Nehéz megmondani, Wes Anderson mikor vált önmaga paródiájává, mert az újabb filmjei felől visszatekintve már a régieket sem tudjuk komolyan venni. Persze a „komolyság” relatív, mert Anderson mindig is a komédia felé húzott. A faarccal előadott, ironikus és abszurd humornak azt a világfájdalmas, életunt változatát szereti, amelyet leginkább a vele kilenc filmben együtt dolgozó Bill Murray tud előadni, vagyis inkább egész megjelenésével képviselni. Anderson régebbi filmjeire mégis úgy emlékszünk, mint amelyek perfekcionista, paródiába hajló stílusuk ellenére is bírtak érzelmi tétekkel. Ezeket egy ideje hiányoljuk.
Egyik oldalról a következetesen újraalkotott Anderson-stílus azt mutatja, a rendező tökéletesen uralja saját filmjeit, egyedüli szerzőként alakítja életművét, ami önmagában is elismerésre méltó a hollywoodi filmgyártásnak ezen a szintjén (legújabb filmjében legalább húsz filmsztár játszik az aktuálisan legnagyobbak közül, köztük Scarlett Johansson és Tom Hanks). Másfelől ez a stílus mára unalmassá vált, mert kiüresedett. Amiből Instagram-oldalakat, fotóalbumokat és mesterséges intelligenciával generált Szomszédok-videót csinálnak, arról kijelenthető, hogy a vizuális köznyelv része lett. Hogy a seregnyi Wes Anderson-klón világában az igazi Wes Andersonnak érdemes-e újítania, azt persze neki kell eldöntenie.
Ez azt jelenti, hogy a végletekig precíz, kontrollált formaalkotással nem fél szétfeszíteni, jelentéktelenné tenni a történetet. A Francia Kiadás már nem is egyetlen elbeszélést, hanem három rövidet mesélt el, külön prológussal és keretjátékkal. Csoda-e, ha egy-egy kép kivételével, amin általában Léa Seydoux szerepel, semmire sem emlékszünk belőle? A képzeletbeli francia városka történelmét és egy képzeletbeli újság dicső napjait felelevenítő film talán Anderson eddigi legerőtlenebb, leginkább széteső és legfárasztóbb munkája.
Az Asteroid City jobban sikerült annak ellenére, hogy nem játszik benne Bill Murray. Igaz, Tom Hanks szerepét mintha eredetileg Murray-nek írta volna a rendező. A Hanks által alakított milliomos nagybácsi egyike azoknak az Egyesült Államok minden tájáról összeverődött figuráknak, akik kénytelenek a címbeli, sivatagi porfészekben rostokolni, miután a hadsereg ufóészlelés miatt karantént rendel el. Asteroid City állandó lakosainak száma körülbelül tíz fő. Most azért vannak többen, mert az ország legtehetségesebb, középiskolás tudóspalántáinak éves táborát rendezik ott, ami alkalmat ad rá Andersonnak, hogy az Okostojás Max Fischerje és a Holdfény Királyság Sam Shakuskyja után újabb, excentrikus és zseniális gyerekekkel népesítse be filmes játszóterét.
Egyúttal visszatérhet a huszadik század közepének amerikai folklórjához és életmódkultúrájához, amelyből a Holdfény Királyság is táplálkozott, és ami az egyik legotthonosabb Anderson-világ.
Mindez úgy kerül közös nevezőre, hogy Asteroid City a film világán belül is képzeletbeli hely: egy elismert drámaíró új művének helyszíne, a film pedig nem más, mint a dráma színpadra állításáról szóló televíziós műsor. Aki nem érti, ne bánja. A többszörös fikciós keretbe helyezett, emiatt csak idézőjelek között említhető „történetet” Anderson annyira eltávolítja a valóságtól, hogy ezzel elfogadhatóvá, értelmessé teszi teljes műviségét. Miért is ütköznénk meg a gondosan kikevert színpalettán, a mérnökien megkomponált kameramozgásokon, a szoborrá merevedő és a közönséghez kibeszélő színészeken vagy az alkalmi fekete-fehér snitteken, ha mindez csak egy előadás előadása?
A védjegyszerű stílus mesterkéltsége tehát ezúttal érthető, arra a kérdésre viszont továbbra sincs válasz, hol rejtőzik ennek a kellemes hangulatú álarcosbálnak az érzelmi magja. Melyik figura kerülhet közel a szívünkhöz, ha mindenki csak szerepet játszik, ráadásul úton-útfélen a saját imázsukhoz kötött sztárok adogatják egymásnak a végszavakat?
A Jason Schwartzman – újabb Anderson-fétisszínész – által játszott, négy gyerekével megözvegyült haditudósító a sivatagi karantén napjai során egyre közelebb kerül az elvált, kamaszlányát egyedül nevelő színésznőhöz, akit Scarlett Johansson alakít.
Schwartzman vágyódó pillantásaiból és Johansson dívákhoz méltó flörtöléséből megszülethetne valami, amit akár egy romantikus vígjáték központi konfliktusának is nevezhetnénk, de a feltételes mód nem válik valósággá. Már csak azért sem, mert a történet szerint Augie és Midge is színészek, az egyikük ráadásul egy színészt alakító színész, a másik pedig a drámaíró alkalmi szeretője. Nagyon messze vagyunk a Tenenbaum, a háziátok, az Édes vízi élet, vagy akár az Utazás Darjeelingbe hőseitől, akikről idővel lehámlottak saját teátrális gesztusaik, és elkezdtek igazi embereknek tűnni.
Ám amennyiben nincs ellenünkre, ha egy film kézzel készített svájci órára hasonlít, úgy az Asteroid Cityt is lehet szeretni. A sivatag közepére kicsapott filmsztárokat kedvtelve nézegetjük, bazsalygásukat szívesen hallgatjuk bő másfél óráig. Megint tanulunk valamit Amerikáról egy olyan rendezőtől, aki minden kívülállása, dandys póza ellenére mélyen kapcsolódik a modern művészetek – az amerikai próza és az európai művészfilm – hagyományaihoz és az amerikai életvilág szimbólumaihoz. És különösen elégedettek lehetünk a filmmel, ha nem zavar bennünket, hogy rendezőjének esze ágában sincs kikeverednie a saját világából – alig leplezve, hogy Asteroid City valójában Anderson City.
Asteroid City (2023), 104 perc. 24.hu: 7/10.
