Hogyan zajlott egy születésnapi összejövetel a náci katonák körében? Milyen virágokat ültetett a kertjébe az auschwitzi koncentrációs tábor parancsnokának felesége? Vajon jó volt-e a parancsnok, Rudolf Höss és anyósa viszonya? Hova vitte nyaralni a feleségét Höss? A legtöbb ember valószínűleg nem ilyen kérdéseket tesz fel a holokauszt kapcsán. Jonathan Glazer viszont éppen ezeket a banális, hétköznapi eseményeket és viszonyokat állítja The Zone of Interest című cannes-i versenyprogramban szereplő filmje középpontjába. Kissé meglepő, hogy a Szexi dög, a Születés és A felszín alatt videoklip-rendezőként is sikeres alkotóját a múlt héten elhunyt Martin Amis azonos című regénye inspirálta, a nem szokványos megközelítés viszont ismerős lehet Nemes Jeles László Türelem című rövidfilmjéből, amelyben buzgó irodai munkások adminisztrálják azt, amiről csak a végén tudjuk meg, hogy a holokauszt.
Lukasz Zal operatőr sok statikus beállítást használ, a kamera a szereplőktől távolságot tartva, szenvtelenül figyeli a család hétköznapjait. Olyan szenvtelenül, amilyenek ők maguk: Rudolf úgy egyeztet az új krematórium tervrajzairól, mintha mondjuk egy autógyárat terveznének, Hedwig pedig kedélyesen fecseg a zsidóktól szerzett ruhákról és egyéb holmikról. Fikarcnyi gyűlöletet sem lehet felfedezni bennük, a meggyőződés, hogy a zsidók kiirtása helyes és szükséges, annyira beléjük rögzült, hogy fel sem merülnek érzések vagy dilemmák ezzel kapcsolatban.
Ha van ennek a filmnek egyáltalán főhőse, az nem annyira a munkája miatt családjával kevés időt töltő Höss (Christian Friedel), hanem Hedwig, akit Sandra Hüller (aki 2016-ban a Toni Erdmann főszerepében is nagy sikert aratott Cannes-ban) formál meg zavarba ejtő tárgyilagossággal. Hedwig ragaszkodik a kényelmes élethez, amit kialakítottak Auschwitzban Rudolffal, és jelenleg amiatt fő a feje, hogy a férjét át akarják helyezni Berlinbe. Keressük a szörnyet a felszín alatt, de a családanya inkább gyakorlatias, mintsem gátlástalan opportunista, inkább közönyös, mintsem gonosz. A rémület csak lappangva kúszik be a filmbe a fantasztikus hangdesign és Mica Levi hátborzongató zenéje révén. Amúgy minden normálisan, a tervek szerint zajlik.
Justine Triet filmjében egy írónőt alakít, aki emberölés vádjával a bíróság előtt találja magát, miután a férje tisztázatlan körülmények közt meghalt. Hüller tökéletes alakításában egyetlen hamis hang sincs, elejétől végig elhiszem ezt a bonyolult, intelligens, határozott nőt, akár gyilkos, akár nem.
A briliáns forgatókönyv úgy épül fel, hogy eldönthetetlen legyen, a férjet meggyilkolták, öngyilkos lett, vagy esetleg baleset történt. De a film működési mechanizmusa nem is erre a bizonytalanságra alapoz, tárgyalótermi thriller helyett életszagú emberi dráma, amelyben nyoma sincs mesterséges feszültségkeltésnek, az izgalma a figurák közti viszonyokban rejlik. Vallom, hogy az igazán jó filmeket nem lehet elspoilerezni, ha úgy ültem volna be az Anatomy of a Fallra, hogy tudom, hogyan dönt a végén a bíróság, az valószínűleg semmit sem vont volna le a film élvezeti értékéből.
A nő védőügyvédjét alakító Swann Arlaud is remek, de benne sem az az izgalmas, hogy hogyan manőverezik a bíróságon, hanem a védencéhez fűződő kapcsolatának finom rezdülései. A sztoriban kulcsszerepet játszik a nő tizenegy éves, látássérült kisfia (Milo Machado Graner) is, aki megtalálta apja holttestét. A gyerekszínész alakítása is természetes és megható, de a forgatókönyv itt egy kicsit mégis megbicsaklik: bármilyen szuper okos is legyen egy kisfiú, nem hiszem el azokat a precízen odatett szövegeket, amiket a bíróság előtt mond.
Eddig ez a film volt a legerősebb vitaindító a fesztiválon, mert mindenkinek megvan a saját értelmezése arról, hogy pontosan milyen események is zajlottak le a figurák között. Zseniális erkölcsi tanmesének is felfogható, ami nem jóról és rosszról papol, hanem éppen ellenkezőleg, arról szól, hogy kétértelmű helyzetekben is fel kell vállalnunk a döntés felelősségét. És ha ezt megtesszük, akkor tulajdonképpen már az sem igazán érdekes, hogy mi történt valójában.
