Hiába a türkizkék tenger, a pálmafák és a korallzátony, Nauru finoman szólva sem turistaparadicsom. Olyannyira nem, hogy hosszú éveken át a világ legkevésbé látogatott országa volt, mígnem a polgárháború sújtotta Jemen átvette tőle a kétes értékű első helyet. Így mélyen a Csendes-óceánban fekvő, 13 ezer lakosú szigetország visszacsúszott a lista második helyére, a maga havi 11-es turistaátlagával. A mintegy 21 négyzetkilométer területű Nauruhoz amúgy más rekordok is fűződnek: egyrészt arról nevezetes, hogy a világ legkisebb köztársasága, egyben legkisebb szigetországa is. Csak azért nem a világ legkisebb országa, mert ebben a versenyben megelőzi két európai miniállam: a Monacói Hercegség és a Vatikán.
Nauru azonban nem emiatt került be a világsajtóba az utóbbi években, hanem azért, mert 2012-ben jövedelmező megállapodást kötött Ausztráliával, hogy kiszervezett menekülttáborként befogadja a hajón érkező, vissza nem küldhető menedékkérőket. Volt olyan év, amikor csaknem 1500 menedékkérő tartózkodott a szigeten, ami lakosságarányosan a világ egyik legnagyobb menekültpopulációját jelentette. A Naurura deportált emberek végcélja persze továbbra is Ausztrália vagy az Egyesült Államok, a Guardian pedig a szigeten történt, komoly emberi jogi visszaélésekről is beszámolt 2016-ban. A rájuk irányuló médiafigyelem miatt a kormányzat kissé paranoid módon próbálja kiszűrni az országba érkező potenciális újságírókat, így az évi 156-os turistaszámot sikerült még tovább, 130-ra zsugorítani.
A legközelebbi nagyvárostól, az ausztráliai Brisbane-től 3300 km-re fekvő Naurura tehát szinte senki nem érkezik önszántából. Kivételt képez ez alól Gunnar Garfors norvég világutazó, aki a világ húsz legkevésbé látogatott országába utazott el, és az élményeiről írt könyve most magyarul is megjelent, Ahol csak a madár jár címen. A könyv Naururól szóló fejezetében csodálkoztunk rá, hogy az óceániai szigeten található három szállodából az egyiket Budapestről nevezték el, ami azért meglepő, mert Nauru csaknem 14 ezer kilométerre fekszik a magyar fővárostól, és arról sem tudunk, hogy intenzív kulturális kapcsolatok lennének a két ország között. Garfors eredetileg egy helyi lakos penészes raktárépületében kapott szállást, de mikor elhagyni készült Naurut, törölték a járatát, így még két napra a szigeten rekedt. Ekkor döntött úgy, hogy a penészes garázs helyett szállodát keres, és végül nem a Nauru Hotelre vagy az Aiwo Hotelre, hanem a sziget északi részén fekvő Budapest Hotelre esett a választása.
A szállodát egész egyszerűen két sor konténerből építették, és rikító barnás rózsaszínre festették. Az ablakok előtt lógó, rozsdás légkoncinionálók sem sokat javítanak a látványon. A Budapest Hotelnek is része van abban, hogy a menedékkérők a vártnál kevésbé érzik magukat nyomorultul: a magyar nevű barakkfaluhoz képest a táboruk inkább a Buckingham-palotára hasonlít. A Budapest Hotel a bizonyíték a pokol létezésére. Ilyen borzalmat csak maga a Sátán hozhatott létre, ráadásul éjszakánként 330 dollárért
– írja Garfors a könyvben, ahol külön kis táblázatban élcelődik a szállodai szolgáltatások totális hiányán. Ez a leírás nehezen hozható összhangba a hotel honlapján olvasható ajánlószöveggel: „Aprólékosan megtervezett lakóterek biztosítják az elegáns tartózkodást, luxusba és kényelembe csomagolva, hogy életre szóló emlékeket hagyjanak maguk után.” A közös metszetet legfeljebb az életre szóló emlékekre vonatkozó rész jelenti.
Budapesti látogatása során készítettünk interjút Garforsszal (ez hamarosan olvasható lesz), és a Budapest Hotel is szóba került. Ekkor már szelídebben fogalmazott, és elmondta, hogy a könyvben viccelődött, és némileg túlzó kijelentésekbe esett. A méltányosság kedvéért megemlítette például, hogy valószínűleg ez Nauru legkellemesebb szállodája, de ez azért nem jelent túl sokat, hiszen tényleg nem volt semmilyen szolgáltatás, és alig tudott egyáltalán bárkit elérni, hogy szobát vehessen ki magának. Ő úgy tudja, hogy a név Wes Anderson 2014-es filmjéből, A Grand Budapest Hotelből jön, ami annyira megtetszett a tulajdonosoknak, hogy felvették a Budapest nevet. Számára mókás volt a filmbéli patinás, legendásan elegáns szálloda és a naurui, acélkerítéssel körbevett konténerhotel közti kontraszt, ezért engedett meg magának némi élcelődést.
A honlapon megadott emailcímen a Budapest Hotelt is megkerestük, amelynek tulajdonosa, Imran Bhojani, kedvesen válaszolt kérdéseinkre. Megírta, hogy 2015-ben vették meg a szállodát, így a Budapest nevet nem ők adták, hanem az előző tulaj. Bhojani úgy véli, hogy az alapítónak volt magyar kötődése, ami nem a Wes Anderson-féle elméletet erősíti, de erről konkrétumokat nem tudott megosztani. Azt viszont elmondta, hogy voltak magyar vendégeik a múltban, de nem sok. Jelenleg pedig az egész szállodát Nauru kormánya bérli, hogy itt szállásolják el a vendégeiket és külföldön lakó hivatalnokaikat. A levél zárásaként reményét fejezte ki, hogy egyszer minket is vendégül láthatnak majd a szigeten, ami után egyből méricskélni is kezdtük a távolságot a Google Mapsen.
És ha már Google, az ott fellelhető értékelések is elég ellentmondásos képet festenek. A 84 vélemény között nagyjából minden ötcsillagos értékelésre jut egy egycsillagos is, és sokan lelkesen dicsérik a vendéglátást, mások pedig inkább Garfors könyvéhez hasonló leírásokat adnak. A legfontosabb kérdést azonban az egyetlen magyar nyelvű értékelő tette fel:
Azért legalább nekünk, magyaroknak értékelni kellene egy ilyen apró nemzetet, amelyik annyira becsül bennünket, hogy szállodát nevez el a fővárosunkról. Vajon Budapesten miért nincs Nauru Hotel?
