Csáth Géza: A kutya
Mind ez ideig nem volt alkalmam Barnabás bácsiról szólani. Ő távoli rokonom, és bár kevésbé szimpatizálok vele, különböző okok miatt nem tartózkodhatom, hogy egyet-mást elmondjak róla. Barnabás bácsi életének fő motívuma maga is megérdemli az érdeklődést. E motívum a következő: egyszerű polgári születésű ember létére báró keresztapát szereztek neki.
A bácsi életére ez a tény döntő befolyással volt.
Hasonló beteges női ambíció a történelemben is gyakran előfordul; erre azonban most nincs időm kitérni.
Barnabás bátyám születése alkalmával, úgy látszik, fokozott mértékben dühöngött boldogult édesanyján ez a sajátságos betegség. És ennek a következménye az lett, hogy keresztapának harmadik szomszédunkat, a bárót kérték föl. A báró akkor huszonnyolc éves legényember lehetett. Igazán keresve sem lehetett volna ostobább keresztapa-választást elképzelni. Szegény Barnabás bácsi cifra új selyem-bársony pólyájában nem sejtette, mi vár rá.
Az anyja, mint nagyanyám meséli, úszott az örömben, és nyakra-főre dicsekedett, hogy a báró egy százforintos takarékpénztári könyvet ajándékozott a fiának. Továbbá kijelentette, hogy a kisded bármikor számíthat pártfogására. Kissé unalmas mulatság lenne most hosszasabban vázolni Barnabás bácsi gyerekkorát, amelyet megnyomorított, megrontott a bárói keresztapa presztízse.
Miért mondanám el, hogy Barnabást minden nyolcadik vasárnap új ruhájában, ünnepi cipőjében, kesztyűsen átküldték látogatóba a báró keresztapához.
Miért ecseteljem, hogy ezalatt Barnabás testvérei milyen vígan, gondtalanul, mezítlábra vetkőzötten játszadoztak otthon az udvarban, dúskálva a homokban, hemperegve a fűben és lábfürdőzve a pocsolyákban. Önök mindannyian el tudják képzelni Barnabás nyomorult helyzetét, aki a bárónál csokoládét kapott, és egy előkelő széken egyenesen ülve, szorongva felelgetett a jókedvű báró kérdéseire. Inkább elmondom, hogy Barnabás lassan, bukdácsolva, protekciók sűrű igénybevételével letette az érettségit, mint önkéntes, a huszárokhoz vonult be, és azután a katonai élet elegáns, pompás emlékeivel meggazdagodva közigazgatási hivatalnok lett.
Barnabás, miután így „snájdig” módon végigcsinálta a legényéletet, megházasodott. A közjegyző leányát vette el. Kövér, 28 éves, közönséges arcú nő volt, már mindenkinek kínálták. Mikor a szolgabíróéknál egy vacsorán barátságosan rámosolygott Barnabásra, ez nem tudott többé letenni a rögeszméről, hogy egy volt huszárönkéntesnek és szép legénymúlttal rendelkező közigazgatási tisztviselőnek csakis valami előkelően csúnya nővel lehet a karrierjét végképp megalapozni.
Az esküvőn harmadnap reggelig mulattak. Barnabás meghívta a legjobb ivókat, az egyik barátja, valami Feri nevű, a cigányok nagybőgőjét előre megbeszélt program szerint betörte,
Ebben az időben kezdtem tanulmányozni Barnabás bátyám életét. Keresztapjával, a báróval csak ritkán érintkezett, de mindig úgy beszélt róla, mintha naponta együtt lennének. A beszélgetéseibe mindig beleszőtte. Például ilyesféle közbevetései voltak: „Hogy is mondja csak az én atyai barátom, a báró…” vagy: „A báró az effélét nem tartja fér dolognak!” stb. Emellett azonban Barnabásból hiányzott az energia és a bátorság, hogy nagyúri ambícióihoz megfelelő társaságot keressen és a megfelelő kedvteléseket gyakorolja. Például évenként legföljebb egyszer ment vadászni nagy készülődésekkel, drága pénzen bérelt vadászjeggyel és könyvekből szedett vadásztudomány alapján. De erről a vadászatról azután egészen a legközelebbi vadászatig mindig beszélt. Notórius vadászkifejezésekkel, lelkesen, dicsekedve. Nagy és drága puskagyűjteménye, melyet házasságuk után a felesége hozományából vett, használatlanul lógott az ebédlő falán. A puskák mintha szemrehányóan bámultak volna a gazdájukra: Barnabás, Barnabás. Mi lesz a vadászattal?
*
Barnabás bátyám már a negyvenedik esztendejében járt, és még semmi igazi elegáns dolgot nem csinált. Jól öltözködött, és nagy borravalókat adott – ha látták –, ez volt minden.
Ismét és ismét nekikeseredett, és megpróbált részt venni a kaszinói urak nagy hírű lumpolásain. De mindig megbánta; nem győzte az ivást, éjfélre mindig az asztal alá került, és azután ehetett citromot és heringet napokig.
Családi összejöveteleken, ahol nyilván a felesége biztatására vinni akarta a szót, Barnabás mindig pórul járt. A vadászkalandjait meghazudtolták, a pózait, az újmódi kézfogásait és köszönési módját kinevették, egyszer pedig, amikor vacsorát adott, amelyen fácánok szerepeltek, kegyetlenül leleplezték. A fácánpecsenyéről tudniillik Barnabás azt mondta, hogy a gróftól, a földjeivel szomszédos vadászterület tulajdonosától kapta, aki a fácánokat személyesen lőtte. Kiderült azonban, hogy a madarakat a gróf erdőmesterétől vette drága pénzen. Ugyanez az erdőmester oltotta Barnabás bácsinak a fejébe a rögeszmét, hogy „igazi úriember” háztartásából egy valódi, elsőrangú fajkutya nem hiányozhat.
Barnabás bácsi pont egy hónapig tanulmányozta a kutyakérdést.
Mikor látogatást tettem náluk, engem is az ostoba kutyabolondériájával mulattatott:
– Figyelj ide, Pali – mondta –, kutyát fogok venni. Árjegyzékeket kaptam. Nagyszerű kutyák vannak itt. Hallgasd csak!
És olvasott:
– Bernáthegyi. Négyéves. Vörös szőrű, fehér foltokkal. Erősen és kitartóan ugat. A reábízott területet föltétlenül megvédi. Ára 200 korona. – Dog. Hároméves. Szürke. Erősen és öblösen ugat. Éber. Harapós. A reábízott területet biztosan védi. Ára 350 korona. – Ezt fogom választani. Ez a legdrágább és legszebb faj, ugye édesem! – szólt a feleségéhez fordulva.
– Igen, egy dog – nyafogta az asszony –, én is ezt szeretném legjobban.
– Azt hiszem – mondtam szerényen –, hogy a dognál utálatosabb kutya nincs. Félelmes, lusta, sokat eszik, megbízhatatlan.
Barnabás megdöbbenve nézett rám:
– Van neked fogalmad, mi az a dog. Hallja, Janka, micsoda ízléstelen fiú ez a Pali, azt meri mondani, hogy a dog a legutálatosabb kutya! Gyere el, mondd el ezt a Kaszinóban: egyszerűen kinevetnek, tönkre vagy téve, senki se vesz többé komolyan!
Ezzel Barnabás bácsi rám uszította a feleségét is, és együtt szidtak és csipkedtek. Annyira fölbosszantottak, hogy hamarosan otthagytam őket. Csodálatos, hogy az efféle haszontalanságok gyakran nem hagynak hidegen. Ahelyett hogy nevettem volna rajtuk – evett a méreg.
Három nap múlva apám újságolta, hogy Barnabás megrendelte a dogot utánvéttel. Ti. levelet írt az állatkereskedőnek, hogy a kutya jó legyen, és valódi fajkutya, mert különben visszaküldi és bepereli.
Az állatkereskedő erre a következőket válaszolta:
Tisztelt uram!
A kutyát nem kínáltam. Ha akarja, vegye meg. Az állataim értékével egészen tisztában vagyok. A dog tulajdonságát hűen leírtam, az árából egy krajcárt sem engedek.
Barnabásnak roppant tetszett a levél, mindenfelé mutogatta, és örült, hogy a sors egy olyan kereskedővel hozta össze, aki „igazi úriember”, nem hagy magával packázni. Még aznap írt, hogy küldjék az állatot.
A jó sors megengedte, hogy jelen legyek, amikor a postai alkalmazottak beszállították Barnabásék ebédlőszobájába a ketrecet.
– Hiszen a napjainak a legnagyobb részét úgyis az ebédlőben, az asztal vagy a hintaszék alatt kell töltenie – mondta a bácsi –, hogy a látogatók lássák. Nagyon emeli a szobát egy ilyen kutya! – kiáltotta lelkesen, és dörzsölte a kezeit.
Leszedték a ketrec vastag papirosát, és az óriási kutya előttünk állt egész félelmetes, csúnya mivoltában. Összeráncolta a homlokán a bőrt, és megvető tekintettel nézett Barnabásra és nejére.
– Pfuj, micsoda népség közé keveredtem! – Azután hasra feküdt, és fél szemmel figyelte a történendőket.
Barnabás még egyszer előkereste az állatkereskedő levelét, és hangosan fölolvasta a dog nevét.
– Hoppy!
Így hívták. Nagybátyám nem tud angolul, de mindig szidja azokat a családtagokat, akik elmaradtak a nyelvtanulásban.
– Angolul tanuljatok. Csak ezzel lehet ma boldogulni. Világnyelv. Jó társaságba enélkül nem járhat az ember! Stb.
Mondom, nagybátyám meg volt akadva a kutya nevével. A dog a Hoppi! szólásokra még a füle botját se mozdította. Barnabásban megszületett a gondolat, hogy hátha másképp kell a Hoppyt olvasni. Próbálgatta tehát. Mondott Hoppeit, Hoppeát, Hoppoit, Hopeet. A kutya nem reagált egyikre sem. Nagybátyám szégyenkezett előttem és a felesége előtt is, hát hamarosan behívatta az inast, és megparancsolta neki, hogy nyissa ki a ketrec ajtaját. Mielőtt azonban ez megtörtént volna, székekre álltunk, hogy a kutya esetleges támadásai ellen valamennyire legalább védve legyünk.
Az inas kinyitotta az ajtót. Hoppy fölállt, ásított, és kisétált a ketrecből, leült a szőnyegre, és két ostoba szemével, két kiálló fogával kibámult az ablakon.
– Hoppi! – mondta nagybátyám reszkető hangon.
– Hoppi! – mondta Janka néni affektált nyafogó hangsúllyal.
– Hoppi! – kiáltottam én. – Gyere ide!
– Bolondság – mondta Barnabás –, a kutya csak németül ért!
– Hoppi! Gyere ide! – kiáltottam újra keményen.
Hoppy odajött hozzám, és megállt a szék előtt. Lehajoltam és megsimogattam a fejét. A kutya elkezdte a farkát csóválni. Leszálltam kényelmetlen fellegváramból, és tovább folytattam a hízelgést. A dognak, úgy látszik, nem tetszett a dolog, mert a farkcsóválást abbahagyta, és szigorúan tekintett Barnabásékra, akik szintén lekászmálódtak a helyükről. Megértettem az állat néma tekintetét.
– Ez a kutya enni akar! – mondtam.
– Fontos, hogy az első ebéd ízeljék neki – mondotta mentegetőzve, amikor figyelmeztettem, hogy értesülésem szerint az egész háztartásukba nem kell több, mint naponta másfél kiló hús.
A húst elhozták. Hoppy fényesen megebédelt. Egy álló óra hoszszáig nyalakodott a finom csemegén. Megette az utolsó falatig. Barnabás majdnem könnyezett az örömtől, hogy a kutya, elegáns fajkutya létére, mégis elfogadta őt gazdának. Őt, az egyszerű polgári szülők gyermekét. Igaz, a keresztapja báró, de ezt a fajkutya nem köteles tudomásul venni. Értésére adni pedig bajos. A fajkutya csak a szimat után indul, a szimat pedig valószínűleg az igazságot deríti ki, a tiszta, változhatlan igazságot.
Éreztem és nyomról nyomra követtem nagybátyám itt vázolt eszmemenetét. Éreztem, hogy a szánalmas ember szeretné elmondani a kutyának, hogy ő, bár csak 200 korona születési ajándékot kapott a bárótól, mindazonáltal 350 korona vételárt nevetségesen csekély összegnek tart egy olyan kincsért és jó barátért, mint amilyet Hoppyban tisztelhetni remél. Továbbá neje, Janka, született Szeremley lány, közjegyző lánya, volt orsz. képviselő lánya! – és kérése támogatásául bátorkodik ezt is fölhozni.
El voltak ragadtatva a kutyától. Barnabás még azt is az előnyére magyarázta, hogy olyan lusta.
– Nemes állat. Kifárasztotta az utazás. Egy parasztkutya hetekig is elbírja az éhséget, szomjúságot és álmatlanságot. Minél finomabb az állat idegrendszere, annál hamarabb fárad. De azután rendkívüli erőfeszítésekre is képes!
Egy német könyvből fölolvasta a dogról szóló fejezetet. A cikkben érzékeny történetek voltak elmondva a dogról, nagyszerű lelki jóságáról, természetes humoráról és ritka hűségéről. Barnabás csaknem a könnyekig elérzékenyült, midőn egy dog öngyilkosságát – urának vadászaton történt szerencsétlen halála miatt – fölolvasta.
Hoppy most kiegyenesedett borjúnyi nagyságában, egész hatalmas fogsorát bemutatta, és néhány szilajat ugrott. Úgy látszott, hogy nincs más célja, mint hogy mulasson a rémületünkön. Nagybátyám csöngetett az inasért, és megparancsolta neki, hogy hozza be az ostort.
– A kutyát nem szabad verni – magyarázta fogvacogva –, de egyelőre meg kell neki mutatni, hogy ki a gazdája. A szakkönyv is ezt ajánlja.
Az inas azonban nem mert keresztüljönni a szobán. Hoppy ostromzár alatt tartotta hadállásainkat. Végre úgy oldotta meg a dolgot, hogy az ostort átdobta nekem Hoppy fölött. Én elkaptam, és nagybátyámnak nyújtottam. Barnabás bácsi erre leszállott, és szertartásosan, gyengéden, Hoppy kiáltással egyet a kutyára csapott.
Hoppy valahogy mégis megbékélt, és én már éppen megelégeltem az izgalmakat. Hamarosan távoztam.
*
Napok múlva hallottam, hogy sehogy se akar engedelmeskedni. Barnabásék szobalánya mesélte a kútnál Julisnak, hogy a kutya az asszonyt jobban kedveli, ellenben az úrra haragszik néha, és kimegy a szobából, ha ő bejön, mintha undorodna a látásától. Barnabás minden valószínűség szerint ezt a viselkedést szíve mélyén a felesége előkelőbb származásával magyarázta. Fájt neki Hoppy tüntető visszautasítása. Maga etette, rengeteg pénzt költött húsra, a mészárosnál naponta külön velős csontokat rendelt. Ahányszor az apám találkozott vele, mindig véres csomagokat vitt Barnabás.
– A kutyának viszem – mondotta, és föllebbentette a papirost:
Hetekig tartott, míg Hoppyt ki lehetett vinni a korzóra. Barnabás ez alkalommal kutyakorbácsot tartott a kezében, macskanadrágot húzott, és pörge kis vadászkalapját csapta a fejére betyárosan. Nem lehet tagadni, hogy Barnabásnak e stílus iránt határozott érzéke volt.
A korzón a dog nagy feltűnést keltett. Barnabás arca hízott a gyönyörűségtől. A főispán azt mondta, hogy a legszebb kutya a városban, s hogyha volna rávaló pénze, rögtön hozatna egy hasonlót, annyira kedvet kapott. A Szalay főhadnagyné pedig cukorért beküldte az urát a kávéházba, hogy megetethesse a szép, kesztyűs kezeiből a dögöt. (Nincsen jobb dolga!) Barnabás bácsi élvezte a népszerűség aranyos napsugarait, amelyek Hoppy jóvoltából reá sütöttek. De nem soká tartott az öröme. Hoppy makrancoskodott.
– Jöjjön, Hoppy – mondotta neki többször is Barnabás –, jöjjön!
– De a kutya nem szerette a dirigáló köteléket. Elkalandozott oldalt a sétálók közé, belekeverte a szíjat az asszonyok szoknyájába, és megakasztotta a sétát. Barnabás bácsi szégyellte magát az erélytelenségéért, és kedélyeskedve társalgott a kutyával.
– Jöjjön, no, maga huncut, merre megy, arra, majd ad magának a százados úr! Erre csak szépen, erre!
Az ügyet azonban nem lehetett jól reparálni. Nagybátyámnak használnia kellett a korbácsot.
Nem tehetett mást. Nagyot vágott a kutya vékonyára. A Hoppy felüvöltött. Barnabás elsápadt. Hoppy szaladni kezdett, és magával vonszolta a gazdáját. Nagybátyámnak szaladnia kellett. Nem volt elég ereje, hogy a kutyát visszatartsa, de nem is merte. A dognak tetszett a mulatság. Szilajon, métereseket ágaskodva szaladt tovább, mint egy paripa. Barnabás izzadva és fuldokolva követte. Végre mentő gondolata támadt. Egyszerre, amikor egy utcai karó mellett haladtak el, hirtelen rácsavarta a karóra a kötelet. A dog fogva volt. Nem tudott mozdulni. Barnabás lihegve törülgette a homlokát, és kétségbeesve pislogott maga körül.
A báró, a keresztapja lépett hozzá.
– Szervusz – mondotta –, a kutyád gyönyörű, de nem tiszta faj. A közjegyző is azt mondta, hogy tiszta dognak mondod. Nem tiszta dog. Németalföldi vérebkeresztezés. A füléről látom. Miért nem kérdeztél meg? Engedetlen, komisz állatnak látszik. – Elvette Barnabás kezéből az ostort, és hatalmasakat vert a kutyára. Hoppy üvöltött és ugrándozott, és úgy látszott, hogy a lecke használt neki. Nyugodtan és engedelmesen ment haza.
Barnabás verte a kutyát egy darabig, de Hoppy olyan morcos volt napokig is, hogy abba kellett hagyni. Barnabás nem bírta el az állat néma bojkottját.
Hozzá közbejött a gróf erdőmesterének látogatása, aki kijelentette, hogy a kutya tiszta dog, fajkutya, és verni nem szabad. Nagybátyám túláradt a boldogságtól, és a kaszinóban így szólt a báróhoz.
– Kedves keresztapám, szakértőkkel vizsgáltattam felül a véleményedet, és azt mondták, hogy a kutyám tiszta dog.
– À la bonheur! – mondta a báró, és osztott. De megharagudott Barnabásra, és azóta egyszer sem fogott vele kezet.
*
Tegnap éjszaka szerencsétlen nagybátyámról álmodtam. Hoppyt egy nagy, sárga mezőben láttam bandukolni. Egykedvűen ugrándozott, mint egy elszabadult kóbor komondor. A nyakán egy kölönc lógott valami csomózott spárgán. A kölönc nagybátyám hullája volt.
Valami esztergályozott sakkfigurának látszott. Hoppy megállt egy domb szélén. Egyedül volt a mezőn. Kinyújtózkodott. Megnőtt akkorára, mint egy ház. Végül feje már a felhőkbe ért, és nagybátyám – a kölönc – úgy lóbálózott a nyakán, mint valami apró parittya. Hoppy borzalmas volt. Mintha azt mondta volna:
– Mi, állatok is visszaadjuk olykor az embereknek a kölcsönt azért, amit tőlük elszenvedtünk. Csak persze megfelelő emberek szükségesek.
Egyébként Barnabás és neje egészségesek, de életükre ólomsúlyként nehezül Hoppy. Annyit eszik, hogy azon a pénzen két lovat lehetne etetni. A látogatókat végképp elriasztotta a háztól, és a cselédeket megdrágítja.
Nem akar soha kimenni a szobából, komiszkodik Barnabásékkal, és állandó rettegésben tartja mindkettőjüket. Szeszélyes és vad. Nem javul, nem tanul semmit. Barnabásék meg fognak öregedni, és akkor fognak csak rájönni, hogy ezt a kutyát az első nap agyon kellett volna bunkózni.
Híres állattörténetek
Csáth Géza: A kutya
Kossuth Kiadó, 2021
