A világ kétféle emberből áll: ha valami szerencse éri az első csoportot, az nem csak szerencsét lát vagy véletlen egybeesést, ők jelet is látnak benne, bizonyítékot, hogy odafönn van valaki, aki vigyáz rájuk. A másik csoport puszta szerencsét, örömteli fordulatot. Lehetséges, hogy véletlen egyáltalán nincs
– ezzel próbálja Mel Gibson hitét vesztett (egyébként korábban papi hivatást végző) karaktere megnyugtatni öccsét az idegen civilizáció Földre látogatásakor M. Night Shyamalan sci-fijében. A Gibson öccsét játszó Joaquin Phoenix erre elmesél egy sztorit egy buliról: épp csókolózni akart egy lánnyal, de előtte kikapta a rágóját, és mire visszafordult, a nő összevissza hányta magát. Szerinte ez is jelként fogható fel. Shyamalant nem az alkohol hatása vagy a rágógumik érdekelték 2002-ben, mikor megírta és megrendezte a Jeleket.
Alkotása olyan filmtörténeti pillanatban készült, amikor az idegenekkel foglalkozó amerikai és európai filmek a hangos akcióra, menő egysoros szövegekre épültek.
- 1996-ban Will Smith alighogy átélt egy harmadik típusú találkozást, rögtön bepancsolt a Földre támadó idegennek, hogy elmondhassa: „Ilyen egy harmadik típusú pofon!”.
- Kis túlzással ugyanezt csinálta az 1997-es Sötét zsarukban, csak eközben még a nagyon morcos Tommy Lee Jonesszal is vitáznia kellett.
- Luc Besson szép emlékű sci-fije, Az ötödik elem is inkább komolytalanul nyitott az ufós filmek felé, noha az idegen civilizációk megmutatása a korabeli sci-fik csúcsteljesítményének számított.
- A 2001-es Evolúcióban pedig David Duchovny szerepet váltott: kicsi és zöld lényeket hajkurászó FBI-ügynökből ripacs kutatóvá vált, aki CGI-szörnyeket üldözött.
Az egyetlen, Jelekhez hasonlítható, „csendesebb film” talán csak az 1997-ben mozikba került Kapcsolat volt, amelyben Jodie Foster egy családi dráma közepette szerette volna megtudni, egyedül vagyunk-e az univerzumban. Nagyjából a 2010-es évek elején ütötte fel a fejét ismét az a trend, hogy egy idegen civilizáció Földre érkezése nem minden esetben hangos, nem jár kéz a kézben a Fehér Ház darabokra robbantásával, és még az sem biztos, hogy rossz szándék vezérli ezeket a lényeket.
Hát persze, hogy gabonakörök!
Merész vállalásról tanúskodik, ha sikerfilmek után egy rendező a vallásról akar mozit forgatni úgy, hogy az lehetőleg ne váljék elfogulttá és prédikációt se tartalmazzon. Hát még akkor, ha inkább hisz a spiritualitásban, mintsem Isten létezésében.
M. Night Shyamalan erre tett kísérletet 2002-ben a Jelekkel: Mel Gibson pap karaktere, Graham Hess egy vidéki farmon él két gyerekével és kudarcot kudarcra halmozó, ex-baseballjátékos öccsével, Merill-lel. Családjukat fél éve trauma árnyékolja be: az anya autóbalesetben meghalt, a pap emiatt elveszti a hitét Istenben. Eleve zaklatott életükbe Shyamalan még jobban beletenyerel: egy nap gabonakörök jelennek meg a farmjuk melletti kukoricásban, a rutinos mozinéző pedig tudja, nem redneck tinédzserek vagy – ahogy a filmben kezdetben gyanítják – „nőnemű, skandináv, három métereset ugró olimpikonok” szórakoznak az atyával: itt bizony idegen fajok felbukkanására számíthatunk az elkövetkező két órában. Nézői szerencsére, nem egy huszadik, Roland Emmerich-féle makettrobbantgatós popcornmozi elevenedik meg a vásznon.
Shyamalan rendezői pályája kezdete óta hangoztatja, óriási Spielberg-rajongó, e filmjén is tisztán látható nyomai vannak például a Harmadik típusú találkozásoknak, a Cápának, sőt még az E.T.-nek is: kevésszer látható, már-már bújtatott „rémek”; hétköznapi főhős; cserfes gyerekszereplők. De a sci-fi, kaland és horror műfajok keveredése nem öncélú és nem kényszeres tisztelgés rendezőzseni kollégája előtt. A Jelek eredetiségét jól mutatja, hogy húsz év elteltével is Shyamalan legjobb filmjei közé soroljuk, és nemcsak a legnagyobbakat idéző feszültségteremtő módszerei, hanem a felszín alatt megbújó, mélyebb üzenete miatt is.
A rendező eredetileg idős főhőst akart filmjéhez: Clint Eastwoodhoz és Paul Newmanhez is eljutott a forgatókönyv kezdetleges változata, de nemet mondtak a lehetőségre. Végül a további írás során jutott odáig Shyamalan, hogy konkrét jelöltje lett: Mel Gibsont akarta főszereplőnek, mert szerinte a színész az a fajta férfi, aki veszély esetén bármit megtenne a családjáért.
Gibson eleinte félt a rá osztott szereptől, mert ennyire befelé forduló figurákat nem játszott még addig – kivétel talán az általa rendezett, méltatlanul feledésbe merült Az arc nélküli ember című filmjének főhőse. A 2000-es évek elején a színész túl volt két mérsékeltebb sikert hozó filmen (Mi kell a nőnek?, A hazafi), de még messze volt A passió szédítően nagy anyagi sikerétől. Mozikból kikopó, kevésbé sikeres filmjeivel együtt (Katonák voltunk – és ne feledjük, szinkronizált a Csibefutam című rajzfilmben is) 2001-re arra a következtetésre juthatott, hogy minden áron igent kell mondania az akkor látszólag bármit megtehető, rendezőként felfelé ívelő Shyamalannak.
Joaquin Phoenix pedig véletlenül került a rendező látókörébe: eredetileg Mark Ruffalo lett volna a baseball álmokat kergető Merrill, de a színész műtétre szorult, így Phoenix lett a befutó. Rory Culkin és Abigail Breslin pedig utólag visszanézve is remek választásnak bizonyultak a gyerekszerepekre.
Meglátni a jeleket
„A Jelekben Shyamalan azt teszi, amit Alfred Hitchcock szeretett csinálni: úgy játszik a közönségével, akár a zongorán. Minimális akcióval, időt hagyva a karakterek kibontására, baljós légkört teremtve” – írta Roger Ebert 2002-ben a moziról. A Pulitzer-díjas filmkritikus kiemelte, a Jelek azért eszményi film a Shyamalan-életműben, mert arra készteti a nézőt, hogy szó szerint figyeljen a jelekre, amit a vásznon lát. Ezekből pedig bőven akad a 120 percet felülről ütögető játékidőben.
Shyamalan – aki ekkor pályája csúcsán volt, és számos vélemény szerint innen már csak lefelé vezetett direktori munkássága – lassan fokozza a feszültséget. Az idegeneket szinte nem látjuk a játékidő jelentős részében: egy-egy kósza, kukoricásból kinyúló végtag, gyerekzsúrt megzavaró zöld lény persze borzolja a kedélyeket, de Shyamalan inkább hétköznapi tárgyakkal kelti a feszültséget. A babaőrző különös, ufónyelvnek tűnő diskurzust fog be, a gyerekek pedig alufóliából készítenek maguknak védősisakot. Hogy miért?
„Így nem olvashatnak az agyunkban” – mondja Culkin a film egy pontján, mikor összeesküvés-elméletekkel átitatott ufós könyvét lapozgatja a fejfedőben. A könyvből megtudja, az idegenek vélhetően vegetáriánusok és kisebbek nálunk, írják azok a tudósok, akiket üldöztek a meglátásaikért. „Vagyis munkanélküliek!” – veti oda Mel Gibson figurája, aki dacára, hogy hitét vesztette, a tudomány és vallás közötti, Mariana-árok méretű ellentétet ettől még tovább élezi. A film központi üzenete, hogy a Gibson által játszott pap elveszti a hitét, majd érdekes módon pont az idegenek látogatásakor nyeri vissza.
Shyamalan ezzel nem azt akarja mondani, hogy a vallásos emberek lenézik a tudományt, az üzenet nem hordoz semmilyen ítéletet: a rendező azt próbálja elmagyarázni, mindenki a maga módján keres értelmet bizonyos történésekben. Gibson figurája a felesége tragikus halálában azt látja meg, Isten nem létezik. A gyerekek égő házról olvasnak a könyvben, úgy racionalizálják, hasonlít az ő lakhelyükre. Ha Phoenix figurájának épp nem hánynak a szájába, az is jelként fogható fel. Az értelmezési keretek látszólag végtelenek a filmben, épp úgy, ahogy a valóságban is.
A karakterek traumái, cselekedetei szintén értelmezhetők vallási szimbólumok alapján: a pap feleségét elgázoló (egyébként Shyamalan által játszott) férfi bezárja az idegent a konyhájába, ezzel utalva arra, hogy a történteket ő és Gibson is elnyomják magukban, feldolgozás nélkül. A vasvilla alakú gabonakörök (a rendező így utal az ördögre) megjelenése után az állatok megvesznek, megérzik a gonosz jelenlétét. A történet során a víz ugyancsak fontos szerepet kap: egyedül ez ártalmas az idegenekre, és ha már épp egy pap házát támadják meg, az ott lévő folyadékra szenteltvízként lehet tekinteni. Maga Shyamalan évekkel a film megjelenése után reagált először filmjét érintő kritikákra. Például azokra, ugyan miért utaznak az idegenek több millió fényévet egy olyan bolygóra, aminek 70 százaléka víz – főleg, ha tudják, az ártalmas nekik?
A karakterek nevezik őket földönkívülieknek, de soha nem derül ki egyértelműen, kik ők, miért vannak a bolygón. Manapság már nagyban különbözik az ufók általános megítélése, noha a filmben én idegenek helyett démonokat jelenítettem meg: a menny és pokol közötti háborút láthattuk, a karakterek halott szerettei, ahogy az anya is, angyalok voltak. A kritikusok nagy része ezt nem értette.
Az idegenek már csak azért is hasonlítanak valamifajta démoni entitásra, mert egyikük szinte kísérti Gibsonék farmját: újból és újból megjelenik, mintha a bolygó leigázása helyett egy-egy családdal való játszadozás fontosabb volna neki. Aki látott elég részt Az ördögűző-filmekből, pontosan tudja, mire gondol Shyamalan.
Tak Fujimoto operatőr sárgás, meleg, mégis rideg képei (vele a Hatodik érzékben dolgozott még együtt Shyamalan) megalapozzák a film alaphangulatát, nem beszélve arról, mennyire hatásosan szűkítik a tereket a történet előrehaladtával – a búzamezőtől eljutunk a zárt pincéig. Gibsont sosem láttuk még ennyire sebezhetőnek, színészi játékának teljes eszköztárát előveszi a filmben, ehhez a mindig remek Dörner György asszisztált szinkronmunkájával.
Phoenix is csillogtatott valamit abból, miért vált a 2010-es évek végére Hollywood egyik legsokoldalúbb színészévé. James Newton Howard zenéje pedig páratlan módon simul bele a feszült történetvezetésbe.
Milyen ember a néző?
A Jelek, meglehet, a Shyamalan-pályamű csúcsát jelenti: egy olyan évtized elején vetette papírra, majd vitte vászonra történetét a rendező, mikor az idegen civilizációkat bemutató filmek közel sem voltak népszerűek a filmes szcénában. Shyamalan megérzése azonban igaznak bizonyult: a 70 millió dolláros költségvetésből a film több mint 400 milliót termelt világszerte. Ráadásul számos vitát elindított, amelyek mind a mai napig kitartóan megmaradtak bizonyos platformokon. A húszéves Jelek tehát olyan film, amit érdemes az évforduló alkalmával újra elővenni: jól állta az idők sarát. Ha egy-két vizuális megoldás felett szemet hunyunk, kortalan, kellemes borzongást ígérő darabként tekinthetünk rá 2022-ben is.
Egyúttal újra felveti a kérdést, amin rágódhatunk: mi milyen emberek vagyunk? Akik látják a jeleket, vagy csak azt gondolják, minden vakszerencse?
