A kulturális antropológia kifejezés hallatán hajlamosak vagyunk egzotikus jelenetekre gondolni: képzeletben egyből a dzsungel mélyén járunk, ahol jegyzetfüzettel a kezünkben (és papagájjal a vállunkon) próbálunk kapcsolatba lépni a modern civilizációtól szeparáltan élő törzsekkel, hogy lejegyezzük a szokásaikat és átmentsük az ősi bölcsességeiket. De ha nem is az őserdőben, legalább egy aprócska hegyi faluban, ahol a helyiek még népviseletben járnak, így dokumentálhatjuk az autentikus szövésmintákat, illetve rögzíthetjük az öregasszonyok által énekelt dalokat. Pedig az antropológusok terepe nemcsak a dzsungel vagy az archaikus falu lehet, de gyakorlatilag bármi, ahol emberek közösségben élnek. Így a modern nagyvárosok is, mint például Stockholm, Medellín, Nairobi vagy épp Budapest. Már csak azért is, mert a városi terek, utak, akadályok és általában az épített környezet nagyban meghatározza szokásainkat, kapcsolatrendszerünket, mobilitási és egyéb lehetőségeinket, még ha ezeket a hatásokat legtöbbször nem is tudatosítjuk a hétköznapokban.
Erre a felismerésre épül Viktoria Walldin munkája is, a stockholmi kutató ugyanis nem egy egyetemi tanszéken, hanem egy nagy svéd építészirodánál, a White Arkitekternél dolgozik kulturális antropológusként. Az ő – és a cégnél alkalmazott többi társadalomtudós – megfigyelései tehát nem akadémiai tanulmányokban, inkább konkrét épületekben, városrendezési projektekben öltenek testet. Munkájuk során előfordulnak kisebb kérdések, például, hogy egy parkban hogyan érdemes elrendezni a padokat, ha azt akarjuk, hogy tényleg le is üljenek rá az emberek. És vannak egészen monumentálisak, mint amikor egy terjeszkedő bánya által felzabált északi települést kell odébb költöztetni úgy, hogy a lakók ne érezzék az új városközpontot bántóan idegennek. De a kis és a nagy döntések egy dologban hasonlítanak: egyaránt közérzet- és közösségformáló erejük van.
Escobar városa
A városépítészet erejének egyik távoli, de nagyon látványos példája Medellín átalakulása, amely három évtizeddel ezelőtt még a bűnözés fellegvárának számított, tekintve, hogy Pablo Escobar és kartellje, rajtuk keresztül pedig a kolumbiai drogháború központja is volt. Az öldöklés és a kilátástalanság még a kokainkirály 1993-as halála után is folytatódott, a hírhedt Comuna 13-as körzetben az ezredforduló körül is százas nagyságrendben öltek vagy raboltak el embereket évente.
Az elmúlt évtizedben azonban hatalmasat változott a körzet képe: a meredek hegyoldalba épített szűk lépcsők helyére például hosszú mozgólépcsőket építettek, ami radikálisan megkönnyítette az átjárást az alsó és a felső rész között. A 25 perces kaptatás helyett immár 5–6 perc alatt le lehet győzni a csaknem 400 méteres szintkülönbséget. Lefele ráadásul a gyerekek csúszdákon is közlekedhetnek, a szürke, lehangoló betonfalakat pedig ellepték a színpompás, művészi graffitik. Egyéb beruházások és intézkedések mellett ez a városfejlesztési projekt is hatalmas szerepet játszott abban, hogy a Comuna 13 a világ egyik legveszélyesebb negyedéből békés, jó hangulatú városrésszé alakult, amely mára a turistákat is tömegével vonzza.
Medellín példája Walldin számára is hatalmas inspirációt jelentett, beszélgetésünk során is többször hivatkozott rá. Ő maga kétszer járt a helyszínen, egy kolumbiai kutató társaságában, aki azt vizsgálta, hogy vajon a fejlesztések óta jobban élnek-e a helyiek a Comuna 13-ban. A kutatás érdekes eredményt hozott: bár a turizmussal vásárlóerő is bőven áramlott a negyedbe, nem feltétlenül lettek a helyiek érdemben gazdagabbak, a visszajelzések mégis azt mutatták, hogy az életszínvonaluk többszáz százalékkal emelkedett. Ez is utal arra, amire sokan igyekeznek felhívni a figyelmet, hogy az életminőség jóval összetettebb fogalom annál, minthogy leírható legyen önmagában a GDP vagy egyéb gazdasági mutatók által.
Persze adódik a kérdés, honnan tudjuk, mire van szükség egy adott környéken, amikor azon fejleszteni szeretnénk. Az első lépés már-már forradalmian egyszerű: meg kell kérdezni a lakosokat, és odafigyelni arra, mit mondanak.
A párbeszéd a legjobb, és igazából az egyetlen demokratikus eszköz a várostervezésben
– vallja Walldin, akinek munkája számottevő részét az teszi ki, hogy az építésziroda vagy egy önkormányzat megbízásából dialógust folytat a helyiekkel, akiket közvetlenül érintenek a tervezett beruházások. Csak így derülhet ki, hogy ők mit tartanak hasznosnak és károsnak a lakóövezetükben, és min változtatnának leginkább, ha megtehetnék. „A legfontosabb, hogy először megértsük a helyet, ahova építeni akarunk valamit. Ehhez pedig meg kell hallgatni az emberek történeteit is” – mondja, hozzátéve, hogy nem mindig a direktben feltett „mit akartok?” a célravezető kérdés. Sokszor inkább arról érdemes érdeklődni, hogy milyen értékeket szeretnének viszontlátni a városi tereikben. Ezeket az értékválasztásokat ugyanis le lehet fordítani várostervezési megoldásokra. Jobb közegészséget a gyerekeknek? Több és jobb játszótér kell. Kultúrát? Új kultúrházak, könyvtárak és tanulóterek kellenek.
Hol vannak a lányok?
A funkcionális igények felmérésén túl hangsúlyos szempont a környezetpszichológia is, amely azt kutatja, hogy az embert körülvevő fizikai környezet hogyan befolyásolja az érzéseit, gondolatait, viselkedését. Mert egy-egy építészeti megoldás például nemcsak esztétikailag, műszakilag vagy funkcionálisan ítélhető jónak vagy rossznak, de ezen túl is nagyon különböző hatásokat válthat ki az emberekből. Vegyünk például egy hatalmas iskolai bejáratot. Bizonyos gyerekek azt mondják róla, hogy nyomasztónak találják, mások pedig azt, hogy önbizalmat ad számukra, amikor reggelenként átmennek rajta.
Ebből is látszik, hogy nincs mindig egy könnyű, mindenki számára üdvözítő megoldás, de pontosan ezért nagyon fontos meghallgatni az érintetteket. Az inkluzív és fenntartható városfejlesztés alapkövetelménye ugyanis, hogy ne vesszenek el teljes csoportok hangjai a tervek kialakítása során. Walldin szerint sokszor sajnos ez történik, a nem kellő körültekintéssel formált városi tereink tehát szépen leképezik a társadalmi egyenlőtlenségeket, az alá-fölé rendeltségeket.
Hol vannak a lányok?
– teszi fel TEDx-előadásában az alapvető kérdést, utalva arra a jelenségre, hogy a fiatal lányok gyakran kiszorulnak a közterekről. Beszélgetésünk során idéz is erre egy svéd statisztikát, miszerint a 7 és 19 év közötti korosztályban az aktivitásra szánt városi terek 80 százalékát a fiúk használják (7 éves kor alatt és 19 fölött sokkal kiegyenlítettebb ez az arány).
A beszélgetésekből kiderült, hogy a tinédzser lányok sokszor nem azért gyűlnek össze a plázában, mert venni akarnak valamit, hanem mert ott nem fáznak, és tető van a fejük fölött. A közösségi aktivitásra azonban sokkal jobb terek is kialakíthatók. Míg a fiúk szeretnek látszani, „színpadon lenni”, mondjuk gördeszkázni a téren menő figurákat bemutatva, addig a lányok gyakran visszahúzódnak, és a padon ücsörögve figyelik az eseményeket. Walldin szerint azon a tágabb szociokulturális kérdésen is el kellene gondolkodni, hogy vajon miért nem akar több lány gördeszkázni, de kezdetnek az is megteszi, ha a padokat úgy alakítják ki, hogy az jobban segítse a közösségi tevékenységeket. Például nem sorban, egymás mellé rendezik őket, hanem szembe, hogy az ott ülők beszélgetni tudjanak egymással. Apróságnak tűnhet, de ezekre a szempontokra fel kell hívni a figyelmet, mert nagyon sokszor kimaradnak a várostervezésből. És ezzel nincs egyedül Walldin tapasztalatai alapján.
A munka során nemcsak a kamaszlányok igényeit igyekeznek monitorozni, de más rétegekét is. Például általában a gyerekekét. Ez különösen azóta kap nagy hangsúlyt, mióta Svédország az utóbbi években törvényszintre emelte az ENSZ gyermekjogi egyezményét. Ez ugyanis előírja, hogy minden olyan fejlesztésnél, amely gyerekeket is érint, kötelező a gyerekszempontokat is figyelembe venni. Magyarán egy iskolaépületet vagy akár egy közteret sem lehet anélkül átalakítani, hogy valamilyen módon ki ne kérnék a gyerekek véleményét is. Walldin és kollégái is számos ilyen „child impact assessment” felmérésben működnek közre, iskolákban interjúzva diákokkal és tanárokkal a városfejlesztési kérdésekről. A gyerekhang persze csak egy része a történetnek, emellett más társadalmi csoportokat és közösségi érdekeket is szem előtt tartanak, mint például a közbiztonság, a hozzáférhetőség vagy az identitás.
Az identitás elsőre furcsán hangozhat a felsorolásban, pedig nagyban meghatározza, hogy jól és inkluzívan működik-e egy városi tér vagy nem. Erre Walldinék egyik kenyai projektje szolgál jó példával. Az irodával Nairobiban egy nagy művészeti központ átalakításában vesznek részt, ahol szintén hosszas párbeszéd előzte meg a tervezési fázist, és a helyiek hangsúlyozták, nagyon fontos nekik, hogy az arculat tükrözze a kulturális identitásukat. Ezt kissé bonyolítja, hogy Kenya fővárosában több tucat törzs tagjai élnek, és ezeknek mind megvannak a maguk hagyományai. Végül mégis találtak közös nevezőt: a fraktálokat. Vagyis azokat az ismétlődő geometriai alakzatokat, amelyek az afro hajfonatokban ugyanúgy felfedezhetők, mint az afrikai falvak tradicionális alaprajzaiban. A párbeszéd során meggyőződtek róla, hogy ez mindenki számára elfogadható megoldás, így az épület homlokzatán és belső tereiben is fontos szerepet kapnak majd a jellegzetes motívumok, amelyekhez mindenki tud kötődni valahogyan.
A rénszarvasok sem maradhatnak ki
Az amúgy magát Walldint is meglepte, hogy antropológusként végül az építészetben kötött ki. Véletlenül alakult így, a 2000-es években egy kutatáson dolgozott, amelyben az interdiszciplináris munkahelyek hatékonyságát vizsgálták. Emiatt kereste fel a jó nevű White Arkitekter tervezőirodát, ahol már egy ideje közös térben dolgoztak a különböző szakmák képviselői. Felhívta a cég vezetőjét, aki ugyan nem volt biztos abban, hogy szeretnének az antropológiai kutatás tárgyává válni, de Walldin munkamódszere egyből felkeltette az érdeklődését. Behívta egy beszélgetésre és alaposan kikérdezte őt arról, hogyan végzi a terepmunkát, majd közölte vele, hogy amit csinál, az tulajdonképpen városépítészet.
Fel is kérte tanácsadónak egy projektjükhöz: egy új középiskolát kellett tervezniük egy környékre, amit egyáltalán nem ismertek, így kapóra jöttek Walldin antropológusi megfigyelései, valamint dialógusai a helyiekkel. A projekt sikeres lett, további felkérések követték, majd egy év múlva állást ajánlottak neki. A cégen belül megalakult és növekedni kezdett a fenntarthatósági részleg, amelynek tagjai nem épületeket terveznek, hanem a leendő beruházások ökológiai és társadalmi fenntarthatóságát vizsgálják. Két-három évre rá négyen, még pár év múlva pedig már 14-en alkották ezt a csoportot a több mint 600 fős cégnél. A részleg korántsem csak antropológusokból áll: van köztük közgazdász, környezetmérnök, pszichológus, kulturális földrajzi szakember és más szakmák képviselői, akik együttműködnek az építészmérnökökkel, hogy a lehető legfenntarthatóbb megoldások szülessenek meg.
Tisztán környezetvédelmi szempontból az a legjobb épület, ami nem épül meg. De ez nyilván nem opció
– mondja Walldin. Ezért, ha már építkeznek, arra törekszenek, hogy minél klímasemlegesebb módon tegyék ezt, aminek része a lokális anyagok használata is. Az ő irodájuk tervezte például a Balti-tenger partján fekvő Skellefteåba a világ legmagasabb faépületét, a húszemeletes és 75 méter magas Sara kulturális központot, amelyben egy hotel osztozik a galériával és egyéb kulturális funkciókkal. Azon túl, hogy az alapanyagokat nem kellett a világ túlsó feléből hozni, a fa klímavédelmi szempontból is sokkal jobb megoldás, mint a beton, hiszen a cementipar a káros anyagok 7–8 százalékának kibocsátásáért felelős, így komoly tényező a globális felmelegedésben.
Ennél is grandiózusabb projektben vesznek részt Kiruna városában, amely az északi sarkkörön túl, a svéd lappföldön fekszik. Kiruna lakóinak megélhetését és jólétét az elmúlt évszázadban a város mellett elhelyezkedő bánya adta, amely 1902-es alapítása óta a világ legnagyobb vasbányájává nőtte ki magát. Ez egyrészt hatalmas jótétemény a helyiek számára, másrészt egy ponton a terjeszkedésével elkezdte a város létét fenyegetni. Így a 23 ezer lakosú Kiruna nehéz döntés elé került: vagy bezárják a bányát, bevállalva a tömeges munkanélküliséget, vagy kilométerekkel odébb költöztetik a komplett városközpontot, hogy a bánya felfalhassa a régit. Az utóbbi mellett döntöttek, a rendkívüli projektben pedig a White Arkitekter is meghatározó szerepet kapott: két másik neves irodával közösen dolgozták ki a költözés vízióját. A monumentális projekt házról házra zajlik egy ideje, a tervek szerint 2033-ra a régi városközpont kiürül, hogy a bánya felfalhassa, a település centruma pedig teljesen átkerül a három kilométerrel odébb létesített új városrészbe.
A fenntarthatósági csoportnak természetesen itt is nagy szerep jutott. Mik azok, amit a lakók nem szerettek a városban, amit nem akarnak átvinni, és mi az, amit mindenképp megőriznének? Milyen városközpont az, amiben egyesül a régi az újjal, és ami vonzza azokat is, akik nem a bányában dolgoznak? Például a fiatal nőket, akik tömegesen hagyják el Kirunát, mert nem látják ott a jövőjüket. Mi lehetne számukra megtartó erő? – sorolja a kérdéseket Walldin, aki itt is sok párbeszédet folytatott a helyiekkel. És persze nem szabad megfeledkezni az állatokról sem, merthogy a számik földjén járunk, ahol sok rénszarvas él. A hosszú tél során a szarvasok élelmet keresve vándorolnak, így az ő kedvelt útvonalaikat is figyelembe kellett venni a tervezéskor. Tehát előfordul, hogy nem elég az emberekkel konzultálni, de a rénszarvasokat sem hagyhatják ki a számításból. Ugye, milyen komplex dolog a fenntartható tervezés?
