Ahogyan azt a nézőszámok is mutatják, rettentően imádunk másokat meglopó szélhámosokat kukkolni, és erre a sorozatipar egyre erősebben épít: A nagy pénzrablás kezeslábasos tolvajai például fontos lépést tettek meg annak érdekében, hogy az amerikaiak megtanuljanak feliratot olvasni, és a világ megtudja, hogy partizándalra a legjobb bankot rabolni. A franciák kedvenc szélhámosát felvonultató Lupin egész addig volt a Netflix legnézettebb műsora, amíg nem jöttek a buja brit tinik (Bridgerton) vagy az egymást gyilkoló dél-koreaiak (Squid Game), az utóbbi időben A Tinder-csalóval és Az örökösnő álarca mögöttel pedig újabb irányvonal nyílt ezen a téren: a valóságos szélhámosoké.
A Netflix az utóbbi terén kifejezetten gyors iramot diktál: két héten belül mutatta be a nőket megkopasztó, magát milliárdosnak kiadó izraeli férfi történetét és a New York-i elitbe beépülő, rajtuk élősködő, és közben szépen csendesen mindenkit átverő orosz kamuörökösnő sztoriját. És ez még csak a kezdet, az elkövetkező hetekben két újabb igazi csaló kap sorozatot, ami jól mutatja, hogy
A tárgyalóteremből egyenes út vezet a Netflixre
Az örökösnő álarca mögött című (angolul Inventing Anna), jelenleg is rendkívül népszerű sorozatban nem volt véletlen, hogy a Julia Garner által alakított Anne Delvey saját kifutójaként használta a tárgyalótermet: tudta, hogy az a belépője a köztudatba. A valóban megtörtént átverések mindig is inspirálták a mozgóképes ipart,
2017 legnagyobb égéséről, a Fyre Festivalról például a Netflix és a Hulu egymással versengve, mindössze néhány nap különbséggel mutatták be dokumentumfilmjeiket másfél évvel az események után, Seth Rogen pedig egy játékfilm ötletét is belengette, bár arról 2019 óta nincs hír. A világ legismertebb celebjeivel reklámozott, hihetetlen luxust kínáló fesztivál a „túl szép, hogy igaz legyen” tankönyvi példája volt: a méregdrága fesztiválbelépőkkel nem a világ legexkluzívabb partijára, hanem néhány napnyi nyomorra váltottak jegyet a látogatók. A szélhámosság egyik ötletgazdája, Billy McFarland – aki nem mellesleg Az örökösnő álarca mögöttben is feltűnik, mivel egy ideig nála lakott Delvey – jelenleg is hatéves börtönbüntetését tölti, miközben kis túlzással záporoznak róla a filmek.
Elég csak a márciusi sorozattermést átböngészni, hogy lássuk: ha épp nem dél-koreai sorozatot gyárt mindenki a Netflix Squid Game-jét majmolva, akkor az új trendnek hódolva elmúlt évek híres csalóinak történeteit filmesíti meg – ezek közül kettő is bemutatkozik az elkövetkező hetekben.
A Theranos-botrányt előszeretettel nevezik az évszázad átverésének, nem véletlenül: Elizabeth Holmes egy 9 milliárdos startupot húzott fel egy nem működő ötletre. Forradalmi vérdiagnosztikai technológiájának sorra dőltek be a Szilícium-völgy legdörzsöltebb milliárdosai, míg le nem bukott a szinte azonnal női Steve Jobsnak kikiáltott nő, akit idén januárban találtak bűnösnek – húsz év börtön várhat rá. A hihetetlen történetből jóformán már csak musicalt nem csináltak: eddig könyv (a magyarul is megjelent Rossz vér), dokumentumfilm (A feltaláló: vérszomj a Szilícium-völgyben) és sorozat is készült belőle. A The Dropout a Hulu idei nagy dobása, március 3-án debütál, amelyben Amanda Seyfried örökölte meg a szerepet Kate McKinnontól. Ezzel azonban nincs vége a Holmes-dömpingnek: a Ne nézz fel! rendezője, Adam McKay filmet készít róla Jennifer Lawrence főszereplésével.
És nem ez lesz az egyetlen szélhámossztori márciusban: az Apple TV szokás szerint néhány hetes-hónapos lemaradásban a többiekhez képest, március 18-án mutatja be saját csalós sorozatát, amelyet az utóbbi évek másik nagy átverése ihletett. A WeWork közösségi irodái a 2010-es években rendkívül nagy népszerűségnek örvendtek, ez nagyrész annak volt köszönhető, hogy a cégvezér, Adam Neumann sajátos, őrült karizmája segítségével etette tenyeréből a New York-i elitet. Az 50 milliárd dollár értékű startup aztán kártyavárként omlott össze, amikor kiderült, Neumann-nak egy kicsivel nagyobb volt a szája annál, mint amennyit ér a cég, és végül menesztették – igaz, milliárdosként.
A techvilág elitjét megtévesztő, rendkívül excentrikus alak története értelemszerűen képernyőre kívánkozott, az Apple ráadásul megszerezte a projekthez Jared Letót és Anne Hathaway-t is. A WeCrashed elsősorban Neumann karakterére koncentrál, arra, miként csinált hülyét a legnagyobb üzletemberekből.
De miért is van ekkora sikere a fiktív vagy épp nem olyan fiktív csalóknak?
Szakirodalmak hosszú sora foglalkozik azzal a jelenséggel, miért szeretünk antagonistákat, azon belül is szélhámosokat nézni, ráadásul a legtöbb esetben még drukkolunk is a sikerüknek. Erre a sémára egy komplett műfaj épült: a heist-filmekben egyértelműen a törvényszegő bűnözőkkel szimpatizálunk az őket elkapni készülő, a hatalmat képviselő jók helyett.
A heist-filmek nézése közben jóleső érzést válthat ki az olyan emberek látványa, akik szakértelemmel és bravúrosan végzik a dolgukat
– állítja tanulmányában Julian Hanich, a Gröningeni Egyetem professzora. Sőt, még messzebbre visszamegy: egyenesen Arisztotelészt idézi, aki szerint a jó tolvajok olyanok, mint a jó orvosok vagy zenészek, a saját területükön lenyűgözőt alkotnak függetlenül attól, hogy épp a törvény rossz oldalán állnak, ezért képezik csodálat tárgyát. Ha a heist-filmek pszichológiáját akarjuk dióhéjban összefoglalni, akkor egyrészt a megbízható műfaji panelek teszik igazán népszerűvé a műfajt: mind ismerjük a szélhámosfilmek koreográfiáját, amely megnyugvással tölti el a nézőt. Ilyen a fotel biztonságában átélt közvetett rablóélmény, a látványos akciókoreográfia és a valami elleni lázadás, amely szinte minden esetben a korszellemmel egyre jobban rezonáló antikapitalista felhangokat jelenti. Jelen esetben ezek közül az utóbbi a legfontosabb, hiszen vélhetően ebben rejlik, hogy mostanában ennyi szélhámost láthatunk a képernyőn.
Hadüzenet a kapitalizmusnak és a társadalmi egyenlőtlenségeknek
Bár talicskaszámra hordták ki az aranyat és a súlyos eurókötegeket a különböző spanyol pénzintézetekből, A nagy pénzrablás mégis leginkább a nézői szíveket lopta el. Tolvajokat nézünk, egy csapat dörzsölt csalót, gyilkost és erőszaktevőt látunk öt évadon keresztül, ahogy meglopják a spanyol államot, és ha a módszereikkel nem is feltétlenül ért egyet a néző, a motivációik érthetőek, sőt, szimpatikusak. Nem volt véletlen az sem, hogy a sorozat sikerét követően a Dali-maszkosok a hatalommal és a korrupcióval szembeni ellenállás jelképei lettek: világszerte zajlottak tüntetések, ahol a sorozat által ismét a köztudatba beemelt Bella Ciao című partizándal szólt, vagy épp piros kezeslábasban masíroztak az utcán. A 2008-as gazdasági válság után érezhetően megrendült az emberek bizalma a bankokban. A sorozat showrunnere, Álex Pina pedig tökéletes érzékkel csatornázta be ezt az élményt a sorozatba, ahol Professzornak is ez adta a motivációt a rabláshoz: nem az emberektől lopnak, hanem a gonosz és csúnya bankoktól. Az már csak hab volt a szimpátiatortán, hogy ellenfeleik, a hatalom emberei pont úgy reagáltak, ahogyan azt egy korrupt és velejéig romlott rendszertől elvárnánk.
Ebből a szempontból a luxusban topzódó orosz emigráns Anna Delvey, sőt, még a Tinder-csaló Shimon Hayut is csak a kapitalizmus elkorcsosult áldozata, akik mindenáron dollármilliókban úszva akarnak bejutni gazdag elitbe. A Fyre-botránnyal kapcsolatos dokumentumfilmek is erre mutatnak rá: már-már perverz élvezetet okozhat a nézőnek az, hogy kiröhögje azokat a szerencsétlen újgazdagokat, akik gondolkodás nélkül kapkodták el a milliós jegyeket a szupermodellekkel, jachtokkal és aranyszínű homokkal reklámozott fesztiválra.
De ugyanígy áldozat a Lupin főhőse, Assane Diop is, aki törvényileg megkérdőjelezhető módon, de szimpatikusan harcol a gazdagok és rendszerük ellen, amely apját előbb a perifériára szorította, majd teljesen bedarálta. Bár a Lupin elsősorban szórakoztató szélhámossorozat, amelyet a legendás Arséne Lupin karaktere köré építettek, jó érzékkel aktualizálták úgy, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek is terítékre kerüljenek. Ezzel együtt van a jelenségnek egy érdekes paradoxona is: épp egy olyan dollármilliárdos szakma igyekszik az ilyen történetek bemutatásával görbe tükröt tartani a kapitalizmusnak, amely maga is haszonélvezője annak.
A feminizmus a csalókat is elérte
A műfaj az elmúlt évtizedben újabb hősöket, vagy inkább hősnőket avathatott. Míg évtizedeken keresztül jellemzően férfimunka volt a bankok kirámolása és a simliskedés, addig egy sor film és sorozat bizonyítja, hogy ezen a téren is megérkezett az esélyegyenlőség. Az elmúlt években sorra érkeztek az olyan filmek, mint A bűn királynői, a Csaló csajok, vagy épp George Clooney bandájának csajosított változata, az Ocean’s 8 – Az évszázad átverése, ahol női szélhámosok mutatják meg, hogy bizony ők is értenek legalább annyira a pénzlehúzáshoz, mint a férfiak. Ennek egyik ékes példája volt Jennifer Lopez kirándulása a New York-i sztriptízbárok mélyére: A Wall Street pillangóiban olyan nőket látunk, akik gazdag és gátlástalan brókereket vernek át. Az igaz történeten alapuló sztoriról épp az a Jessica Pressler írt cikket a New York Magazine-nak, aki az Anna Delvey-ről szóló cikket is jegyzi.
A Lopez által alakított Ramona bandája tűsarkús Robin Hoodokként csavarja el az egyértelműen negatív színben feltüntetett Wall Street-i brókerek fejét, akikkel kapcsolatban a film konkrétan ki is mondja, hogy míg a keményen dolgozó kisember mindenét elveszíti, addig ők szétlopják az országot, tolvajtól lopni meg, ugye, nem baj. Az indítékok között csupa olyan dolog szerepel, amelyek jellemzően női problémák: az egyedülálló anyaság és az ezzel járó anyagi és mentális nehézségek, a nők helyzete a munkaerőpiacon, a meg nem becsültség és a lenézés. A Wall Street pillangói értelemszerűen hősnek állította be az elnyomás és az igazságtalanság ellen harcoló táncosnőket, akikért szorítani és izgulni lehetett. Egy pénzügyi gondokban nyakig ülő anya igenis kirabolhat egy gazdag brókert, aki vélhetően egyébként is csak felszívná a többezernyi dollárt az orrába egy sztriptízbár vécéjében – sugallja, amivel legitimálja és felmenti a film főszereplőit.
Hasonló a helyzet Az örökösnő álarca mögött esetében is. Delvey lépten-nyomon azzal érvel, hogy nőként kell érvényesülnie a férfiak játszóterén, ezzel mintegy felmenti magát bűneinek súlya alól. A sorozat nagyban épít arra, hogy ugyan szép számmal átvert nőket is, elsősorban a gazdag New York-i férfiak kijátszására a legbüszkébb, akiket sztereotipizál is rendesen a sorozat: többüknél is felmerül, hogy az üzletbe beleszőnének szexuális jellegű záradékot is, ennek egyik legbeszédesebb jelenete, amikor az egyik pénzember a megbeszélés után félreérthetetlen mozdulatokkal taszigálja a nőt a hotelszobája felé, aki viszont ellenáll.
Ez a vonás szimpatikussá is teszi Delvey-t annak ellenére, hogy az egyik férfival épp azért kezd kapcsolatba, hogy feljebb jusson a ranglétrán, ám a karakter üzenete világos: nőként dörzsöltebbé kell válnia, mint a körülötte helyet foglaló férfiak, és ezt csak úgy érheti el, ha az ő játszmájukat játssza.
Jól látszik tehát, hogy a fiktív szélhámosok mellett egyre nagyobb a kereslet a mozik és elsősorban a streamingszolgáltatók körében a valódi csalók iránt. Aki ügyesen forgatja a lapjait, emellett elég gátlástalan ahhoz, hogy tovább üsse a vasat – és épp nem ül börtönben –, azt komoly világhírhez segítik hozzá ezek a művek: Delvey – aki már ugyan már leülte a büntetését, továbbra is őrizetben van lejárt vízuma miatt – lelkesen posztolgat Instagramra, és cikket írt már azóta az Insidernek is, a szabadlábon levő Shimon Hayut pedig Hollywoodot célozná meg saját társkereső műsorral és podcasttal.
