Hollywood hosszú évtizedek alatt jutott el addig, hogy a színesbőrűek filmes reprezentációja már nem a barna festékkel bekent emberekben és az idiotizmus szintjére lebutított fekete karakterekben merült ki. Az utóbbi időszakban egy másik, nem megfelelően vagy teljesen alulreprezentált csoport számára kövezi ki a diverzitást előtérbe helyező korszellem az utat a filmekben: az LMBTQ-közösségeket érintő történetek már mindennapinak számítanak, sőt, a jelenség kritikusai szerint már kicsit túl is van tolva mindez a minden történetben feltűnő meleg karakterek miatt. Kinek sok, kinek megfelelő, kinek kifejezetten üdítő a törekvés, az viszont vitathatatlan, hogy rövid idő alatt jókora teret nyert ez a jelenség, amely érthető módon parázs vitákat is eredményezett. A darázsfészket most Hollywood egyik nagy kedvence, Tom Hanks bökdöste meg nagy erőkkel, amikor az épp aktuális filmjét, az Elvist népszerűsítette.
Megtehetné most egy heteró férfi, amit én a Philadelphiában? Szerintem nem, és teljesen jogosan. Az egész film lényege, üzenete az volt, hogy ne féljünk. Az egyik oka, hogy az emberek nem féltek a filmtől, az volt, hogy én alakítottam egy meleg srácot. De ez már a múlt, nem hiszem, hogy az embereknek ma hiteles volna az, hogy egy heteroszexuális srác egy meleg srácot eljátszik. Egyáltalán nem bűn, ha ebben a modern világban az emberek több hitelességet követelnek egy filmtől
– nyilatkozta a színész a New York Timesnak. Az emlegetett film, a Philadelphia – Az érinthetetlen nemcsak azért volt mérföldkő a queer-filmek sorában, mert egy gigasztár játszott meleg karaktert, és Oscart is kapott érte, hanem mert az első olyan mainstream film volt, amely nyíltan beszélt arról a betegségről, amelyről akkoriban csak suttogni illett. Pedig addigra az AIDS már több mint egy évtizede szedte áldozatait, Freddie Mercury halálán is túl volt a világ, de ahogy a való életben, úgy a moziban is óriási tabunak számítottak a HIV-fertőzöttek. Bruce Springsteen zenéje és olyan nagyágyúk, mint Hanks, Denzel Washington vagy Antonio Banderas segítségével Jonathan Demme rendezőnek sikerült elérnie célját: olyan emberek is megismerték a jelenséget, akik addig a melegvészként csúfolt AIDS-et erős sztereotípiák szemüvegén át látták csupán.
A Philadelphia tehát hatalmas jelentőségű film volt mind az AIDS, mind a meleg közösségek reprezentációja szempontjából – ehhez képest Hanks majdnem három évtizeddel később azt mondja, hogy ma már nem bólintana rá a szerepre, amit viszont épp azért néztek meg az emberek, mert ő játszotta el. A filmet övező legendák egyike éppen ezt támasztotta alá: a HIV-fertőzött meleg ügyvéd szerepével kapcsolatban felmerült egy melegpornós, Jerry Kelly neve azzal az indokkal, hogy neki melegként sokkal hitelesebb rálátása van a témára, ám végül épp amiatt vetették el ezt, amit Tom Hanks is kifejtett:
Ennek tükrében kifejezetten érdekes vizsgálni azt, hogy a Philadelphia bemutatása óta eltelt közel három évtizedben miként változtak meg ezen a téren a dolgok: míg 1993-ban még csak a Hanks-kalibert fogadta el az átlagnéző melegként, gyorsan eljutott a jelenség azon keresztül, hogy queer-szerepeket játszani igazi Oscar-hozzávaló lett egészen addig, hogy ma már problémássá vált, ha egy heteró játszik meleget vagy cisznemű transzneműt.
Ahogy az LMBTQ+ mozgalmakkal kapcsolatban gyakorlatilag bármi, úgy a téma ezen szelete is rendkívül éles vitákat szül a szakma és a nézők berkeiben egyaránt. Mindez ráadásul a színészet terén kifejezetten ellentmondásos téma,
A filmtörténetben persze jócskán találunk példát arra, hogy a színészek szerepvállalásának határa mégsem a csillagos ég, azt valójában bizonyos ideológiák és tabuk alakítják.
A kirekesztés mindig is a filmipar része volt
A paletta rendkívül széles: nemcsak a szexuális orientáció, de a nemi, faji és vallási hovatartozás is egyre ingoványosabb talaj e tekintetében. Elég csak a blackface jelenségére gondolni, azaz a fehér színészek feketére maszkírozására, amely a korai filmekben bevett szokás volt – a filmtörténet első hangosfilmjeként ismert A jazzénekesben is így látható Al Jolson –, de ma már annyira tiltólistás gyakorlat, hogy azonnal kitör a botrány, ha valaki ilyennel próbálkozik. Kivéve persze, ha az embert Robert Downey Jr.-nak hívják, akit sokat bíráltak a Trópusi viharban játszott karaktere miatt, ám a színész annyival zárta rövidre a vitát, hogy épp a jelenség elé tartottak görbe tükröt.
Hogy a blackface micsoda indulatokat képes a tengerentúlon kiváltani, azt jól bizonyítja, hogy Justin Trudeau kanadai miniszterelnöknek kis híján a karrierjébe került, amikor néhány éve olyan jelmezbáli fotók kerültek róla nyilvánosságra, amelyeken barnára festve pózol Aladdinként. De ugyanez érvényes a nők tárgyiasítása, a toxikus maszkulinitás megjelenítése – a korai James Bond ma már nem menne át a PC-rostán – vagy a whitewashing esetében is, azaz a különféle etnikumok eljátszatása fehér színészekkel, amely ugyan még nem kopott ki teljesen a gyakorlatból, ám ma már egyértelműen rasszista torzításként tartják számon.
Hollywood tehát hosszú évtizedeken keresztül nem igazán figyelt arra, kit és hogyan sértenek a filmek, az utóbbi időszakban azonban a mindent elérő polkorrektség és a diverzitás iránti megnövekvő igény nemcsak alapjaiban akarja nagyon gyorsan átírni a már ismert filmes sémákat, Ma már például a Disney saját maga hívja fel nézői figyelmét a filmjeiben rejlő rasszizmusra például a Suzy és Tekergőben látható sziámi macskák vagy a Dumbóban a „komikus néger” karakterére épített varjak miatt. Ezzel egyidejűleg egy másik folyamat is elindult, csak épp az ellenkező irányba: a whitewashing ellensúlyozásaként igyekeznek minél több etnikum művészét bevonni a mainstreambe, így játssza majd a kis hableányt egy fekete bőrű színésznő, de hosszasan lehetne sorolni a példákat, miként igyekszik Hollywood mielőbb átbillenteni mérleget.
A bőrszín mellett a másik kardinális kérdés a nemi identitásból és a szexuális orientációból ered – ezen a téren szintén fontos változások figyelhetők meg az elmúlt évtizedekben. Ahogyan 1993 a Philadelphia miatt, úgy 2005 is fontos mérföldkő volt a queer filmek és a meleg karakterek reprezentációja szempontjából: ekkor mutatták be Ang Lee Túl a barátságon című filmjét, amely a legfőbb kategóriákban volt Oscar-esélyes, ráadásul a meleg cowboy-párt két A-listás sztár, Heath Ledger és Jake Gyllenhaal alakította. Eric Anderson, az AwardsWatch főszerkesztője szerint Lee filmje komoly hatással volt a színészek szerepválasztásaira: úgy tapasztalta, hogy láthatóan megnőtt az érdeklődés a queer szerepek iránt, mivel a színészek ezzel tudtak új színt vinni karrierjükbe, és azt a cseppet sem elhanyagolható szempontot sem ártott figyelmen kívül hagyni, hogy hirtelen igazi díjmágnessé váltak a queer szerepek.
Elég csak megnézni, hogy ezt követően hogyan ugrottak az Oscar-élvonalba az LMBTQ-karaktereket felvonultató filmek – gondoljunk csak a Milkre, A kódjátszmára, A szólíts a nevedenre, a Zöld könyvre, A kedvencre, a Bohém rapszódiára vagy épp a Holdfényre, utóbbi elsőként vitte el a legjobb film aranyszobrát meleg karakterrel a főszerepben. LMBTQ-karaktert játszani tehát komolyan megnövelte az Oscar-esélyeket, ám ennek ellenére sokan nem vették be a híresen konzervatív Akadémia látszólagos pálfordulását. Köztük Sir Ian McKellen sem.
Tom Hanks, Philip Seymour Hoffman és Sean Penn is meleg karakter eljátszásáért nyert Oscart. Milyen elmés, milyen elmés… Mi lenne, ha nekem is adnának egyet azért, mert heterókat játszottam?
– nyilatkozta a színész 2016-ban, egyúttal élesen bírálta az Akadémiát, amelyben szerinte a homofóbia legalább olyan méreteket ölt, mint a rasszizmus. Hozzátette azt is, hogy az Akadémia látványosan nem díjazza a meleg színészeket, pedig az ő zsebében már kétszer lapult ott a köszönőbeszéd, ám egyikből sem lett semmi. McKellen egyébként a mai napig az egyetlen, melegségét nyíltan vállaló színész, akit meleg karakter eljátszásáért jelöltek a legnevesebb filmes díjra (Érzelmek tengerében), amelyet aztán végül nem kapott meg.
Az tehát egyértelművé vált, hogy a filmipar rekordsebességbe kapcsolt az érzékenyítés terén, ám arra vélhetően nem sokan számítottak, hogy ilyen hamar elérkezik az a bizonyos következő lépcsőfok, amelyről egyelőre éles vita folyik. Az új kérdés:
Nem Tom Hanks volt az első, aki a már említett álláspontot képviselte. Russell T. Davies, a Ki vagy, doki?-t újraélesztő írólegenda például a 2021-ben bemutatott Ez bűn című minisorozattal kapcsolatban tett nagyon határozott – és nagy port kavaró – kijelentéseket. Az ötrészes sorozat a nyolcvanas években az AIDS árnyékában bulizó meleg srácokról szól – sokatmondó, hogy a téma miatt sem a BBC, sem az ITV nem kért belőle. Davies zömében meleg színészekkel készítette el a sorozatot, ami ráadásul a koncepciója része volt.
Nem vagyok woke ebben a kérdésben, de erőteljesen amellett vagyok, hogyha egy színészt beválogatok a történetembe, azért teszem, hogy szeretőként, ellenségként, drogosként, bűnözőként vagy szentként viselkedjen. Nem pedig azért, hogy melegként, mert melegként viselkedni csupán néhány szabályt jelent az előadó-művészet nagykönyvéből. Minden a hitelességről szól, ez adja 2020 sava-borsát. (…) Nem castingolnál például egy kerekesszékes karakter szerepére egy egészséges színészt, ahogy feketére sem festenél be senkit. A hitelesség örömteli helyekre viszi a nézőt
– nyilatkozta Davies még 2021 elején, újabb komoly vitákat szítva azzal kapcsolatban, hogy játszhat-e egy színész a saját, bármilyen típusú identitásával nem megegyező karaktert. Ezzel kapcsolatban aztán sorra szólaltak meg a színészek, akik némiképp árnyalták a témát: többek közt az a vállaltan meleg Neil Patrick Harris is, akit az Így jártam anyátokkal nőcsábász Barney-jaként ismer a világ, és a már említett az Ez bűnben Daviesszel dolgozott együtt.
Nem vagyok oda a címkézésért. Színészként nyilván azt akarja az ember, hogy minden opció előtt nyitva álljon az ajtaja. Kilenc éven át játszottam egy olyan karaktert, aki semmiben sem hasonlított rám
– nyilatkozta a színész, aki kifejezetten szexinek nevezte, ha egy heteró színész meleget játszik. Az Ez bűn egyik karakterét alakító Nathaniel Curtis a szereposztás terén inkább Davies véleményével értett egyet:
A queer színészek egyáltalán nem kapják meg ugyanazt a figyelmet. Ha heteró színészként eljátszol egy meleget, rögtön hozzád vágják az Oscart. Ha egy meleg színész játszik heterót, azt kapod, hogy kit akarsz átverni?
Transznemű karaktereket a transzneműeknek
Abban sem Tom Hanks volt az első, hogy valaki visszakozzon egy szerepválasztásával kapcsolatban: a 2015-ben A dán lánnyal Oscar-jelölésig jutó Eddie Redmayne nyíltan kijelentette, hogy ugyan a legjobb szándék vezérelte, ma már hibának tartja a transzgender Lili Elba eljátszását, aki az elsők közt esett át nemváltó műtéten a világon.
A legnagyobb frusztráció a castingokkal kapcsolatban mindig abból fakad, hogy sokaknak egyáltalán nincs helyük ennél az asztalnál. Muszáj valamilyen szinten kiegyenlíteni ezt, különben sosem szűnnek meg ezek a viták
– árulta el a színész évekkel később a Guardiannek. Ezzel rámutatott arra a fő érvre, amely amellett szól, miért kéne a transznemű szerepeket tényleg a transzneműeknek meghagyni: mert ők eddig labdába is alig rúghattak. A dán lány esetében nem kellett éveket várni arra, hogy ez bárkinek feltűnjön, Redmayne-t már a bemutatókor is rengetegen támadták arra hivatkozva, hogy egy transznemű színésznek kellett volna adni a szerepet. Azt, hogy miként gyorsul fel ez a folyamat, jól mutatja, hogy öt évvel később ilyen casting már meg sem történhetett: 2020-ban Halle Berry egy transznemű karaktert alakított volna a következő filmjében, ami olyan nagy hibának bizonyult, hogy a transz közösség azonnal darabokra szedte a színésznőt. Egyrészt azért, hogyan merészelt elvállalni egy transznemű szerepet, másrészt azért, mert Berry a nyilatkozatában előbb nőként, majd férfivá váló nőként hivatkozott az általa alakított karakterre.
Az össztűz olyan súlyú volt, hogy Berry a Twitteren esedezett a sértettek bocsánatáért, egyúttal a szerepet is visszaadta:
A hétvégén volt lehetőségem megvitatni a transz férfi szerepét, amiről azt mondtam, el akarom vállalni. Bocsánatot kérek ezért a kijelentésemért. Cisznemű nőként már értem, hogy meg sem kellett volna fontolnom ennek a szerepnek az elvállalását, a transznemű közösség tagjainak tagadhatatlanul lehetőséget kell biztosítani arra, hogy elmondhassák saját történetüket.
Az is beszédes, hogy aki ma queer karaktert alakít, kötelező jelleggel megkapja a szexuális hovatartozását firtató kérdést: nem kéne-e esetleg tényleg queernek lennie az adott szerephez. Így járt Benedict Cumberbatch is, aki A kutya karmai köztben alakított egy melegségét mindenáron elkendőzni akaró macsót. Az Oscarra-jelölt színész diplomatikusan válaszolt:
Jane Campion rendezőnő elsősorban színészeket válogatott egy munkára.
Mi is van pontosan a ló túloldalán?
Láthatóan tehát még a szakmát is megosztja a kérdés, hogy mennyiben kell megegyeznie a színész identitásának az általa játszott karakterével, az ellenzői jogosan érvelnek azzal, hogy mindez már bőven átesés a ló túloldalára. Pusztán logikai szempontból is kikezdhető az, hogy Szintén felmerülhet a kérdés, hogy hol van ennek a spektrumnak a vége, eljutunk-e arra a szintre, ami már a method actingon is bőven túlmutat: játszhat-e például egy színész katonát úgy, hogy sosem szolgált a seregben, de egészen nonszensz példákkal is folytatni lehetne a sort.
Jól látszik, hogy még a témában kifejezetten liberális eszméket vallók számára is van egy pont, amin túl már inkább nevetségessé válik a túlzott ragaszkodás a hitelességhez. Épp a már idézett Ian McKellen volt az, aki nemrég kijelentette, nem kéne ennyire elvetni a sulykot. A színész azzal kapcsolatban szólalt meg, amiért Helen Mirrent bírálat érte, mivel nem zsidóként kapta meg Izrael első női miniszterelnökének, Golda Meirnek a szerepét. McKellen azzal védte meg honfitársát, hogy pont egy olyan szakmában nonszensz elvárni valakitől, hogy teljesen azonos legyen az általa játszott karakterrel, mint a színészet.
Két dolog van: az egyik érv az, hogy egy nem zsidó nem játszhat el egy zsidót, ebből következik az, hogy egy zsidó sem játszhat el egy nem zsidót. Tehát akkor az is a vita tárgyát képezheti, hogy egy heteró férfi nem alakíthat meleg karaktert. Ebből az következik, hogy én meg így nem játszhatok el egy heteró szerepet, tehát nem kutathatom a heteroszexualitás lebilincselő jelenségét a Macbethben? Nonszensz. Színészek vagyunk, ez a dolgunk.
A film, mint az adott kor társadalmi lenyomata értelemszerűen mindig változó lesz annak függvényében, milyen folyamatok mennek végbe a társadalomban. Ezeket az utóbbi időszakban nagyban meghatározta a törekvés a diverzitásra, az eddig kevéssé bemutatott vagy egyenesen alulreprezentált csoportok előretörése, a negatív sztereotípiák eltörlése – ezek alapvetően egy üdvözlendő folyamat részei a filmiparban. Mindig lesznek, akik a régi, nagykönyvben megírt sémákat sírják majd vissza, ahogy olyanok is, akiknek túlzó az LMBTQ-közösség már-már kampányszerű előtérbe tolása a filmekben, ám azt is kár tagadni, hogy a zaj nélküli forradalmakból viszonylag kevés lesz eredményes.
Ami viszont az idézett példák alapján is problémássá teszi a kérdést: ez a törekvés nem esik-e épp abba a hibába, ami ellen küzd: hitelességet és elfogadást hirdetve nem rekeszti-e ki saját logikája alapján épp azon szakma egyes képviselőit, akiknek a munkájuk, hogy tehetségüket kiaknázva lépjenek egy másik ember szerepébe?
