A XX. századot kis híján végigélő Czene Béla (1911-1999) neve még a művészetek iránt fogékony emberek többségének sem mond semmit, pedig élete során számtalan alkalommal zajos hazai, illetve nemzetközi sikert arató művész a hazai modern festészet fontos alakjaként korszakokon átívelve, több mint fél évszázadon át alkotott maradandót.
Ezt a fájó hiányt kívánja most pótolni a Móra Könyvkiadó első látásra talán ijesztő méretű monográfiája, A valóság szerelmese, amit a Kieselbach Galéria művészettörténésze, a korábban Csontváry Kosztka Tivadar, Derkovits Gyula, Aba-Novák Vilmos és gróf Batthyány Gyula munkásságát is a legapróbb részletekig feltáró, majd könyvbe foglaló Molnos Péter jegyez.
A Kieselbach Galériában július 6-ig látogatható Czene-kiállítással párhuzmosan, négy különböző borítóval megjelent kötetet nem csak a Móra tulajdonos-vezérigazgatójaként, de a legnagyobb Czene-gyűjtők egyikeként is jegyzett Janikovszky János, illetve a festő újbóli köztudatba emelésének vágya. de egy hihetetlen felfedezés is segített életre hívni, hiszen
A sokáig a kerti fészerben, becsomagolva tárolt képeket a művész fia, a szintén festő Czene Gábor szerint édesapja azért tette félre, mert azok nem sikerültek túl jól, ez azonban korántsem így volt: a melléképület beázása után a műterem padlására került csomagok kibontásakor Molnos, Kieselbach Tamás, illetve a leszármazottak a fő művek egész sorára bukkantak, amik nemcsak ujjnyi vastag por, de a művész dohányzása miatt rájuk rakódott masszív nikotinréteg alatt rejtőztek.
A kiállításon legutóbb épp ötvenöt évvel ezelőtt, 1967-ben feltűnt Strandolók Gyopárosfürdőn (1964) megtalálásáról egy rövid videó is készült, jól érzékeltetve a felfedezés körülményeit, illetve a szakértők őszinte meglepetését:
A giccsképek készítéséből élő Czene Béla Tivadar, illetve a szintén rajzoló Borza Jolán Franciska második gyermekeként született művész munkásságát áttekintve számos művészeti korszakba, illetve egymástól élesen elkülönülő világba nyerhetünk bepillantást.
Kezdetben a harmincas évek Magyarországának légköre árad a kötetből, hamarosan azonban a Rómában töltött időszak (1938-1939) a reneszánszból, illetve az olasz kortársakból merítő munkáit, a háború éveiben született, a falusi életet, a népművészetet, illetve a magyar őstörténetet bemutató képeket, a kötelezővé tett szocreál időszakának az elvárásoknak görcsösen megfelelni akaró nagyméretű alkotásokat látjuk, majd az 1956-os forradalom eseményei után lassan kibontakozó, mindent élesen megfigyelő festőművész világába csöppenünk,
Az egymást követő fejezetek elképesztő részletességgel, számtalan kis történeten át, a kortársakra való kitekintés mellett vezetnek végig az életművön, amit a magyar művészeti írás 1945 után szinte nem létezőként könyvelt el, annak ellenére, hogy
Az élet napos oldalát megörökítő, sokszor divatosan felöltözött lányokkal, a Maxim Varietéből elcsábított aktmodellekkel, légiutas-kísérőkkel, illetve a kor fontos modelljeivel, köztük Háfra Marival is dolgozó festő a mellőzöttség ellenére sorra aratta a sikereket a magyar, illetve a nemzetközi piacon: a Japánban és Olaszországban is kiállító Czene műtermét évi akár ötven, jórészt fatáblára, illetve farostlemezre készült kép is elhagyta, ezek egy része azonban Nyugat-Európában, sőt, az Egyesült Államokban landolt.
A hetvenes évekre a szakmai mellőzöttség jelentette ellenszélben, a Képcsarnok Vállalat boltjainak, illetve a privát fővárosi, illetve vidéki kiállításainak köszönhetően a legjobban kereső hazai művészek egyikévé vált Czene az elmúlt években lassan előbújt már a felejtés homályából, hiszen képeinek leütési árai egyértelműen emelkednek.
Ez jórészt talán az úgynevezett retro iránti rajongásnak tudható be, hiszen a Kádár-korban született munkák sugározzák magukból a kort, amiben születtek: a tipikus üzletbútorzatok, izgalmas neonfeliratok, plakátok, ruhák, illetve olyan részletek és gegek köszönnek vissza, mint
a festmények egyikén feltűnő, Toulouse-Lautrec munkáit bemutató album, amivel a művész egyik fontos ihletadója felé tesz gesztust: a posztimpresszionizmus zsenije Czene más idoljaival, Edgar Degas-val, vagy épp Scheiber Hugóval együtt ugyanis épp úgy a kávéházak, mulatók és a szórakoztatóipar fellegvárainak kapui mögött találták meg a témáikat.
Az Eszpresszóban (1972) alakjaiban a kor művészeti életének fontos szereplői is felismerhetők, sőt, néha némi csípősség sem marad el: a Czene 1999-ben bekövetkezett haláláig a műterem ajtajától néhány lépésnyire álló képen ugyanis a háttérben balra két kritikus, Miklós Pál és Rózsa Gyula, illetve a Képzőművészeti Szövetség korábbi főtitkára, Tamás Ervin festőművész ül körbe egy asztalt, a jobb képszélen pedig Németh Lajos, a korszak egyik vezető művészettörténésze ül, aki sem a Modern magyar művészet (1968), sem a Realista törekvések a magyar képzőművészetben című kötetében (1971) nem tett említést az általa nyilvánvalóan jól ismert alkotóról.
Czene épp ezért a nemzetközi művészetírás egyik fontos kötete, az A Concise History of Modern Painting egy példányát adta a kezébe, ami szintén nem tartotta a modern művészet részének a valóságot tükröző realista festészetet.
Molnos szerint
talán erről az ironikus önigazolásról vagy éppen bölcs belenyugvásról is szól ez a kép: ha nem adtok nekem helyet másol, jó lesz nekem ott a modernizmus nagy számkivetettjei közt is.
Arról persze szó sincs, hogy a Fákó Árpád könyvtervezői zsenijét dícsérő könyv szerzője, Janikovszky, vagy épp Kieselbach a festőt hirtelen a korszak legkiemelkedőbb magyarországi művészének járó trónra akarja ültetni, hiszen Kieselbach Tamás a könyv előszavában így ír:
Az én szememben Czene Béla festészete olyan, mint egy jól megcsinált közönségfilm: ha a helyén van kezelve, ha nem tévesztjük össze a filmtörténet megrendítő, drámai alkotásaival, ha nem ezek erényeit kérjük rajta számon, akkor önfeledten belemerülhetünk, és örömöt találunk benne. Egyet nem tehetünk vele: nem feledkezhetünk meg róla, helyet kell adnunk neki a magyar festészet történetében.
A könnyen érthető szövegeivel az érdeklődő átlagembereknek szóló kötet épp ezt teszi, hiszen információit közel félezer festmény, vázlat, tusrajz, fotó, illetve dokumentum képe szakítja meg, célja pedig, hogy visszavezesse a művészetre nyitott, illetve az évek óta velünk élő retrólázban égő embereket az alkotóhoz, aki hosszú évtizedek után végre helyére kerülhet a magyar művészetben.
Mert ha valaki, Czene megérdemli mindezt.
Molnos Péter: A valóság szerelmese – Czene Béla festészete, 464 p., Móra Könyvkiadó, 2022, 9/10.
