Amikor János odaér Lajoskáék házához, az elkövetők már nincsenek ott. Szepesi Andor a konyhában fekszik a padlón, mellette a felesége térdepel, és jajong. Lajoska öccse is sír, a csecsemő is sír.
János kitapintja a férfi pulzusát: még él. Az asztalon ételmaradékok, a sparhelten paprikás zsír szétkenődve. A pillanatokra kialakuló csöndben két jajveszékelés között szúnyog zümmögését hallani, időnként meg is jelenik a mosogatócsap peremén táncoló ócska íróasztali lámpa fényében.
Betódulnak a kertbe a többiek is; a vályogház küszöbére érve tétlenül megállnak, nem tudják, mit tegyenek. Felbukkan Polgár Zsolt. Felhívják Ámbrist, hogy szaladjon át Kemencére orvosért.
– Pont Kemencére? – álmélkodik Edit.
– Akkor Vámosmikolára. Mindegy.
János felzörgeti a szomszédokat gézért, hogy ellássa Andor sebeit.
– Én ezt nem bírom tovább – jajgat Edit Lajoskáék háza előtt; leguggol, fejét két tenyere közé fogja, és maga elé mered, mint aki sokkos állapotban van.
– Nyugodj meg, Edit! Minden jó lesz – nyugtatgatja Andi, ő is leguggol, és átfogja a színésznő vállát. – Csupa jó ember vesz körül minket.
Jutka Jánosnak segít a seb ellátásában. Kezébe adja a gézt, nyújtja a jódot, hozza a vizet és a tiszta ruhát.
Egyre több utcabeli gyűlik össze Andorék portája előtt, és bámulják az eseményeket, esetleg egy-egy halk, méltatlankodó kommentárt fűznek a látottakhoz. Pali bátyám is megjelenik az árnyak között. Hóna alá csapja rongyos kis sapkáját, szomorúan vakarja a fejbúbját, és ingatja a fejét. Lajoska, miután elcsitítja az anyját, leül a szoba közepére, és tartja az apja fejét.
– Jó van, édesapám. Most má minden a helyin van, meglásd. A kemenceieknek meg dinamitkát teszek a szájába, hogy mind ehagassanak végre.
János kihívja Lajoskát a kertjük hátsó részébe.
– Mondtak valamit?
– Kik?
– Akik megverték az apádat.
– Csak úgy dulakodtak.
– De valamit biztosan mondtak. Előtte vagy közben. Vagy utána.
– Há csak a szokásos: „büdös cigán”, „megdögöltök mind”, meg ilyesmik. Mondjuk vót egy olyan is, hogy „megdögőtök ti is, meg a nyüves pestiek is mind egy szálig”.
– És azt nem tudod, hogy kik voltak?
– Nem tudom. Nem ismerek én mindenkit Kemencérő.
A ház előtt farol egy autó, kipattan András.
– Gyerekek, gyerekek! Az egyik őrt, az egyik őrt egy fához, a lakókocsinkat meg felborították, sminkest, úristen, mi van itt, komolyan mondom! Negyven év alatt én még ilyet soha életemben, hát hogy lehet ez? Hát mi történik itt, mondjátok meg igaz lelketekre, és mindjárt forgunk, komolyan nem hiszem el, kulcsjelenet lesz!
Ezen az éjszakán a jelenlévők már nem alszanak. Miután levágják a biztonsági őrt a fáról, visszaborogatják a sminkes lakókocsit, és többé-kevésbé visszarendezik a szétszóródott tárgyakat, András és János a lakókocsiban maradnak, egészen a reggeli forgatásig.
Miután rájuk csukódik az ajtó, Andi még annyit hall a résnyire hagyott kis plexiablakon keresztül, hogy „kiszállok”.
A hajlakk a két sminkasztal közötti kisszekrényen talál helyet, a hajsütő csipeszének szára az arclemosó tégelyek párhuzamosaihoz igazodik.
– Nem szállhatsz ki! Szerződés köt, János! János… hogy gondolhatod?
– A szerződésnek a legtöbb elemét te már régen felrúgtad. Azonkívül nem volt szó manipulációról, nem volt szó arról, hogy többször megváltoztatod az elképzelésedet, és arról sem volt szó, hogy addig kínzol, amíg át nem változom egy számodra kívánatos figurává. Sajnálom. Nem tudok megfelelni az elvárásaidnak. Nincs bennem színészi tehetség.
András leül az egyik sminkszékbe, és elcsöndesedik. Lehajtja a fejét, arcát eltakarja a simléder.
– Nekem nem színészi tehetség, ami kell, hanem az, hogy fantázia, ami benned van, az emberismeret, a háttérokok átlátása kell, a képesség, hát nem érted?, ami benned lakik, az kell, hogy úgy mondjam, semmi más nem.
– De láthatóan ez neked nem elég. Olyan eszközökkel próbálsz átformálni, ami minden személyes jogomat megsérti.
– Hát már mégis mire gondolsz most, János?
– Hogy mire? – János kezében megáll egy tárgy, aminek sehogy sem jön rá a rendeltetésére. Lenéz Andrásra.
– Majdnem megöltek.
– De csak nem gondolod…
– Nem gondolom, hanem tudom.
– Jól van, jól van! Sok hibát elkövettem, de lásd már végre te, aki olyan okos, hogy nem magamért, hanem a filmért, hiszen országomat a filmért, meg minden ilyen. Te érted ezt, János, te érted! Nem veled, nyilván, érted, nem akartam kibaszni, hanem a filmet tökéletesre.
András felugrik, két kezével szorítva fejéhez a sapkát.
– Megvan! Zseni vagyok! Megvan! Megvan! Rájöttem – János ráemeli tekintetét a rendezőre, vár. – Hát énnekem annyira mindegy a dolog, hogy egyszerűen nem is érdekel, csak a film, csak a filmet akarom, érted? – Eltátja a száját, mint aki újra megörült a saját ötletének, tapsol egy nagyot, aztán csípőre teszi a kezét, és kidülleszti a mellét. – Innentől te rendezed a filmet! Na! Mit szólsz, öregapám?
– András, félek, nem értesz.
– Dehogynem, dehogyneeeem! – András odaugrik Jánoshoz, és szorosan magához öleli, mint gyerek az apját. Aztán elengedi, és vigyorogva néz fel rá.
– Én nem akarok már részt venni ebben a te játékodban. Ez a te ügyed. Megértettem, hogy számodra mindennél fontosabb ez a film, de nekem nem az. Te művész vagy. Eladnád az anyádat is ezért a filmért. Én viszont nem vagyok művész. Andrásnak megint elkerekedik a szája.
– János! Te nem… te alapvetően nem érted a helyzetet. A helyzet – széles gesztust tesz – sokkal, de sokkal nagyobb annál, mint amiről mi most itt ketten. Ez a helyzet arról szól, hogy te vagy az igazi művész. Az olyan… hogy mondjam neked, na! Az olyan, mint amikor az ember látens meleg, homo… izé, na, buzi, érted, csak még nem tudja, de már az, és mindig is az volt. Van a szerencsés meleg, aki megengedi magának, hogy belátással ezzel kapcsolatban, és tudja, és értse, és ne hárítson, és kielégítse a fantáziáját, és úgy éljen, ahogy annak rendje és a módja, a másik meg, érted… a másik típus meg soha nem vallja meg, vagy nem ismeri be, esetleg sokkal később, amikor már késő a bánat. Hát te ne legyél ilyen késő bánat! Én most itt, ebben a szent pillanatban elmondom neked, ha tetszik, ha nem, hogy te márpedig igenis…
– Hogy buzi vagyok?
– Igen! Jaj, nem, dehogy! Ez csak ilyen párhuzam, érted. Azt mondom el, hogy művész vagy. Igenis művész vagy, csak túl jó ember akarsz közben lenni, ezért nem engedi neked az erkölcsi micsodád, hogy az anyádat, meg minden, amit mondtál az előbb, érted! Ez az erkölcsi izé az emberiség legvége, hidd már el nekem! Nincs erkölcs. Dolgok csinálása van, semmi más, hogy úgy mondjam. És mi most egy korszakos dolgot csinálunk, és egyedül, ha bármi is jó, akkor ez, elhiheted. Nem az, hogy na, meg az érzések, meg érzékenységek, mert azért itt a köreinkben ráadásul inkább ez, hogy ilyen érzékenységek vannak, ami olyan mihaszna, hogy nem is tudom neked elmondani. De ez egyáltalán nem számít, ha egy magasabb szempontból. Nem számít az, mit mondasz, nem számít az, mit gondolsz, nem számít az a mindenféle kitaláció, hogy mennyire vagy meg hogy vagy jó ember… Ez mind locsogás csak. Semmi más nem számít, csak az, amit létrehozol. Te egy különleges ember vagy. Értsd már meg végre! Azért vagy te itt most, mert egy különleges vagy! Egy valami. Én ilyen embert még nem is láttam. Ez nem olyan, hogy jó, meg hogy rossz. Felejtsd el, és punktum! Ez máshogy van. Ha onnan nézzük, Jánosom, aranycsillagom, akkor fantasztikus. És csakis azért, mert páratlan! Rád épül, a te páratlanságodra ez a film. Erre a mindenértésedre, arra, hogy csak azt tudod mondani, amit látsz, és mindent látsz, mert óriási erő ez. Óriási, én mondom. Hatalmas.
– Kedves tőled, hogy ezt mondod, de sajnos a legtöbben nem így gondolják.
András legyint.
– A legtöbben, a legtöbben. Kit érdekel? A legtöbben senkik. Tessék – mutat a sminkasztalra, és bambán belepislog a tükörbe –, itt van ez a Réka is. Ki ő, kérdezem? Mi ő? Egy kislány, aki megtanulta, hogy esti jelenetben ilyen alapozót tegyen az emberre, ha úgy világítanak, akkor meg amolyat a másikra. Él, éldegél, aztán meghal. Közben a legnagyobb gondja, hogy kifizesse a számláit, meg baszni, meg szex, meg gyümölcsfagyi. Ennyi! Kész.
– Réka így döntött. Fél kimutatni az érzéseit, mert kiskorában nagyon sokat bántották. Egyetlen eszköze maradt, a nőisége, amit végre felfedezhetett magának, miután elköltözött otthonról. A nőiség óriási hatalom. Bármire használhatja. Úgy érzi, ez neki jár, mert gyerekkorában sokáig nem élhette meg. De most az ő kezében van a hatalom, miért ne élne vele? A szerepe kedvéért, és mert így nagyobb a vonzerő is, egy érzelmileg távolságtartó, kissé flegma, hallgatag lányt alakít. Szerintem tökéletesen érthető, hogy ezt a szerepet választotta. Sőt, inkább azt mondom, hogy ez a szerep adódott neki. Mi mást tehetne? Ebből a történetből nem következik, hogy beteg gyermekeket ápoljon, vagy életeket mentsen meg. És még azt sem tartom kizártnak, hogy ha a bájai elhervadnak, nem egy megkeseredett, másokat bántalmazó, keserű asszony lesz, hanem érzelmileg végre kinyílik, és egy vagány középkorú nő lesz belőle, aki együtt bulizik a fiatalokkal, és meri végre megélni azt, amit korábban nem mert, vagy nem lehetett. Szerintem Réka egy kifejezetten érdekes és kedvelhető, szabad és vagány egyedülálló nő lesz, akivel sokkal szívesebben tölt időt az ember, mint azzal, aki most gyerekeket ment meg, aztán amikor rájön arra, hogy a szolgálata a saját komplexusaiból, érzelmi kielégítetlenségeiből származik, és lelepleződik saját maga előtt, sokkal keserűbb nővé érik, mint Réka. Ezeket persze nem állítom, csak felteszem. Ezek ugyanúgy szerepek, mint a filmedben, csak ezekbe nem a szövegkönyv kényszerít minket, hanem a belső lehetőségeink, azokba pedig a környezetünk. Én egyszerűen csak nem voltam hajlandó választani. Persze ez is egy szerep, tudom. Kissé csálé, kissé formátlan.
András a székről lecsúszva, a kartámlán szétvetett karral, elkerekedett szemmel hallgatja János fantáziajátékát.
– Te már mindent, János. Te már a mindent is…! Csináld te a filmet! Írjuk át, most, itt, ahogy teszerinted! De könyörgöm – lehuppan a térdére, és imára kulcsolja a kezét –, könyörögve kérlek, nehogy ki!
Leszúrjuk a kamerát a fűbe. Körülöttünk a perőcsényi temető, hátunk mögött a református templom, alattunk a völgyben a falu. Az ég felhős, a levegő hűvös; borzolja a füvet, a fák leveleit. A sírkövekre lágy, fehéres szórt fény hullik, semmi nem vet árnyékot. A harangot kikötötték, hogy ne zavarja a forgatást.
Csönd van, csak egy kakukk szól.
Aztán felbúgnak az érkező stábbuszok.
Kábeleznek, lámpákat hoznak. Felállítják a sminkes kocsit.
Csipi, jó szokása szerint, biciklin érkezik. Leültetik egy székbe, és dolgozni kezdenek a fején, hogy Bánár Antallá változzon.
– Csipikém, csillagom – szalad András a hunyt szemű színészéhez, akinek egy sminkes az arcát csipkedi. András hangja kissé remegős, gesztusai kapkodók, idegesek –, apait és anyait és mindent, ami csak a csövön ki, jól van? De beszédben visszafogottság, nem eresztheted ki a hangod, mert ugye egyedül vagy itt, meg félsz is, hogy valaki meghall, hanem a tekinteted, az arcizmok rándulása, meg minden ilyen másodlagos, na, az dübörögtesse meg a lelkeket, közeliket kapsz, jó sokat, rendicsek?
– Persze.
– Köszönöm, aranyom.
András elviharzik, hogy Ábellel konzultáljon a kézikamera mozgásáról.
– Kérek mindenkit a kezdőbe, felvétel lesz – recsegi egyszerre a sok rádió Andi hangján.
Csipi odaáll az egyik sírkő elé, és lehajtja a fejét. Egy kamerát vele szemben állítanak fel, pár méterrel odébb, egy pedig Ábelre van erősítve. Az operatőr egész törzsén és hátán egy fémszerkezet fut végig, ami fölszalad a váll fölé, és előrenyúlik, erről lóg egy zsineg, amire a kamera van akasztva, így az operatőr kézremegését a testére erősített szerkezet ugyan elveszi, de nem lágyítja túlságosan, egy kevés természetes mozgása megmarad a képnek, ami a jelenet szempontjából nélkülözhetetlen. Ábel mellett a nagyon mord, idősödő fókuszpuller áll, Tóth Csabi, kezében rádiós élességszabályzóval. Tekintetét Csipi arca és a kameralencse között cikáztatja oda-vissza. Ha Csipi arca csak egy kicsit is közelebb úszik a kamerához, vagy Ábel helyezi hátra pár centivel a testsúlyát, neki azonnal utána kell húznia az élességet, precízebben, mint a legpontosabb automatikáknak. Éppen ezért a legkisebb előredőléseket és oldalra lépéseket is elpróbálják. Minden arcjátéknak tűpontos koreográfia szerint kell történnie. Csipin nagy a felelősség: ha bárki miatt újra kell venni a jelenetet, neki minden arcjátékát, minden sóhaját úgy kell szinte robotikusan elismételnie, hogy a beleélés, a színészi játék szabadsága ne vesszen el. Ha kell, akár tízszer egymás után. Ábel mellett áll még egy világosító, aki egy nagy fényterelő lapot tart az operatőr mellé, hogy az ő mozgásának árnyai ne jelenjenek meg a színészen. Ez a hangrögzítők örök harca: tökéletes hangot kell venniük, ami csak akkor lehetséges, ha egészen közel kerül a mikrofon a beszélő szájához, miközben a kép tisztasága messze túlhatalmat élvez a hangosztály jelenlétéhez képest. Itt nincs bocsánat. Ha a forgatásnak azért kell megállnia, mert a mikrofon belóg a képbe, akkor a bummos diszkreditálódik. Két ilyen hiba után talán haza is küldik. Ugyanakkor a közvetlen főnöke, Győző, aki a hangpultban ül, elvárja a maximális minőséget, mert ha az utómunkában valamiért nem jól szűrhető vagy keverhető vagy illeszthető a felvett hang, akkor szintén nincs bocsánat. Egyszóval ismernie kell a képhatárt, amely – kézi kameráról lévén szó – mozogni fog, és figyelnie kell a színész mozgását is. Kálmán tehát koncentrál.
– A kamera forog!
– B kamera forog!
– Hang forog!
– Csapó… – besétál a kameratechnikus a csapóval.
– Csap! – kiáltja Robi, mert most többlépésnyire van a szettől. „Második eljövetel, nyolcadik jelenet, take százhuszonkilenc.” Aztán a csattanás. A technikus kisétál a képből. Mozdulatlanság és csönd.
– Az A kamerát kérem egy icipicit közelebb Csipihez – kiált ki András a rendezői sátorból. – Zsoltikám, amikor úgy érzed, kezdheted nyugodtan.
Csipi feje lassan felemelkedik. Már egyáltalán nem Polgár Zsolt arcát látjuk, hanem egy parasztember kőkemény ábrázatát, akinek barna szemei gyűlölettől izzanak, és jóvátehetetlenül szomorúak.
Gerőcs Péter: Werkfilm
Kalligram, 2022
