A Marvel-féle filmes univerzum-teremtés nemcsak azt hozta magával, hogy szövevényes szuperhősáradat lepte el a mozikat, hanem azt is, hogy a sikerükön felbuzdulva mindenki bősz univerzum-építgetésbe kezdett. A Universal sem tétlenkedett, elvégre, ha valakinek, a filmstúdiónak aztán van miből építkeznie: Drakulától kezdve a Farkasemberen és a Láthatatlan Emberen át Frankenstein szörnyéig nagyon változatos rémgárdával látták el a mozi hajnala óta a nézőket. Nyert ügy, gondolhatnánk, ehhez képest az univerzum-építés terén talán senki nem lőtt akkora bakot, mint a Universal.
A 2014-es Az ismeretlen Drakulával már a terv hajnalán óriásit buktak, de aki a legendás rémből havasalföldi Batmant akar csinálni, az talán jogosan érdemli meg a zakót. Vélhetően nem is lepődtek meg sokan, hogy a rákövetkező években a Marvel egyeduralmát nem zavarták sem Farkasemberek, sem Frankensteinek, a 2017-es A múmia-reboothoz pedig hiába szerezték meg Tom Cruise-t, ugyancsak nem váltotta be a reményeket. A Universalnál még ezt követően is reménykedtek: gőzerővel reklámozták a Dark Universe-nek nevezett világot, amelynek égisze alatt sorra készülnek majd a filmtörténeti ikonok újracsomagolt történetei a legnagyobb sztárokkal a címszerepben. Johnny Depp mint a Láthatatlan ember, Dwayne Johnson mint a Farkasember, Javier Bardem mint Frankenstein szörnye, és Angelina Jolie mint annak menyasszonya – csupán néhány a már bejelentett vagy épp csak belebegtetett, kétségkívül jól hangzó projektekből, amelyek aztán sosem készültek el. Ezek közül eddig egyedül A láthatatlan emberből lett film, igaz, nem Depp-pel a főszerepben, és bár kedvező kritikákat kapott, távolról sem lehet azt mondani rá, hogy berobbantotta volna a Dark Universe-et a köztudatba.
Vélhetően a 2014-es Drakula-film megvalósításakor kiröhögték volna azt, aki a bordó öltönyös Nicolas Cage-ről és könnyen szakadó végtagokról fantáziál, most mégis ez az irány hozhatja meg végre az első igazán komoly nézői sikert a Dark Universe számára.
A Renfield már akkor épületes marhaságnak tűnt, amikor Cage-et bejelentették mint Drakulát, a színészről készült forgatási fotók, amelyeken látható örömmel parádézik bársonyöltönyben és hegyes fogakkal, pedig már egyértelműen előrevetítették, hogy a filmtől Vlad Tepes eredettörténetét nem várhatjuk, cserébe őrült horrorkomédiát és a Hétköznapi vámpírok hangulatát igen. De akinek további illúziói lennének, elég az alkotógárdára tekintenie: annak a Robert Kirkmannek az ötlete alapján készült a történet, akinek a Walking Dead-képregényeket köszönhetjük, az ő sztorijából a Rick és Morty egyes epizódjait is jegyző Ryan Ridley írt forgatókönyvet. A rendezőnek, Chris McKay-nek eddig olyan filmek szerepelnek a nem túl hosszú filmográfiájában, mint a LEGO Batman: A film vagy A holnap háborúja, emellett olyan Adult Swim-sorozatok, mint a Robotcsirke, de szerencsére mindhármuktól a legjobbat kapta a film: a vér, a humor és a látvány meglepően kiegyensúlyozott elegyét.
Ahogy már a filmcím is mutatja, remek döntésként a Renfield középpontjában nem a gróf, hanem a Drakula-sztoriban eddig fontos mellékszereplőként felbukkanó szolga áll. Napjaink Renfieldjén azonban nem a karakter egyébként legfontosabb jegye, a gazdája iránti elvakult fanatizmus látszik, hanem a munkája irányában érzett fásultság. De ki ne unná el azt, hogy évszázadokon keresztül hullákat kell szállítania őrült főnökének, aki ennek tetejében még fizikailag és szellemileg is terrorizálja? Renfield még egy önsegítő körbe is eljár, ahol mindenki saját nárcisztikus démonjáról vall – legyen szó főnökről vagy partnerről –, és ahol a vámpír szolgájának története cseppet sem lóg ki a hétköznapi kapcsolati drámák közül. Merj nemet mondani, merj kilépni a mérgező kapcsolatból – hangzanak az önsegítő sorok, csak épp nehezíti a tényt, ha az ember főnöke a neki nem tetsző reakcióra rendszerint egyetlen mozdulattal szó szerint kibelezi alkalmazottját.
A balhés kenyértörést tovább bonyolítják a New Orleans-i maffia, illetve Drakula világuralmi törekvései, és persze az, hogy Renfield már nagyon élné a vámpírmentes átlagéletet – barátnőt szeretne, saját garzont és színes pulcsikat. Drakulánál azonban nem olyan egyszerű felmondani, a Renfield a csúnya szakítás történetét meséli el rengeteg vérrel, sajátos humorral és az egészet palástolhatatlanul élvező Cage-dzsel.
Hosszasan lehetne boncolgatni, miként lett Cage-ből Hollywood egyik legkülöncebb és legellentmondásosabb sztárja: az Oscartól az egészen hitvány trashdarabokig minden megtalálható a karrierjében, tartják ripacsnak és ösztönös zseninek is, ő azonban magasról tesz a skatulyákra, igazi különc jelenségként létezik Hollywoodban, aki hol önmaga paródiáját játssza el (A gigantikus tehetség elviselhetetlen súlya), máskor az ellopott disznója miatt drámázik (Disznó). A Renfield Drakuláját valószínűleg bárki el tudta volna ripacskodni, de a film legnagyobb erénye, hogy mindezt Cage teszi meg. Az ő szerepeltetése az említettek mellett azért is telitalálat, mert a színész már-már hírhedten rajong a vérszívóért, amelynek rengetegszer hangot is adott: egy interjúban kifejtette, hogy Christopher Lee Drakulája miatt szerette meg a horrorfilmeket, állítólag már aludt is a Drakula otthonaként ismert törcsvári kastélyban, és három szerepálma volt, amióta az eszét tudja: Nemo kapitány, Superman és Drakula. És bár az 1988-as A vámpír csókjában már alakíthatott vámpírt, sőt, kis híján a Coppola-féle Drakulában is szerepelt Jonathan Harkerként, mostanáig kellett várnia, hogy megtalálja élete egyik nagy szerepe.
A Renfieldben az évtizedes lelkesedésének minden porcikája látszik: bár Drakula viszonylag kevés játékidőt kap, mindez alig tűnik fel, Cage olyannyira háttérbe szorít mindenkit a hihetetlen grimaszaival és ripacskodásával. Ezzel együtt mégsem törpül el mellette a címszereplőt alakító Nicholas Hoult, aki a karakter eddigi ábrázolásától eltérően egy szerethető, emberi dilemmákkal megáldott hőst formál meg játékával. A főszereplő duótól azonban messze elmaradnak a mellékszereplők: Ben Schwartz maffiavezére futószalagról lerántott ripacsgonosz, de a Golden Globe-díjas Awkwafinát is elpocsékolja a film.
Persze valószínűleg nem a pszichologizálás az, amit az ember egy drakulás horrorvígjátéktól vár, mégis remek keretet ad a történetnek, hogy a mentális jólétre fűzi fel a film a történetet. Nyilvánvalóan senki nem a Renfield láttán fog a homlokára csapni, és rádöbbenni, hogy egy nárcisztikus személyiségzavaros tartja a markában, ahogy a megküzdési mechanizmushoz sem feltétlenül a kokainból szórt védőkör és a láncfűrész a kulcs, Ezt a keretet töltik ki néhol kissé bugyuta, de még kellően szórakoztató humorral, szépen fényképezett akciókkal és igazi trashhorrorokat idéző vérfürdővel. A 18-as karika maximálisan indokolt, ha a Renfieldben ugyanis leszakad egy végtag – ami nagyjából tízpercenként megtörténik –, akkor ahhoz egy kisebb medencényi vér is társul. A látványra sem lehet panasz, aki nehezen tudja összekapcsolni a jól ismert gótikus Drakula-hangulatot napjaink modern, neonfényes bárjaival, annak a Renfield megmutatja, hogy lehet ezt jó érzékkel megvalósítani. Ráadásul az 1931-es változat előtt is tiszteleg a film, a flashbackek a Lugosi-korszakot idézik meg.
Szerencsére tehát a Renfield készítői nem elégedtek meg azzal a puszta ténnyel, hogy Cage szájába hegyes műfogsort tömhettek, a megvalósítás is jól sikerült annak ellenére, hogy a horrorkomédia kényes műfaj. A Renfield jó érzékkel találja meg az arany középutat a szórakoztatás és a teljes agybaj között: nem csúszik át a Zs-kategóriába és a fárasztásba sem. Évszázados klasszikussá vélhetően nem érik, ám egy kellően frappáns – mindössze másfél órás –, szórakoztató agyzsibbasztást ígér és szolgáltat is. Akinek viszont sem a pihent humor, sem az akár öncélúnak is bélyegezhető vérfürdő nem jön be, azoknak még mindig ott van vigaszdíjként Nicolas Cage örömjátéka: ugyan soha egy percig nem dolgoznánk neki, tisztes távolból, a vásznon keresztül viszont pokoli szórakoztató nézni.
Renfield, 2023, 93 perc. 24.hu: 7,5/10
