabb árnyékot von az életére: édesanyja meggyilkolásával jogtalanul megvádolt édesapja alibijét nem sikerül igazolni, így nagyon úgy tűnik, hogy apunak végleg börtönben kell maradnia. Igen ám, de Barry egy ponton rájön, hogy hipersebessége arra is alkalmassá teszi, hogy visszafusson az időben, és amikor erre rájön, nem képes ellenállni a kísértésnek: megpróbálja úgy megváltoztatni a múltat, hogy édesanyja életben maradhasson.
Ám, ahogy azt minden, múltba visszamenős filmből – köztük az itt is sokat emlegetett Vissza a jövőbe című klasszikusból – tudjuk, a múltbeli események megváltoztatása veszélyes ügy, könnyedén összeborulhat tőle a téridő, és bizony, itt is baj lesz a dologból. Barry ugyan tényleg találkozhat életben maradt édesanyjával, de kiderül, hogy saját jelene helyett egy párhuzamos valóságba és pár évvel korábbra jutott vissza, ahol megismerkedik saját maga e világbeli verziójával, majd kiderül az is, hogy ebben a világban nincsenek metahumánok, van viszont a Kriptonról érkezett Zod tábornok, aki ugyanúgy pusztítani akar, csak éppen így nem nagyon vannak, akik meg tudnának vele küzdeni. Pontosabban egyvalaki talán szóba jöhet: Batman, aki itt is létezik, csak az utóbbi időben bűnüldözés helyett remeteként éli az életét.
Amint talán érezhető, már az alaphelyzet is annyira összetett, hogy sokáig tart végigmondani, és ez a felfoghatatlan sűrűség a film egészére jellemző: iszonyatos mennyiségű dolog történik iszonyú gyorsasággal, idősíkok, helyzetek, helyszínek sorjáznak nagy sebeséggel, érkeznek az újabb és újabb kulcsszereplők, száguldanak az események, csak győzzük követni. Miközben pedig a film akkor működik a legjobban, amikor kicsit lassít, és időt ad arra, hogy hősei emberek legyenek. A két Barry közös jelenetei a csúcspontok, nemcsak az elkerülhetetlen és amúgy is alaposan meglovagolt helyzetkomikum miatt, de azért is, mert a háttérben finoman És milyen szép, hogy végső soron azt látjuk itt, hogy a traumatizált, magányos Barry találkozik saját maga boldogabb, biztonságosabb közegben nevelkedett verziójával, és ebben a gyógyító kapcsolatban neki is jobbá válik az élete, tulajdonképpen saját magában találja meg azt a barátot, amelyre olyan nagy szüksége lenne. Szuperül sikerült jelenetek ezek, amelyek még egy rétegben bizonyítják, hogy Ezra Miller lelkiállapotának rendbetétele kis túlzással közügynek minősíthető: fenomenális a dupla szerepben, imádja a kamera, hibátlanul bánik a fizikai komédiával, általában jól ért a humor időzítéséhez, hangja meglepően sokféle, és a drámai mélység sem okoz neki problémát. Ezzel pedig Flash-t, aki eddig azért messze nem szerepelt a legszimpatikusabb szuperhősök toplistáján, átélhető, közeli, sokrétű, életszerű figurává teszi, akinek nemcsak drukkolunk, de akinek megértjük a fájdalmait is.
Andy Muschietti rendező is többnyire jól vizsgázik: hibái főleg a „sokat akar a szarka” vonalról származnak, néhány megbicsaklás mellett összességében mégis képes irányban tartani ezt a hajót, ami nem kis vállalás egy ilyen multiverzumos forgatagban, ami ezer ponton válhatott volna tökéletes őskáosszá. Időnként azért így is találtunk elvarratlan szálakat és megválaszolatlan kérdéseket, és bizony, némi további fókuszáltság jót tett volna a nagy csatajelenetnek, ami egyből megoldotta volna a filmidő kérdését is. Az ugyanis erős túlzás: jó-jó, összetett ez a sztori, de azért messze nem annyira, hogy két és fél órásra hagyják a kész filmet. A filmidő és a kontinuitás botlásai mellett a Flash – A Villám fő hibája az, ahogy a DC univerzuma előtti főhajtásnak szánt CGI-cameókat megoldották: mintha a film effektbüdzséje épp ekkorra fogyott volna el, némelyik kép kimondottan kínosan néz ki, Christopher Reeve még csak-csak, de Nic Cage mint Superman, hát, inkább volt vicces, mint megható múltidézés.
Szerencsére azonban a múltidézés fő eleme tökéletesen sikerült: Michael Keaton Batmanként való visszatérésére gondolunk, nyilván. Keaton nem tud hibázni, itt sem teszi, tökéletesen hozza az antiszociális civil remetét is, és nem marad szégyenben akkor sem, amikor újra denevérszárnyat ölt – nyoma sincs öregecskés félszegségnek, amivel nemrég Schwarzenegger Netflix-sorozata felpiszkálta a nézőben a szekunder szégyent. fürdőzik a szerepben, egyszerre bölcs öreg, és mutatja egy dacos, bátor kisfiú vakmerőségét, a film pedig szerencsére elég teret is ad neki a sziporkázásra. Batman szép ellenpont is Flash karakteréhez: két ember, akik hasonló veszteséggel küzdenek, de teljesen más utakon, teljesen másmilyen személyiséggé fejlődve, Keaton drámai képességei pedig kapóra jöttek ennek megmutatásához. Sasha Calle Supergirljéről már nem mondható el ugyanez: hol egyszerűen feledhető, hol kimondottan kellemetlen, és a Zod tábornokot alakító Michael Shannon jelenléte is inkább hakniszagú.
Ezzel együtt összességében a Flash – A Villám sokkal jobb lett, mint vártuk, és nemcsak a filmet Ezra Miller miatt övező botrányokhoz képest, hanem ahhoz képest is, amilyen kétesélyes volt az utóbbi időben minden, amit a DC alapanyagaiból különböző alkotók letettek az asztalra: legalább akkora eséllyel érkezhetett felőlük blamázs, mint zsenialitás. Ez itt most egyik sem, de azért a mérleg nyelve egyértelműen a pozitív irányba billen: kicsit elhasznált, kicsit túl sok, kicsit fókuszálatlan, de a szíve a helyén van.
Flash – A Villám (The Flash), 144 perc, 2023. 24.hu: 7/10
