Luc Besson
A kilencvenes évek közepén Luc Besson volt a legmenőbb rendező Európában. Pályanyitó filmjei, az Élethalálharc és a Metró még csak a francia művészfilmek rajongóinak körében váltak kultfilmmé, noha ez a kör sokkal nagyobb volt harminc éve, mint ma. Így nem is olyan meglepő, hogy A nagy kékséggel, majd a Nikitával Besson gond nélkül átnyergelt a közönségfilmekre a nyolcvanas évek végén, és lehetőséget kapott első angol nyelvű filmje elkészítésére. A Léon, a profi aztán végképp szupersztárrá tette. Besson jól ismerte a francia műfajfilmes hagyományt (például Jean-Pierre Melville gengszterfilmjeit) és az aktuális videoklipes formanyelvet is, e kettő kombinációja pedig Hollywoodban is remekül bevált.
A Léon, a profi sikere miatt valósíthatta meg kamaszkori tervét, egy nagyszabású science fictiont kedvenc képregényszerzői, Moebius és Jean-Claude Mézières modorában – előbbi az Incal, utóbbi a Valérian és Laureline című sorozat révén jelentett számára inspirációt. Mindkettejüket szerződtette is Az ötödik elem látványterveinek kidolgozásához, ám a költségvetés szempontjából jóval fontosabb volt, hogy a Ponyvaregény után újra világsztárrá emelkedett Bruce Willist is megnyerte a főszerepre.
Besson rendezői karrierje itt ért a csúcsra. Bár később íróként és producerként útjára indította a Taxi– és az Elrabolva-sorozatot, önálló rendezéseivel meg sem tudta közelíteni a Léon, a profi vagy Az ötödik elem népszerűségét.
Bruce Willis
Luc Besson soha nem volt jobb formában, mint Az ötödik elem idején, de ugyanezt elmondhatnánk Bruce Willisről is.
Ezt az érzelmességet mutatja meg fokozatosan, finoman Az ötödik elem főhőseként, ahogy a veterán katona és alkalmi taxisofőr, Korben Dallas számára egyértelművé válik, hogy nem csak a világ megmentése miatt kel a kocsijába bepottyant lány, Leeloo védelmére. A világ megmentésénél sokkal többről van szó: a szerelemről.
Willis ugyan eljátszott még néhány ragyogó szerepet az ezredforduló környékén – a Hatodik érzék pszichológusát, A sebezhetetlen muszáj-szuperhősét –, de egyre többször tűnt fel jelentéktelen, egykaptafa bűnügyi és akciófilmek levitézlett sztárjaként. Ma már tudjuk, hogy ennek elhatalmasodó afáziás betegsége volt az oka. Családja idén bejelentette, hogy Bruce Willis visszavonul a színészettől. Így Az ötödik elemet is egészen más szemmel és megújult kíváncsisággal nézhetjük újra.
„Leeloo Dallas Világjegy”
Az ötödik elem címszereplője és középpontja a legfelsőbb rendű lény, a fényhozó, a Föld bolygót egyedül megmenteni képes tökéletesség. Jóllehet, első ránézésre egy vékony, modellalkatú lánynak tűnik, narancssárga hajjal.
Jovovich Az ötödik elemben egészen egyedülálló, éteri jelenség, egy befáslizott, grillcsirkerajongó angyal. Különösen szórakoztató, ahogy megtanul az emberek nyelvén beszélni, és a film közepén percekig élvezettel ismételgeti azt a szót, hogy „világjegy”. Az ötödik elem sztárrá tette Jovovichot, de az igazi kihívást jelentő filmszerepek elkerülték. Besson két évvel ezután a Jeanne D’Arcban rendezte őt – a bemutató évében, 1999-ben már váltak is –, azóta pedig a Resident Evil sorozat főszereplőjeként láthatjuk a moziban, amikor éppen láthatjuk.
A jelmezek
Apropó, fásliruha: Leeloo emlékezetes jelmezét és az összes többit Jean-Paul Gaultier rendezte, akinek a felkérése eleve a film reklámkampányának része volt. Kora talán legmegosztóbb és legirigyeltebb divattervezője olyan hévvel vetette bele magát a munkába, amit hivatásos filmes jelmeztervezőktől aligha szokhattunk meg. Gaultier jelmezei rengeteg pénzébe kerültek a produkciónak – egy dzseki ötezer dollárból jött ki –, de munkája az utolsó frankig megérte. Ha a történet részletei ködösek is huszonöt év távlatából, Leeloo fürdőruhaszerű tekercseire, Korben rikító narancsszínű trikójára, vagy éppen a hiperidegesítő műsorvezető, Ruby Rhod androgün kosztümjeire élénken emlékszünk. Nem véletlen, hogy Az ötödik elem cannes-i premierjét divatbemutatóval kötötték össze, és azokban a szép időkben a Gaumont stúdió még erre a filmfesztiválos eseményre is hajlandó volt eltapsolni többmillió dollárt.
A jövő
Gaultier extravagáns ruhái kiválóan illenek a Besson által elképzelt, 23. századi jövőbe, ami éppen annyira tűnik kaotikusnak és szétesettnek, hogy minden vidámparkszerű túlzása ellenére is még éppen hiteles legyen. Pláne, hogy hangsúlyos a kilencvenes évekbeli hétköznapjainkat is meghatározó márkák jelenléte – ezt az ötletet talán a Szárnyas fejvadászból vette át a rendező –, egy emlékezetes üldözésjelenet például a McDonald’s-ban indul.
Az ötödik elem New Yorkja átláthatatlan dzsumbuj, különféle kultúrák és bolygóközi fajok olvasztótégelye. A Besson által felkért képregényrajzolók, Moebius és Mézières munkája itt látszik igazán, Korben repülő taxija egyenesen az utóbbi alkotó egyik képregényéből röppent át a filmbe. Ugyancsak hihetőbbé teszi a jövővíziót, hogy a politikai vezetők teljesen inkompetensek, és ha Leeloo meg Korben nem sietne a segítségére, a Föderáció elnöke sírva és a kezét tördelve, tehetetlenül várhatná a világvégét.
„Szörnyeteg vagy, Zorg”
Az ötödik elem világában az embereknek alapvetően fogalmuk sincs, mi az a hatalmas, éjfekete bolygó, amely a Föld felé közeledik, és minden rakétacsapástól csak egyre nagyobbra nő. Egyedül az ötödik elem titkát őrző pap (a komikus szerepben is pompás Ian Holm) tudja, micsoda erő fenyeget, valamint Zorg, a pszichopata fegyverkereskedő és intergalaktikus nagyvállalkozó.
Zorg a 23. századi jövő teljhatalmú ura. Mikor közlik vele, hogy el kell bocsátania félmillió alkalmazottat, azt válaszolja, hogy legyen inkább egymillió. Az emberek sosem érdekelték, csak a pénz és a hatalom mozgatja, a bolygópusztító sötét úr pedig pont jó üzletfélnek látszik. Valójában Zorg is érzi, hogy magánál is súlyosabb gonosztevő szolgálatába szegődött, emiatt pedig folyamatosan retteg, miközben alattvalóival kegyetlenkedik. Gary Oldman kicsit benne maradt az előző Besson-filmben, a Léon, a profiban játszott korrupt zsaru karakterében, és hasonlóan idegbetegként mutatja be a szivárványszínű műanyagba öltöztetett, vérző fejű Zorgot.
A zene
Besson nemcsak az előző filmjében felfedezett Oldmant, hanem más régebbi alkotótársait is átmentette Az ötödik elem stábjába. Thierry Arbogast operatőr és Sylvie Landra vágó mellett – mindketten dolgoztak a Léon, a profin is – Éric Serra zeneszerző a legfontosabb közülük, aki egyben a rendező legrégebbi munkatársa, már az Élethalálharc zenéjét is ő írta.
Serra a korábbi Besson-filmekben, elsősorban a Metróban is szabadon vegyítette a klasszikus, szimfonikus filmzenét az éppen divatos popzenei trendekkel. Az ötödik elemben a jövőbeli New York sokszínű, kaotikus világát felépítendő különféle világzenei hatásokkal kísérletezett, elsősorban észak-afrikai és közel-keleti dallamokkal szőtte át a filmzenét. Serra zenei világának egységét jól mutatja, hogy ezek a betétek remekül megférnek az űrmélyi atmoszférahangokkal meg Korben bérlakásának hiphopos háttérütemeivel, miközben Leeloo karaktere minimalista, földöntúli szintitémát kapott.
Díva Plavalaguna
Ha pedig Az ötödik elem zenéje kerül szóba, Serra szerzeményein kívül rögtön eszünkbe juthat a film csúcspontján, a Fhloston üdülőbolygón előadott operaária. Tipikusan olyan jelenetről van szó, ami miatt Az ötödik elem jóval túlmutat a receptre készített hollywoodi sci-fiken: pár percre kilépünk a kincskereső kalandtörténetből, és Plavalaguna közönségével együtt, megbűvölve hallgatjuk a Lammermoori Lucia című Donizetti-opera egyik dalát. Inva Mula albán operaénekesnő hangját halljuk, de a dívát nem ő játssza, hanem Maïwenn Le Besco, Besson akkori felesége. A cikk olvasói már tudják, hogy a házasságuknak ezen a forgatáson lett vége, Maïwenn viszont azóta nagyszerű filmrendezővé érett, ő készítette a Polisse és Az én szerelmem című filmeket.
„Zöld? Szuperzöld!”
A négy alapelemet (ég, föld, tűz és víz) jelképező kövek megszerzéséért zajló hajsza során jutunk el a Fhloston Paradicsomra, erre az elviselhetetlennek tűnő, Siófokba oltott MET-gálára, ahol a Díva Plavalaguna mellett megismerünk egy másik, roppant különc figurát: Ruby Rhodot, az ismert univerzum legnépszerűbb rádiós műsorvezetőjét. Chris Tucker alakítja, szűnni nem akaró lendülettel, de ne róla beszéljünk, hanem Az ötödik elem titkos hőséről, Tucker szinkronhangjáról. Geszti Péterről.
Gesztinek Az ötödik elemben nyújtott szinkronteljesítményéről önálló magyar szakos szakdolgozatot volna kedvünk írni, de most csak beérjük annyival, hogy idézzük tőle az operaelődás közönségének bemutatását.
Jobbra egy sor miniszter, néhány mumifikált minisztár meg pár tinisztár, aztán pedig balra Baby Ray, a színház- és mozicsillag, akinek csak a szeme csillog, mert hogy töksüket. Ugye?!
Persze Speier Dávid fordítót is illeti az elsimerés, Az ötödik elem magyar szövege ugyanis vitán felül a honi szinkronszakma csúcsteljesítményei közé tartozik. Csak azt nem értjük, Ruby Rhod számára a „menőnek” miért a „zöld” a szinonimája.
Az utolsó szál gyufa
Besson utolsó – na jó, utolsóelőtti – poénja, hogy ebben az évszázadokat átölelő, több bolygón játszódó, a világegyetem pusztulásával fenyegető sci-fiben az emberiség megmenekülése egyetlen szál gyufán múlik. Méghozzá az utolsón, ami a dohányzásról leszokni igyekvő Korben Dallas skatulyájában megbújik. Addigra már sikerült előkészíteni három alapelem köveit az ötödik elemmel, azaz Leeloo-val való egyesüléshez, a tűzkő felnyitásához azonban tüzet kell gyújtani. És akad is egy, de csak egyetlenegy gyufa.
„Ne sóhajtsatok” – kéri a többieket Korben Dallas, és ezt a jelenetet huszonöt évvel az első megtekintés után is visszafojtott lélegzettel nézzük.
