Császi Ádám Viharsarok című, 2014-es elsőfilmje annyira remek volt, olyan hiteles arcokkal, olyan iszonyatos drámával – és nem mellesleg Rév Marcell már akkor is zseniális képeivel – dolgozott, hogy meg voltam győződve, hogy a rendező nevét a következő években sokat emlegetjük majd. Hogy nem így lett, annak nem a szándék az oka: a rendező filmterveit úgy dobta vissza sorra a magyar filmtámogatási rendszer, mintha muszáj lenne. Persze, ezzel nem volt ő egyedül, és eleve nem lepődtünk meg: a Viharsarok meleg szerelemmel ötvözött felnövéstörténete már akkor is meglepőnek és karcosnak számított a magyar mezőnyben, azóta pedig csak súlyosbodott az államilag támogatott homofóbia.
Így az új Császi-film csak nem érkezett meg, a rendező inkább színházban dolgozott, többek között egy emlékezetes, szokatlan ősbemutatón, a Tudás Hatalom társulat tagjaival közösen írt Cigány magyar című darabon, melyben a nézőket – tartsák magukat bármilyen elfogadónak – saját sztereotípiáikkal szembesítették. A munka most filmformátumban folytatódik: az előadás alapanyagának és későbbi történetének felhasználásával, valamint az eredeti író-szereplőkkel, Farkas Franciskával, Oláh Edmonddal, Horváth Kristóffal, Pápai Rómeóval, Pászik Christopherrel és Varga Norberttel a főszerepekben készült el Császi Ádám második nagyjátékfilmje, a Háromezer számozott darab.
A címügyi ragtapasz tépődjék is le mindjárt itt az elején: mindenféle bizarr ötletem volt nekem is arra nézvést, mire vonatkozhat a cím, szörnyű náci tetoválások és hasonlók lebegtek lelki szemeim előtt, ám a valódi megfejtés ennél sokkal burkoltabban illusztrálja a többség cigány kisebbséggel kapcsolatos viszonyulását. A cím ugyanis arra utal, hogy a filmbeli rendező egy valóságos putrit vásárol meg annak tulajdonosától, hogy aztán háromezer számozott darabra szétszedjék, kamionra rakodják, majd úgy, ahogy van, a még nagyobb hitelesség kedvéért mindjárt purdéstól Berlinbe szállítsák, ahol díszlete lehet egy igazi szívbemarkoló, empátia- és könnycsatorna-fakasztó színielőadásnak az elfogadó, liberális, nyugati publikum nagy örömére.
Az eddigiekből talán már sejthető, hogy egy sztori a sztoriban meta-történettel van dolgunk: Császi arról rendez filmet, ahogy ő anno a színdarabot rendezte, és ahogy a színdarab aztán nagyot ment. Illetve nem pontosan ez történik, mert ez nem egy életrajzi-dokumentarista film, ha az volna, azzal saját létjogosultságát vonná kétségbe – hiszen, ha Császi valóban olyan lenne, és ez a darab valóban úgy született volna meg, ahogy a filmben látjuk, akkor a film nem létezhetne, az ugyanis színtiszta önreflexió, önkritika és bűntudat.
Ezt ugyanakkor eltart némi ideig kibogozni a film folyton változó, kizökkentő nézőpontjai miatt, melynek nyomán nem feltétlenül tudhatjuk biztosra egyetlen percben sem, hogy épp a megfigyelői szerepünk melyik szintjéről látjuk az eseményeket. Egyfelől történik ugyanis a színdarab, annak előkészítése, előadása, vagy mindkettő ennek minden esetleges visszaélésével, feszültségével, diadalával és kudarcával. Történik ennek külső megfigyelése a darab rendezője által, a befogadó színház által, a sajtó által. De történnek az előadásba beemelt, való életből vett történetek is, prostitúcióra kényszerítéstől családon belüli erőszakig, történik a társulati tagokkal az életük, és történik mindaz, ami a filmrendező fejében mindezzel kapcsolatban megfordult.
Nem nézősimogatóba érkeztünk, itt gondolkodni kell, szembesülni saját gondolati bakugrásainkkal, saját, sokszor magunk elől is elrejtett sztereotípiáinkkal. Hogy ha mond magára egy szereplő valami pejoratív sztereotípiát, akkor első, szinte azonnal eltakart reakciónk esetleg a heves egyetértés – s csak később esik le a tantusz, hogy várjunk csak. Hogy mi is nevetünk azon, ha olyan ambíciójáról beszél egy szereplő, ami nem fér össze a fejünkben azzal, hogy ő roma – miközben egy fehér karakter, ha azt mondja, ő asztronauta, akkor elismerően bólintunk. Eszerint a romáknak a mi fejünkben sem adathat meg az asztronautasors? Nahát, pedig mi nem is vagyunk rasszisták, sőt! Ugye? Ugye nem? A film előre haladtával ez a hitünk magunkról, illetve ezek a kérdések egyre bizonytalanabbakká válnak, a tükör pedig egyre élesebbé: hát már hogyne lennénk, legfeljebb megtanultuk, hogy mit nem illik, de a korlátok, amelyeket a romáknak szánunk, ott húzódnak a fejünkben, csak eddig nem voltunk feltétlen tudatában a létezésüknek.
Nem lehet nem szembesülni, hisz mindenkit pofoz a film, saját szereplőit is, akár romák, akár nem. A szegregációs nyomorpornóért rajongó liberális sajtót; a művelt, nyugati kultúrafogyasztókat, akiknek a szórakoztatási ingerküszöbe olyan magasan van, hogy Shakespeare már csak úgy – és úgy is csak ideig-óráig – érdekes, ha transznemű, ugandai egykori gyerekkatonák adják elő egy folyó közepén; bárkit, aki fehér megmentő szerepben tetszeleg. Kényelmetlen érzés – fehér bűntudatot tessék, jut mindenkinek! –, megoldást pedig nem kínál a film, egyrészt mert miért dolgozzon helyettünk, másrészt mert az instant megoldások csak a mesékben léteznek.
Megoldási javaslat vagy tanulság híján viszont időnként kapunk némi fájdalomcsillapítót: az öniróniától túlcsordult humort, táncot, zenét – mert ugye a rasszizmussal simán összefér a cigányzenére bulizás –, kizökkentő szín- és látványvilágot, Balázs István Balázs ráérős, hosszú snittjeit. Jordan Peele feketéket érő rasszizmusról szóló, kizökkentő filmjeire itthon könnyű legyinteni, hogy ehhez nekünk nincs közünk – a Háromezer számozott darabhoz viszont húsbavágó, tettleges közünk van, itt a Kárpát-medencében, és minél kevesebbet halogatjuk a szembenézést, annál fájdalommentesebb lehet. Ez a film jó lépcsőfok.
A Háromezer számozott darab április 6-tól látható a mozikban. 24.hu: 8/10
