Netflix
Kultúra

Hiába tarolták le a Squid Game véres gyerekjátékai a világot, attól ez még nem egy remekmű

Hatalmasat megy a Netflixen a koreai túlélő dráma, amelyben kétségbeesett emberek vetélkednek egy halom pénzért, vállalva akár az erőszakos halált is. A Squid Game tényleg nagyon beletenyerelt a korszellembe, kár, hogy orbitális közhelyekbe és elcsépelt fordulatokba fojtja az izgalmas alapvetést.

Ha sikerül átlendülnünk a feliratok pár centiméteres kerítésén, még annyi, de annyi lenyűgöző filmmel ismerkedhetünk meg

mondta Bong Joon-Ho a 2020-as Oscar-gálán, ahol történelmet írt azzal, hogy koreai szatírájával, az Élősködőkkel begyűjtötte a legfontosabb díjakat. Ő ugyan alapvetően a moziról beszélt, de jelenleg épp a streaming-platformoknál zajlik áttörés: a globális birodalmát agresszíven tágító Netflix például az ügy egyik legfontosabb élharcosává vált az utóbbi években. A versengéstől hajtva hatalmas erőkkel dolgoznak azon, hogy ledöntsék a terjeszkedés előtt álló nyelvi akadályokat. Látható sikerrel: a nézői preferenciákat letapogató és manipuláló ajánló algoritmusok, valamint a közösségi média virális természete lehetővé tette, hogy egy-egy sorozat pár hét alatt meghódítsa a fél világot. Ehhez még sok millió dolláros marketingkampányra sincs szükség, hiszen a hashtagek és TikTok-mémek elintézik a feladat nagy részét.

A kulturális párbeszéd pedig már korántsem egyirányú. Az amerikai slágersorozatok mellett – mint például A vezércsel vagy A Bridgerton család – egyre gyakrabban tarolnak különböző nemzeti munkák is: A nagy pénzrablás Spanyolországból, a Lupin Franciaországból, a Squid Game pedig Dél-Koreából kúszott fel a nézettségi listák élére, bizonyítva, hogy a nézőket már nem feltétlenül tántorítja el a feliratok centiméteres kerítése, legalábbis, ha a Netflix a legfrissebb popkulturális őrületként tálalja az adott sorozatot. A szeptember közepén bemutatott Squid Game-nek ráadásul sikerülhet az újabb szintlépés: eddig közel kilencven országban uralta a Netflix-toplistát, a programigazgató, Ted Sarandos pedig már szeptember végén arról beszélt, hogy nem pusztán a nem angol nyelvű sorozatok mezőnyéből magasodik ki, de jó úton halad afelé, hogy a platform valaha készült legsikeresebb tartalma legyen.

A sorozatot író és rendező Hwang Dong-hyuk tehát nagyon belenyúlt valamibe, és utólag könnyű elméleteket gyártani arról, hogy pontosan mibe is. A Squid Game a népszerű tévés vetélkedők dramaturgiáját veszi át, majd fokozza bizarr túlélő show-vá: a helyszín napjaink Dél-Koreája, ahol titokzatos, anonim figurák a társadalom perifériáján vergődő embereket toboroznak egy rejtélyes vetélkedőhöz, ami népszerű gyerekjátékok gyilkos verzióinak füzére. A 456 résztvevőből csak egy győztes maradhat, aki hazaviheti a gigantikus malacperselyben gyűjtött pénznyereményt, ám a menet közben kiesőket egyszerűen megölik – ez a sorozat legsokkolóbb jelenetéből derül ki rögtön az első epizódban. A Squid Game tehát a gyerekkor iránti nosztalgiát ötvözi a túlhajszolt kapitalizmus kegyetlenségével, kilátástalan rémálommá torzítva az idővel megszépített emlékeket arról a felhőtlen életszakaszról, amikor még gondoskodtak rólunk, nem kellett felelősséget vállalni tetteinkért, egy-egy hibás döntés után pedig bármikor újra lehetett kezdeni a játékot.

Netflix

Az alapötlet persze aligha nevezhető forradalminak: az előképeket hosszan lehetne sorolni Az éhezők viadalától a Kockáig vagy a Fűrészig, hogy a kultikus japán könyvadaptációról, a Battle Royale-ról már ne is beszéljünk, ami húsz éve felpörgette a véres vetélkedős filmek trendjét, és a Squid Game-re is bevallottan nagy hatást gyakorolt. Ahogy az a nagy sikereknél lenni szokott, már a plágiumvád is felmerült a Squid Game-mel kapcsolatban, mert többen úgy találták, hogy a sorozat bizonyos elemei túl nagy átfedést mutatnak az Ahogy az istenek akarják című 2014-es japán filmmel (Hwang Dong-hyuk azzal utasította vissza ezt a vádat, hogy a forgatókönyvön már 2008-ban kezdett dolgozni, így a hasonlóságok puszta véletlenek.) A nemzetközi színteret egyre jobban meghódító koreai filmben eleve nagy hagyománya van a stilizált erőszaknak, ehhez elég Park Chan-Wook letaglózó bosszúdrámáira vagy a már említett Bong Joon-Ho filmjeire gondolni. Mindkét rendező stiláris vagy tematikus kézjegyei felismerhetők a Squid Game-ben – előbbitől a 2003-as Oldboyt, utóbbitól pedig a Snowpiercert vagy épp a tavalyi Oscar-gálát letaroló Élősködőket érdemes kiemelni ebben a tekintetben.

De hát mindenki inspirálódik valahonnan, csak ezt a kedvenc rendezőink esetében zseniális főhajtásnak, mindenki másnál pedig undorító lopásnak hívjuk.

Az eredetiség kérdésén tehát könnyű túllendülni, főleg, hogy a Squid Game tényleg jellegzetesen egy saját világot legózik össze magának a sokszor látott építőelemekből: a több szinten ismétlődő geometrikus alakzatok, az útvesztőszerű terek és a rikító színek például éles kontrasztban állnak a városi környezet rideg szürkeségével, akárcsak az üzemszerű gyilkosságok a kedves, játszótéri díszletekkel. Az egyik oldalon ott vannak a mit sem sejtő, kiszolgáltatott versenyzők, míg a túloldalon a maszk mögé bújó, arctalan személyzet, amely gondolkodás nélkül hajtja végre a rejtélyes játékmester parancsait (ha már az előképeket említettük, az piros anorákos, álarcos figurákról valószínűleg nemcsak nekem jutottak eszembe A nagy pénzrablás Dalí-maszkos bankrablói).

Ezek az ellentétek alapozzák meg az alapfeszültséget, ami tényleg könnyen beszippantja a vetélkedőkhöz idomított nézők tömegeit. Ráadásul az aszimmetrikus helyzet metaforikus olvasata is nagyon aktuális, hiszen kínálja magát az értelmezés, hogy a beteg játék nem is tagadása, inkább vegytiszta leképezése a kortárs társadalmi viszonyoknak. Az egyre durvább egyenlőtlenségeket ugyanis mindkettőben cirkuszi szórakoztatással és a szabad választás illúziójával kendőzik el: a versenyzők bármikor dönthetnek úgy kollektíven, hogy abbahagyják a játékot, ha vállalják az életre szóló gazdasági és egzisztenciális vergődést. Mindez könnyen párhuzamba állítható azzal, ahogy a rendszer vesztesein vagy a mélyszegénységben élőkön is számon szokás kérni a kellő szorgalom, akaraterő és okos pénzügyi döntések hiányát.

Netflix

Ám a Squid Game tipikusan az a sorozat, aminek a rejtélyeskedő felvezetés jobban áll, mint maga a csattanó. Ahogy ugyanis elkezdi megválaszolni a maga által felvetett kezdeti kérdéseket, gyakran csak hervasztó közhelyekre, olcsó sztereotípiákra és elkoptatott fordulatokra futja. A versenyzők hullásával persze emelkednek az érzelmi tétek, ám közben dramaturgiailag és intellektuálisan rohamosan laposodik el a történet. Mert rendben van, hogy vállaltan egy hosszúra nyújtott tanmesét nézünk, de attól még nem kéne annyira szájbarágósnak lennie, hogy a tanulság vakító fényreklámként villogjon a szereplők feje fölött. Ellenpéldaként felhozható akár épp az Élősködők is, amely szintén értelmezhető osztályharcos példázatként, de tényleg megdöbbentő, kiszámíthatatlan és elgondolkodtató fordulatokkal járja körül a témát, és nem didaktikus, sokszor a szereplők által kimondott bölcsességekbe sűríti mondanivalóját.

Kapcsolódó
Az új osztályharcban a szülinapi torta is véres lesz
Az Élősködőket évek múlva is lenyűgöző filmnek tartjuk majd, de 2019-ben metszően aktuálisnak is érezzük. Kritika.

A Squid Game viszont helyenként olyan, mintha nem is egy sorozatot, hanem a „Bevezetés a morálfilozófiába” tankönyv filmes adaptációját néznénk, és az alkotók annyira belegyönyörödtek volna a közismert villamos-problémába, hogy egyből fel is mondták a gondolatkísérletet egy rakás variációban (csak a sínen fekvő emberek helyett itt halálos kötélhúzásban és gyilkos ugróiskolában kell meghozni a súlyos morális döntéseket). A karakterek is inkább jól beazonosítható típusokat jelenítenek meg, így annak ellenére sem válnak igazán árnyalt személyiségekké, hogy jó sok időt töltünk el az eredettörténetük megismerésével. Pszichológiai árnyaltság híján pedig a morális vívódások is többnyire elvontak és képletszerűek maradnak. Az egyetlen, ami időről időre képes élettel megtölteni őket: a játékokban rejlő zsigeri izgalom. Nem csoda, hogy végig ez a fő, és gyakorlatilag egyetlen erőssége a Squid Game-nek, amit sajnos sok-sok dramaturgiai sallang vesz körül.

Sokat elárul a Netflix-éra fellángolásainak természetéről, hogy a sorozatról alig-alig találni negatív kritikát az angol nyelvű sajtóban, és ha mégis, az hamar feloldódik az ajnározó cikkek kórusában, amelyekből könnyű arra a következtetésre jutni, hogy egy mélyenszántó remekműről van szó. A szuperlatívuszok azonban még akkor is túlzók lennének, ha a sztori kevésbé lenne bő lére eresztve, az agyonsulykolt társadalmi üzenet pedig nem fulladna ki egy hatásvadász, mégis ásítóan unalmas blöffben. Ennek ellenére a Squid Game valóban filmtörténeti mérföldkőnek tűnik, csak egész más szempontból: világosan példázza a koreai popkultúra növekvő nemzetközi erejét, valamint azt a folyamatot, ahogy a globalizált szórakoztatóipar nyelvileg és kulturálisan egyre nyitottabbá, többpólusúvá válik. Az pedig garantált, hogy a Netflix és társai hosszasan fogják még nyomozni, hogyan reprodukálható a véres gyerekjátékok világméretű sikere.

Squid Game, Netflix, 2021, 9 epizód, 24.hu értékelés: 6/10

Ajánlott videó

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.