Kultúra

Mi történik, ha 240 embert megduplázunk?

2021. március 21-én az Air France Párizs-New York járata 240 utassal a fedélzetén viharfelhőbe kerül, megrongálódik, de sikeresen leszáll. Ugyanaz a Boeing-787 ugyanazokkal az utasokkal 106 nap múlva ismét leszáll. Egyszeriben mindenkiből kettő van. Erről az abszurdról szól egy kortárs francia regény. Matinézunk belőle.

Az a bizonyos pillanat

2021. június 24.
New Jersey, Trenton,
McGuire Air Force Base

Sárga védőruhás, fegyveres katonák sorfala között vonulnak az utasok libasorban a hangár felé. Átmennek egy sugárkapun, aztán egy fertőtlenítő zsilipen, és egyenként engedik be őket a szerelőhangárba; katonák újabb sora felírja a nevüket és az ülésszámukat. Kevesen tiltakoznak. Már nem bosszankodnak, nem dühösek, inkább kimerültek, és félnek. Egy ügyvédnő még így elcsigázva is osztogatja a névjegykártyáját.

A katonák mobil zuhanyfülkéket, vécéket, közel száz sátrat, hosszú asztalokat állítottak fel a csarnokban. Meleg ételt osztanak, néhányan az utasok közül megpróbálnak lepihenni a sátrakban elhelyezett matracokon, de az íves fémtető alatt minden visszhangzik, gyerekek lármáznak, néhányan hangosan veszekednek. Több tucat katona járőrözik köztük, figyelik minden lépésüket; a hangár északi szegletében labort alakítottak ki az orvosi teamnek egy egészségügyi sátorban, ahol tíz-tizenkét nővér épp nyálmintát vesz az utasoktól; a keleti szeglet konténereiben pedig a PsyOp szép számban érkező pszichológusai megkezdik a személyes interjúkat Miller és Wang sebtében megírt kérdőíve alapján. Az elmúlt néhány órában a 42-es protokoll igencsak cizellálódott.

Mi az a Matiné?

Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár.

A Matiné eddigi termését itt találni.

A nyugati oldalon egy öt méter magas, nagy fémszerkezetes galériáról belátni az egész hangárt. A Task Force teamje elfoglalta odafent az egyik helyiséget, és egy nagy üvegablakon át figyelik az alattuk kavargó zajos embertömeget. A tableteken folyamatosan frissülnek az adatok. Az NSA bemérte a március 10-i Párizs–New York járat majdnem összes utasának és teljes személyzetének földrajzi helyzetét. Százan közülük már rendőri őrizetben vannak. DNS-mintáikat biológusok hasonlítják össze a hangárban lévő hasonmásaikéval: a minták tökéletes egyezést mutatnak. A McGuire támaszponton veszteglő gép pontosan ugyanaz, mint amelyik közel négy hónapja landolt.

Az NSA-s geek, Mitnick, osztott képernyőn vetíti ki a két gép utasterét:

– Egymás mellé teszem az első osztályról készült videófelvételeket: bal oldalon a március 10-i járat, jobb oldalon az a gép látszik, amelyik ma landolt. Stop… Az időkód mindkét képen 16 óra 26 perc 30 másodperc… A két képkocka ugyanaz. Már a légörvényben repülnek. Innentől kockáról kockára haladunk…

16 óra 26 perc 34 másodperc 20 századmásodpercnél a két videófelvétel mást-mást mutat, és a megosztott képernyő egy keresd-meg-a-különbségeket feladványhoz hasonlít: a bal oldali képen egy nőnek elszáll a szemüvege, a jobb oldali képen rajta marad, az egyiken kinyílik egy csomagtartó, a másikon csukva marad. De az a legszembetűnőbb, hogy a bal oldali felvételen sötét van, a jobb oldalin napfény árasztja el az utasteret. Az első gép tovább rázkódik a március 10-i szörnyű viharban, a másik derűs égbolton jelenik meg újra június 24-én, 18 óra 07 perckor.

Mitnicknek túl kell harsognia a hirtelen támadó hangzavart:

– Vagyis… ez volt az a bizonyos pillanat: 16 óra 26 perc 34 másodperc 20 századmásodperc… – mondja izgatottan, szinte diadalittasan. – És ami még ennél is hihetetlenebb: kiválasztottunk három fedélzeti kamerát, az egyik elöl, a másik középen, a harmadik hátul van elhelyezve a Boeing–787-esen. A köztük lévő távolság tíz-tíz méter. Kilencszáz kilométer per órás sebességnél, ami másodpercenként 250 métert jelent, a Boeing ezt a tíz métert egy másodperc huszonötöd része alatt teszi meg, és csodák csodája, a fedélzeti kamerák pontosan huszonöt képet készítenek egy másodperc alatt… Eddig érthető?

Senki nem szól semmit, Mitnick folytatja:

– Három részre osztom a képernyőt. Baloldalt az elülső kamera felvételét látják. Középen a középsőét, jobboldalt a hátsóét. Szóval, 16 óra 26 perc 34 másodperc és 20 századmásodpercnél az első kamera felvételén elárasztja a napfény az utasteret, ugyanez történik a középső kamerán, de a következő képkockán: 16 óra 26 perc 34 másodperc 24 századmásodpercnél. A hátsó kamerán a jobb oldali videófelvételen a nap 34 másodperc 28 századmásodpercnél jelenik meg.

– És? Mit akar ezzel mondani? – kérdezi Silveria. Mire Mitnick diadalmasan:

– Egy huszonötöd másodpercnyi szünet van az egyes kamerák felvételei között. Ez olyan, mintha a második gép a semmiből, egy fix vertikális síkból törne elő. A síkon innen: vihar, a síkon túl: kék ég. A kémműholdjaink szerint ez a sík március 10-én egészen pontosan a N42°8’50” W65°25’9” koordinátán helyezkedik el, ez a gép ma azonban ettől a ponttól délnyugatabbra tűnt fel, a két pont körülbelül 60 kilométernyire van egymástól.

– Mire következtet ebből, Mitnick?

– Ó, hát én… semmire, egyáltalán semmire. Csak egy adattal több, amin a princetoni nagy koponyák rágódhatnak – fordul a két matematikus felé.

– Egy kicsit úgy működött a dolog, mint egy fénymásoló: a fénymásolat nem ott jön ki, ahol az eredeti bemegy, ugye? – kérdezi Tina Wang.

Mitnick a fejét vakarja. Az ötlet túl abszurdnak tűnt ahhoz, hogy ő álljon elő vele.

Újra csend támad. Még nincs légkondicionálás, párás meleg van. Megrezzen a nemzetbiztonsági ember telefonja, elolvassa az üzenetet, és felsóhajt:

– Az elnök utasítja az NSA-t, hogy ellenőrizze, nem tartózkodott-e orosz vagy kínai hajó az atlanti partjainknál március 10-én, hogy időutazással kísérletezzenek…

Silveria tábornok bosszús és kimerült. Nekitámasztja homlokát az üvegablaknak, és nézi a nyers fényben úszó hangárt.

– Mégis honnan jött ez a repülő? – sóhajt fel. – Csak van rá valami elmélete, Wang professzor. Egy professzor elmélet nélkül olyan, mint egy kutya bolha nélkül.

– Sajnálom, de még egy bolhám sincs.

– Remélhetőleg negyvennyolc órán belül mindenkit megtalálunk – folytatja Silveria –, a külföldi utasokat is beleértve, akik március 10-e óta már hazatértek. Addig sürgősen találjanak valami magyarázatot!

– Szükségünk lenne némi erősítésre: egy kvantumfizikusra, egy asztrofizikusra és egy molekuláris biológusra… – javasolja Adrian. – Hajnalig össze kell állnia a csapatnak.

– Fél óra alatt összeállítjuk önnek a listát – veszi át a szót Tina Wang. – És nem ártana két-három filozófust is hívni.

– Nocsak! Miért? – kérdi Silveria.

– Hogy ne csak természettudósokat verjenek fel legszebb álmukból – mondja Tina Wang.

Silveria megvonja a vállát.

– Ne legyenek szégyenlősek, ha kell, az összes amerikai földön tartózkodó Nobel-díjast idehozatom maguknak. Hivatalosan „az Amerikai Egyesült Államok elnökének kérésére együttműködésre szólítjuk fel”, lényegében elraboljuk őket.

– Találjon nekünk egy nagyobb termet, ahol gondolkodni lehet, elvonulva, külön-külön, de együtt is, íróasztalokkal, fotelokkal, kanapékkal, táblával, krétával…

– Csak okostábláink vannak, az is megfelel? – kérdezi Silveria minden irónia nélkül.

– És kérünk valami serkentőszert, hogy ébren maradjunk.

– Van modafinilünk dögivel. Több száz doboz…

– És szükségünk van egy topológusnőre, aki ért a gráfelmélethez és a folytonossághoz a térben – kockáztatja meg Adrian.

– Miért pont egy nőre? Gondol valakire?

Igen, gondol valakire.

– Harper professzor Princetonban. Meredith Harper. Amikor hívtak… éppen… Grothendieck topológiájáról beszélgettünk.

– Mindjárt küldök érte egy katonai járművet… Megbízható? Mármint nemzetbiztonsági szempontból.

Interjúnk a szerzővel
A reménynél nincs veszélyesebb, mert elhiteti velünk, hogy a bajok maguktól megoldódnak
Hervé Le Tellier Anomália című regénye nemcsak Goncourt-díjat kapott, de milliós példányszámban kelt el, még Emmanuel Macron is olvasta. Egy repülőgép utasai megduplázódnak, amiből sokan arra következtetnek, hogy csak egy szimulációban élünk. Interjú a matematikusból lett francia íróval.

– Teljes mértékben. Annál is inkább, mivel angol. Vagy az gondot jelent?

Silveria tábornok elgondolkodik.

– Már úgyis van tizenhárom angolunk ezen a rohadt gépen. Örüljünk, hogy nem orosz, kínai vagy francia. Egyébként is össze kell dolgoznunk a brit elhárítással.

– És kérnénk szépen még egy presszógépet, olyat, ami rendes kávét csinál – teszi hozzá Adrian Miller.

– Ne kérjen lehetetlent – húzza el a száját a tábornok.

*

Kevéssel huszonhárom óra előtt a csarnok északi csücskében vékony, szürke füstcsík száll fel, majd sűrűsödik fekete felhővé. „Tűz van!” – kiáltja egy férfihang; pánikhullám fut végig a tömegen: az utasok félrelökik a katonákat, és a zárt ajtóknál tolonganak, biztonságiak sietnek nagy számban a segítségükre.

A tüzet hamar eloltják, Silveria mikrofont ragad.

– Patrick Silveria tábornok vagyok. Kérem, ne pánikoljanak. Mindjárt lemegyek, és tájékoztatást adok önöknek.

A terem felmorajlik odalent.

– Ugyan mit tud nekik mondani? – kérdezi Tina Wang a tábornoktól, aki már indul is lefelé a galériáról. – Azt javaslom, ne mondja nekik, hogy már van egy példány belőlük, és semmi keresnivalójuk a Földön…

– Majd kitalálok valamit. Különben is: maga talán tudja, hogy mi keresnivalója van bárkinek ezen a rohadt bolygón?

Miközben Silveria a mikrofonban hetet-havat összehord a kétszáz utasnak nemzetbiztonságról, kalóztámadásról, népegészségügyről, a katonák felmérik a tűz okozta károkat: az egyik tábori ágy gyulladt ki, és a tűz rögtön átterjedt a sátorra. Szándékos gyújtogatás.

Harminc méterrel arrébb az egyik keskeny fémajtót, amely a szabadba vezet, felfeszítették. A nagy kavarodásban az ajtót őrző katonák nem figyeltek eléggé. Tíz perccel később kiderül, hogy valaki ötméteres szakaszon átszakította a támaszpontot védő kerítést egy katonai járművel. A festéknyomok alapján szürke volt; a hangártól nem messze lévő parkolóban, ahonnét valószínűleg ellopták, több mint háromszáz ilyen kocsi áll.

Az egyik utas megszökött, és nyoma veszett az éjszakában.

*

Éjfélre elkészült a multidiszciplináris csoport tagjainak listája: csupa Nobel-díjas, Abel-díjas, Fields-érmes, már díjazott vagy díjra jelölt.

Fél órával később mindenkihez becsenget az FBI, félbeszakítva mindennemű éjszakai tevékenységet, nagy általánosságban az alvást.

Az „Amerikai Egyesült Államok elnökének kérésére” és a sötétséget megtörő villogó fényhidak megteszik a hatásukat. Hajnali egy óra sincs, és már autók, helikopterek, jetek sora indul vissza a tudósokkal a McGuire támaszpontra.

Meredith is megérkezik, könnyen felismerhető fogkrémillattal vegyes vodkaszagáról. Láthatóan az ágyból ugrasztották ki, de mire Adrian – eléggé zavarosan – magyarázni kezdi a helyzetet, rég elszállt minden haragja. Meredith a homlokát ráncolva hallgatja, és szótlanul szemléli a tömeget a galériáról.

– Nem is kérdez semmit? – csodálkozik Adrian.

– Van elképzelése, hogy mi történhetett?

Adrian tanácstalanul csóválja a fejét, és modafinil tablettával kínálja Mereditht. Mire hozzátenné, hogy serkentőszer, Meredith már jólnevelten le is nyelte.

– Miért nem vallotta be, hogy kém, Adrian?

– Ööö… hát… nem egészen. Jöjjön, átviszem az irányítóterembe.

– Tü-tüü! Matematikus a Princetonon, eszméletlen fedőtevékenység…

Amikor Adrian kinyitja előtte a parancsnoki szoba ajtaját, Meredithnek leesik az álla a látványtól.

– Jaj, Adrian, imádom – suttogja. – Tisztára, mint a Dr. Strangelove-ban.

A képernyőkön minden újabb adat megerősíti a lehetetlent. Az odakint parkoló gép minden részletében ugyanaz, mint a március 10-én landolt 787-es. Ez utóbbit azóta persze megjavították, és az utasai három hónappal idősebbek: a baba, aki a hangárban most még csak két hónapos bömbölő csecsemő, ma este Chicagóban már a féléves születésnapját ünnepli.

A két landolás között eltelt százhat napban a kétszázharminc utas és a tizenhárom fős személyzet közül egy nő megszült, és két férfi meghalt.

De genetikailag minden pár egyforma. Silveria szűk körben tanácskozik, ügyet sem vet a terembe lépő matematikusokra.

– Hogy állunk az interjúkkal?

– Kiegészítettük a Wang és Miller professzor által kidolgozott kérdéssort – válaszolja Jamy Pudlowski a PsyOp-tól. – Mindegyikben elrejtettünk néhány téves információt, ha az interjúalanyok reagálnak rájuk, azzal megerősítik a személyazonosságukat. Nagyon kell ügyelnünk, hogy senkinek ne kerüljön nyilvánosságra a neve.

Az NSA-s fickó újra hadonászni kezd a tabletjével.

– Szűrjük a közösségi oldalakat a „Boeing” és a „McGuire” kulcsszavakra. Ha beüt a krach, tudni fogjuk, kik terjesztik a híreket, és korlátozni tudjuk az információ terjedését. De az internetet nem tudjuk blokkolni, nem Kínában vagy Iránban vagyunk. Eddig egyetlen oldal, a támaszpont egyik katonájának közösségi oldala tett említést erről a gépről, de töröltük a bejegyzését. Hála Istennek…

– Apropó: Isten… – szól közbe Pudlowski.

Isten nevének megvan az az előnye, hogy csöndet lehet vele teremteni. Ahogy az FBI-os nő megrántja a fejét, ősz hajában egy vékony, fekete, fonott tincs tűnik elő a lámpák fényében.

– Nos… Isten még sok fejfájást okozhat. Vannak olyanok, nem csak itt, sok más országban is, akik a történtekben Isten kezét fogják látni. Vagy az ördögét. Elkerülhetetlenül előjön mindenféle babona, és az illuminátusok késői követői esetleg meggondolatlan tettekre ragadtatják magukat. Saját hatáskörben kezdeményeztem különböző vallási irányzatok vezetőinek összehívását. Az elnök vallási tanácsadói egytől egyig evangelikálok, jó lenne, ha nem rónák fel nekünk, hogy kizárólag rájuk támaszkodtunk. Ezen a repülőn vannak keresztények, muszlimok, buddhisták… Az idő ellenünk játszik, és minden, ami vallással kapcsolatos, megjósolhatatlan.

– Szabad kezet kap, Jamy – mondja a tábornok. – A kilencmilliárd dolláros költségvetésével a szolgálatuk ennyit megengedhet magának.

– És mi legyen a franciákkal, európaiakkal, nem beszélve a kínaiakról és a többi nációról? Értesítsük a nagyköveteiket? – kérdezi Mitnick.

– Miről? Hogy jogalap nélkül tartjuk fogva az állampolgáraikat? Semmit nem csinálunk. Megvárjuk az elnök döntését. Van még kérdés?

A terem hátsó részén Adrian tétován jelentkezik.

– Kellene egy kód, hogy megkülönböztessük a márciusi és a júniusi gép utasait: legyen egy és kettő? Alfa és béta? Kék és zöld, kék és piros?

– Tom és Jerry? Stan és Pan? – ötletel Meredith.

– Mindkét javaslat remek. De nem: a márciusban leszálló gép March, a júniusi June – dönt Silveria.

 

Hervé Le Tellier: Anomália

Fordította: Gulyás Adrienn

Park Kiadó, 2022

Ajánlott videó

Olvasói sztorik