Amikor Lord Elgin, a Brit Birodalom nagykövete az 1800-as évek elején hazahajózott Athénból, szó szerint magával vitte a fél Parthenónt. Az volt a terve, hogy a templom faláról lebontott márványdíszítést saját skóciai birtokára viszi, de végül inkább áron alul eladta a brit kormánynak, így a 96 darabból álló fríz 56 darabja rövid úton a British Museumban kötött ki. Az Elgin-márványoknak nevezett szobrok azóta is az egyik legfontosabb látványosságnak számítanak a londoni múzeumban, Görögország viszont évtizedek óta követeli ezek visszaadását.
A looting magyarul leginkább fosztogatásra fordítható, és a háborúk vagy a gyarmatosítás során elfoglalt területek kincseinek (vagy egyszerűen a használati tárgyainak, esetleg halottjainak, mint múmiák vagy a maori fejek) eltulajdonítására utal. A műtárgyak visszaszolgáltatása nem új követelés, a közbeszédbe viszont akkor került be igazán, amikor egy 2017-es beszédében Emmanuel Macron francia államelnök a gyarmatosítást emberiség elleni bűnnek nevezte, és bejelentette, hogy Franciaországnak öt éven belül „ideiglenesen vagy véglegesen” vissza kell szolgáltatnia az afrikai kulturális örökséghez tartozó tárgyakat Afrikának. Ez a meglepő felszólítás aztán világszerte elindította a műtárgyak visszaszolgáltatásáról szóló vitákat. Európában ugyanis számos példa akad ilyen műtárgyakra, a London belvárosában elhelyezkedő British Museum viszont nemcsak azért emelkedik ki ezek közül, mert rengeteg ilyen kiállított darabbal rendelkezik, hanem azért is,
Bár január elején optimista hírek röppentek fel a Görögország és a British Museum között hamarosan megszülető megállapodásról, a The New York Times forrásai szerint messze még a megegyezés. Kiriákosz Micotákisz görög miniszterelnök még 2021 novemberében kezdett titkos tárgyalásokba a Parthenón darabjainak visszaadásáról a múzeum kuratóriumának elnökével, George Osborne-nal, aki 2010 és 2016 között Nagy-Britannia pénzügyminisztere volt. Amikor 2021-ben kinevezték a múzeum élére, Janet Suzman színésznő, a Parthenón-márványok újraegyesítésére létrehozott brit bizottság elnöke nem fűzött nagy reményeket a személyéhez az Elgin-márványok ügyében:
Senkit nem neveznek ki a British Múzeum élére, aki nem esküszik meg a nagyanyja sírjára, hogy nem fog semmit visszaadni
– fogalmazott.
Micotákisz a tárgyalásokról információval rendelkező források szerint a teljes fríz visszajuttatását kérte a múzeumtól, és olyan megállapodásban reménykedett, mely szerint legalább húsz évig Athénban maradhatnának a szobrok. A görögök cserébe felbecsülhetetlen értékű műtárgyakat adnának kölcsönbe a múzeumnak, melyek egy része még soha nem hagyta el Görögországot. A British Museum ezzel szemben csak egy kisebb darabot adna vissza a szobrokból, azt is csak rövid időre. A brit törvények értelmében ugyanis a múzeum csak akkor távolíthat el tárgyakat a gyűjteményéből, ha azok „megőrzésre alkalmatlanok”, kölcsönbe viszont szabadon adhat bármit más intézményeknek.
A megállapodásnak tehát mindenképp tartalmaznia kell, hogy a márványok előbb-utóbb visszakerülnek Londonba, mert úgy tűnik, a brit kormány nem szándékozik változtatni a törvényen, vagyis nem engedélyezné a márványok végleges visszaadását. A görögök számára viszont az tűnik elfogadhatatlannak, hogy elismerjék a múzeum tulajdonjogát, és csupán kölcsönbe kapják meg a saját örökségüket. Michelle Donelan angol kulturális miniszter szerint veszélyes útra lépnének a teljes restitúcióval, mert ha visszaadnák a szobrokat, az utat engedne a brit múzeumok teljes gyűjteményének megkérdőjelezéséhez.
Donelan és az angolok nem hiába óvakodnak precedenst teremteni, hiszen már a British Museumban sem egyedül az Elgin-márványok a kérdéses darabok.
- Nigéria például a benini bronzokat követeli vissza a múzeumtól, amelyeket 1897-ben, Benin City ostromakor szerzett meg Anglia. Mielőtt porig égették volna a királyi palotát, a brit hadsereg először gondosan kifosztotta azt: műtárgyak ezreit hordták össze halmokba, lefotózták, a képeket pedig esetenként „zsákmány” felirattal látták el a félreértések elkerülése végett. Benin City feldúlását követően az ország történelmét megörökítő mintegy tízezer bronzdarab a világ 165 múzeumába szóródott szét, a British Museum egyedül több mint 900 darabbal rendelkezik közülük.
- Itt tekinthető meg a rosette-i kő is, az a gránitdarab, amelyet az egyiptomi hieroglifák megfejtésének kulcsaként ismerünk, és amelyet Egyiptom követel vissza évek óta (legutóbb két, többezer aláírást tartalmazó petícióval).
- A Húsvét-szigetek pedig híres kőóriásainak egyikét, a Hoa Hakananaiá nevű szobrot szeretné visszakapni a múzeumtól. A szigetet híressé tevő kísérteties szoborfejek (a helyi nyelven moaik) az ősöket jelképezik, és nem véletlenszerűen lettek elhelyezve körbe a sziget partvonalán; eredeti helyükön sírokat jelöltek.
A visszaszolgáltatás mellett hosszú évtizedek óta érvelnek főként a műtárgyak származási országai, de egyébként egy 2021-es felmérés szerint az Elgin-márványoknak például az angolok többsége szerint is Athénban lenne a helyük. Mivel érvelnek hát a múzeumok, miért nem adják vissza az eltulajdonított kincseket?
„Az akkori törvények szerint”
A háborús fosztogatás megakadályozásáról, illetve a műtárgyak védelméről az Európai Unióban több megegyezés is született, például a kulturális javak fegyveres összeütközés esetén való védelméről szóló, 1954-es hágai egyezmény vagy a kulturális javak kivitelének és a tulajdonjog átruházásának tilalmáról szóló, 1970-es UNESCO-egyezmény. Ezek azonban nem visszamenőleges hatályúak, így csak az egyes államokban való hatálybalépésüket követő eseményekre vonatkoznak.
A műtárgyakkal rendelkező államok vagy múzeumok gyakran hivatkoznak arra, hogy legálisan szerezték be ezeket, hiszen engedéllyel vagy hivatalos vásárlás útján jutottak hozzájuk.
A rosette-i kőről szóló petícióban például felmerült, hogy Egyiptomnak nem volt beleszólása a kő sorsáról döntő megállapodásba, mire a British Museum közleményt adott ki, melyben felhívták a figyelmet az 1801-es szerződésen szereplő aláírásra, amellyel Egyiptom képviselője látta el az iratot. Az más kérdés, hogy ez a képviselő valószínűleg egy, a britek oldalán harcoló oszmán tiszt volt, aki azért írhatta alá Egyiptom nevében a szerződést, mert az ország ekkor az Oszmán Birodalom része volt. A visszaszolgáltatás ellen érvelő múzeumok sokszor ismételt szófordulatát idézve
az akkori törvényeknek megfelelően
jártak el, tehát nincs itt semmi látnivaló.
A múzeum szerint egyébként Lord Elgin is az Oszmán Birodalom engedélyével, legálisan szerezte meg a Parthenón darabjait, bár a görög kulturális miniszter ezzel nem ért egyet: ő „visszaeső tolvajnak” nevezte a szobrokat elhappoló angol diplomatát. Görögország álláspontja szerint, mivel lopott tárgyként kerültek Londonba, a szobrok nem tekinthetők a British Museum tulajdonának. A jogi háttér tehát a legtöbb esetben elég komplex, és a hivatalos megállapodások és adásvételek esetén sem szabad elfelejteni, hogy a gyarmatosítás és a háborúk olyan alapvető egyenlőtlenségeket teremtettek, amelyek között a látszólag semleges tranzakciók sem feltétlenül voltak azok. Az is tévút volna azonban, ha minden ilyen műtárgy Európába vezető útja mögött rablást gyanítanánk: ezek sokszor egyszerűen kereskedelem útján érkeztek a kontinensre, és az is gyakran fordult elő, hogy diplomáciai ajándékként kapták azokat a gyarmati tisztségviselők.
Azé a kincs, aki jobban tud rá vigyázni
Sokszor előkerül a műtárgyakat őrző múzeumok részéről az a kissé fölényes érvelés is, hogy ezek a tárgyak egyrészt nekik és a műkincskereskedelemnek köszönhetik, hogy egyáltalán fennmaradtak, másrészt a megfelelő elhelyezés és infrastruktúra hiányában a visszaszolgáltatás esetén is komoly veszélyeknek lennének kitéve. Ha van is igazság az elhelyezéssel kapcsolatos aggodalmakban, a fenti példáknál ez a kijelentés már nem minden esetben állja meg a helyét: 2009-ben megépült az athéni Akropolisz Múzeum, így az Elgin-márványoknak lenne megfelelő helyük, a tervek szerint nemsokára nyíló Nagy Egyiptomi Múzeum (vagy Gízai Múzeum) pedig a rosette-i kőnek kínálna biztonságos elhelyezést. A benini bronzokat kiállító Edo Nyugat-afrikai Művészeti Múzeumról viszont egyelőre valóban csak tervek vannak Nigériában. Az afrikai kontinensen nem csak anyagi okai vannak a múzeumok hiányának, a műtárgyak kiállítása nem kifejezetten megszokott ezekben a kultúrákban.
A gyarmati időszakban a „gyűjtés” mögött különböző okok állhattak: erőfitogtatás, kíváncsiság vagy éppen a birodalom imázsának erősítése. Ezek a tárgyak sokszor harci trófeaként vagy az ország gazdagságának jelképeként kerültek a gyarmatosítók hazájába, hogy meggyőző érvként szolgáljanak a nép szemében a gyarmatosítás és a birodalom sikerei mellett, vagy éppen bizonyítékai legyenek a gyarmatosított népek primitivitásának, a „civilizációs misszió” szükségességének. Származási helyükön sokszor egyszerű használati vagy kultikus tárgyak voltak, a művészet piedesztáljára a gyarmatosítók emelték ezeket, hogy aztán összegyűjthessék és megőrizhessék őket.
A mai múzeumok a 19. században kialakult eurocentrikus konstrukciók
– mondja Noah Anthony Enahoro brit állampolgár, egyúttal a benini uralkodók leszármazottja, aki szerint az, hogy Afrika kulturális örökségének több mint 90 százaléka a kontinensen kívül található, a mai napig tartó igazságtalanság. Enahoro szerint a benini bronzok Afrika gyarmatosítás előtti történelmét rögzítik, így már a létezésük ellentmond a gyarmatosítás civilizációt terjesztő narratívájának, és a visszaszolgáltatásuk fontos lépés lenne a Nagy-Britannia gyarmatosító múltjával való szembenézésének. Az infrastruktúra fejletlensége egyébként szintén visszavezethető a gyarmati időkre, ahogy az afrikai országok csekély nyomásgyakorlási képessége is.
Itt legalább megtekintheti a nagyérdemű
A British Museumot 1753-ban alapították, és ez volt az első nyilvános, ingyenesen látogatható múzeum, amely az emberi tudás minden területével foglalkozott. A kiállítási anyagot kezdetben Sir Hans Sloane magángyűjteménye alkotta, amit halálakor II. Györgyre hagyott, és amit részben a jamaikai cukorültetvényein végeztetett rabszolgamunka jövedelméből tudott finanszírozni.
A visszaszolgáltatás elleni érvek között gyakran előkerül, hogy az európai vagy amerikai múzeumokban egyrészt az egyetemes emberi civilizáció részeként, szélesebb kulturális kontextusban tudják bemutatni ezeket a darabokat, másrészt így a nagyközönség számára hozzáférhetők. Ez az érvelés persze a globális északot tekinti a nagyközönségnek, és maguknak a tárgyaknak a származási országait, a közösségeit figyelmen kívül hagyja. A British Museum honlapja így fogalmaz:
A múzeum komolyan veszi elkötelezettségét, hogy világmúzeum legyen. A gyűjtemény egyedülálló forrás az egész emberiség történelmének, közös emberiségünk gazdagságának, sokszínűségének és összetettségének feltárásához. A gyűjtemény erőssége a szélessége és mélysége, amely lehetővé teszi látogatók millióinak, hogy megértsék a világ kultúráit, és hogy ezek hogyan kapcsolódnak egymáshoz – akár kereskedelem, migráció, hódítás, konfliktus vagy békés csere révén.
De mi legyen az emberi maradványokkal?
Van azonban egy olyan kategória, amelyik esetében igen nehéz a visszaszolgáltatás ellen érvelni: az emberi maradványok. Legyen szó csontvázakról, koponyákról, mumifikált vagy kiszárított testrészekről, az emberi maradványok esetében a múzeumok a szokásosnál jóval nagyobb hajlandóságot mutatnak a visszaszolgáltatásra – amennyiben a származási ország igényt tart ezekre, például szakrális okokból. A British Museumban azonban ezen a téren is akad kirívó ellenpélda, őriznek ugyanis kilenc maori fejet (toi mokot), új-zélandi őslakosok szárított, tetovált maradványait.
A maorik kultúrájában fontos szerepe volt az arcon is megjelenő, rendkívül egyedi vésett tetoválásoknak: ezek a törzsfőnökök, családfők és harcosok státuszának jelképei voltak. A halál után az elhunytak fejét a szeretet és tisztelet jeleként konzerválták, így megőrizve a különleges tetoválásokat. A toi mokokat, azaz a fejeket csak nagyon ritkán, bizonyos szertartások alkalmával vették elő. A 19. században aztán a törzsek közötti háborúk indították be a maori fejek elképesztően sikeres kereskedelmét: jellemzően az ellenséges törzsek halottainak maradványait adták el az európai kereskedőknek fegyverekért cserébe. Európában hatalmas kereslet mutatkozott a kuriózumnak számító fejekre – olyannyira, hogy az őslakosok elkezdték kereskedelmi céllal készíteni ezeket, az ellenségek vagy megölt szolgák maradványaiból, megkezdődött a sírok kifosztása, és olyan is megesett, hogy a tetoválások csak utólag kerültek a megszerzett fejekre.
Új-Zéland már több száz maori fejet sikeresen visszaszerzett az elmúlt évek során, a British Museum azonban több kérelmet is elutasított arra hivatkozva, hogy a fejeket legális adásvétel útján szerezték be – bár 2008-ban maori csontdarabokat már visszaszolgáltattak az országnak. A múzeum álláspontja szerint a birtokukban lévő emberi maradványok lehetővé teszik az elmúlt kultúrák szokásainak, hitrendszerének megértését és az emberi biológia kutatását, ezzel pedig fontosabb célt szolgálnak, mintha visszakerülnének származási országukba. A múzeum dolgozói egy esszégyűjteményt is megjelentettek a témában, különböző szempontok szerint vizsgálva az emberi maradványok kérdését.
Készséges visszaszolgáltatók, aktivisták, alternatív megoldások
Macron elnök elhíresült beszéde óta több száz műtárgy került már vissza eredeti helyére, havonta néhány európai vagy amerikai múzeum bejelenti, hogy visszaadnak egy-egy nagy jelentőségű tárgyat – ez amolyan reputációs kérdés lett az intézmények körében. A fenti példák kapcsán is voltak már változások: korábban Olaszország visszaküldte a Parthenón frízéről származó szobortöredéket, Artemisz lábát egy minimum tíz évre szóló kölcsön keretein belül, és Ferenc pápa is ajándékozott három fejet (köztük egy lóét) a Vatikán Múzeumból az athéni ortodox érseknek, Hieronimosznak, így több rész is visszakerült már Görögországba. Németország a benini bronzok visszaszolgáltatásában jár élen: tavaly júliusban több mint ezer, német múzeumokban található bronz tulajdonjogát adták át Nigériának, és jó néhányat át is szállítottak már az országba.
Míg a Parthenón részeinek esetében eléggé világos, hogy hova is valók ezek a szobrok, Afrikában a gyarmati idők óta átrajzolt határok nehezítik a helyzetet, és olyan is előfordul, hogy jogutód nélkül szűnik meg egy törzs, így nem eldönthető, hogy kik jogosultak a tárgyakra. A jelenlegi visszaszolgáltatási eljárásokban általában államok közötti interakcióról van szó, a tárgyak származási kultúrái – amik nem feltétlenük egyeznek a nemzetállamokkal – tehát a konkrét közösségek, amelyek előállították vagy használták ezeket, sokszor nem tudnak igényt formálni rájuk.
Miközben sok állam vagy múzeum nem hajlandó visszaszolgáltatni a műtárgyakat, akadnak, akik saját akcióba lépnek az ügy érdekében. Mwazulu Diyabanza pánafrikai aktivista például elmondása szerint az afrikai emberek ellen a gyarmatosítás alatt elkövetett bűnök jóvátételéért kampányol.
Nemrégiben a saját kezembe vettem a dolgokat: elmondom az igazságot arról, hogyan lopták el ezeket a tárgyakat Afrikából – és visszaveszem őket.
A modern kori Robin Hoodnak is nevezett aktivista ugyanis olyan múzeumokba jár, ahol afrikai törzsi kultúrákból származó tárgyakat állítanak ki, hogy aztán megpróbálja ezeket elemelni. 2020 júniusában például a párizsi Quai Branly Múzeumban ragadott meg egy temetői szobrot, hogy aztán kezében a szoborral élő közvetítésben mondjon beszédet a kiállított tárgyak eltulajdonításáról. Ugyan fél órán belül letartóztatták, a szobor pedig visszakerült a helyére, Diyabanza nem állt le: nem sokkal később Marseille-ben, majd Hollandiában is próbálkozott.
A Genfi Egyetemhez tartozó Art Law Centre 2010 óta épít adatbázist a műtárgyak visszaadását érintő ügyekből. Marc-André Renold, az intézet vezetője szerint a tulajdonjogi viták és a politikai ellentétek sűrűjéből az alternatív megoldások jelenthetnek kiutat.
Ami először feltűnt, az a megoldások sokfélesége. Ha az ember bírósághoz fordul, a válasz általában fekete vagy fehér: vagy nyersz, vagy veszítesz, vagy megkapod a kártérítést, vagy nem. Ha alternatív módszerekhez nyúlunk, sokkal izgalmasabb megoldások születnek
– mondja Renold. Az általuk elemzett ügyekben nem ritka, hogy hosszú távú kölcsönök, csere-megállapodások keretei között, esetleg ajándékként kerülnek vissza a tárgyak az eredeti helyükre (és az is előfordul, hogy hivatalos bocsánatkérés nélkül, a restitúció szó kerülésével vagy az eset precedens voltát egyértelműen tagadva egyeznek csak bele a visszaszolgáltatásba). Az mindenesetre biztos, hogy ahogy világszerte egyre több múzeum dönt a visszaszolgáltatás mellett, az ezt megtagadókra, így a British Museumra is egyre nagyobb nyomás nehezedik.
