Hogyan lehet egy dokumentumfilmet animációs formában elkészíteni? Ez maga az ellentmondás, mert a dokumentumfilm küldetése, hogy megmutassa a valóságot, olyan közel férkőzzön hozzá, amennyire csak lehet. Ezzel szemben az animáció a forma természeténél fogva közvetítés: a rajzolók (bábosok, gyurmások, számítógépes animátorok) ízlésük, tehetségük szerint stilizálják, saját képi nyelvükre fordítják le a történetet. Amit lerajzolok, nem lehet a „valóság”, csak egy rajz. A Menekülés mégis egyike azon filmeknek, amelyek megmutatják, hogy bizonyos történeteket éppen, hogy animációs formában lehet a leghitelesebben elmesélni.
Jonas Poher Rasmussen filmje a tavalyi év kétségbevonhatatlan sikere. Január végén mutatták be a Sundance filmfesztiválon, ahol megnyerte a dokumentumfilmes versenyt. Nyáron a legjobb egész estés filmként díjazták a világ legfontosabb animációs fesztiválján, Annecyban. Ősz óta, a díjszezon igazi beindulásával máris szekérderéknyi kisebb díjat nyert, és jelenleg három kategóriában is esélyes Oscar-jelölésre: a dokumentumfilmek, a nemzetközi filmek és az animációs filmek között. Ritka az ilyen megállíthatatlannak tűnő diadalút, de a Menekülést látva teljesen érthető. Egészen egyszerűen azért, mert Rasmussen rendezése tiszta és nemes szándékokról tanúskodik, teljesen transzparens és őszinte. A cinikus félretájékoztatás és a bizonytalan eredetű álhírek korában valósággal szomjazzuk az ilyen hiteles történeteket.
A Menekülés újdonságértéke egyébként csekély. Egy afgán menekült, Amin története, aki gyerekkorában, anyjával és kamasz bátyjával együtt kénytelen elhagyni a hazáját a kilencvenes évek elején, mikor a Szovjetunió összeomlásával visszatérnek a tálibok, és börtönnel vagy halállal fenyegetik az előző rendszerben hivatali tisztséget viselő átlagembereket meg a családjukat. (A film nyilván azért is jutott ilyen messzire idén, mert nyáron ehhez kísértetiesen zajló folyamatok játszódtak le Afganisztánban, csak most az amerikaiak kivonulása után. Ennyit a dolgok jobbra fordulásáról.) Amin és családja Oroszországba utazik turistavízummal, majd éveket várnak arra, hogy átkelhessenek Svédországba, ahol rokonaik élnek. Vagyonukból nem marad semmi, spórolt pénzüket embercsempészeknek adják, akik a fagyban áthajtják őket Észtországba, hogy onnan teherhajók rakterébe zárva, halálos veszedelmek között talán eljuthassanak az úti céljukhoz.
Ezek nagyon bizonytalan kilátások, és hosszú ideig Aminék sem járnak sikerrel. Az észt határon visszafordítják őket, máskor csak külön indulhatnak útnak. Közben a fiúk anyja belebetegszik a várakozásba és a honvágyba meg abba, hogy fogalma sincs, ezalatt mi történik a férjével. Aminé mégis sikertörténet: negyvenévesen, dán állampolgárként, rendezett egzisztenciával emlékszik vissza a fiatalkorára. A film rendezője hallgatja őt, régi barátja, akivel diákkorukban ismerkedtek meg.
A Menekülés olyan, mint egy terápiás folyamat: a film visszatérő képén Amin egy közel-keleti mintájú lepedőre hajtja a fejét, és mesélni kezd. Rasmussen nem lefilmezi, hanem lerajzolja őt, mert ha megismernénk az arcát, azzal Amin veszélybe sodorná saját magát és a családját. Annak idején ugyanis azt mondta a hatóságoknak, hogy meghaltak a rokonai, ezért engedték be Dániába.
Láttunk már ilyen történetet. A globális menekültválság 2015 körüli kirobbanása óta a világ filmfesztiváljain rendszeresen találkozni felkavaró, megható, fájdalmas bevándorlótörténetekkel, amelyeken a privilegizált, középosztálybeli nézők elmormolhatnak néhány könnycseppet. Rosszmájúak vagyunk, mert a menekültek története is filmipari sablonná vált. Ezek az érzékenyítő történetek azonban nagyon is fontos társadalmi szerepet töltenek be, mert arcot, sorsot adnak azoknak az embereknek, akiket a politikai propaganda itthon és a világ számos másik országában éppenhogy egyneműsíteni, dehumanizálni igyekszik.
A Menekülés ebből a szempontból különösen intelligens film. Arcot ad Aminnak, de rögtön rajzzá stilizálja, amivel egyrészt a férfit védi, másrészt ráirányítja a figyelmet, hányan járnak hozzá hasonló cipőben; milyen sok, segítségre szoruló embernek mosódik az alakja felismerhetetlen kontúrvonalakká a környezetünkben. Ugyanakkor az animáció azért is hiteles forma, mert Amin kavargó emlékeit, elfojtott traumáit a bizonytalanul indázó vonalak tudják híven megmutatni, és az idegen érzetek, benyomások özönéhez is a szabad ecsetvonások illenek igazán.
A Menekülés animációs stílusa nem kifejezetten egyéni vagy különleges – az animációs dokumentumfilmek kortárs klasszikusa, Ari Folman Libanoni keringője e nemben sokkal emlékezetesebb –, és a darabos mozgásokon meglátszik, hogy a filmre nem volt túl sok pénz, a formaválasztás mégis teljesen indokolt, nagyszerű művészi megoldás.
Amin története tele van megrázó fordulatokkal, amelyeket Rasmussen nem bont ki részletesen a szűk másfél órás filmben. Hiányérzetünk marad, mert kíváncsiak lennénk arra is, mi történt a férfival új hazájában, milyen lépésekben vállalta fel meleg identitását, hogyan építette fel újra az életét. Ám annak is lehet jelentése, hogy a rendező mindezt nem mutatja meg. Gondolhatunk arra, hogy Dániában Aminnak megadatott az átlagos, viszonylag eseménytelen, polgári élet, mert egy olyan társadalom vette körül, amelyben a menekülő embereket nem ellenségként kezelik, hanem segítenek nekik.
Menekülés (Flee), 2021, 86 perc. A filmet január 29-ig országszerte több moziban vetítik a Budapest International Documentary Festival programjában.
