Varga Jennifer / 24.hu
Kultúra

Lengyel Tamás: Egész más dolgokon szorongok, mióta apa lettem

Nem az a baj, ha nem értünk egyet, inkább az, ha egy véleménykülönbség miatt elkezdjük kirekeszteni egymást, és már szóba sem állunk a másikkal – mondja Lengyel Tamás, aki szerint be vagyunk dugva a konnektorba, de a közéleti humor segíthet kicsit levezetni az emberekben felgyülemlett feszültséget. A színész ezért élvezi annyira csinálni a szatirikus Magyarország Kedvenc Műsorát, amelyik minden oldalból hülyét csinál. A színház pedig annyira hiányzott neki, hogy a sorozatszerepek után egy egyszemélyes vígjátékkal, az apává válást bemutató Kitolással tért vissza, amely Szily László könyvén alapszik, de a saját élményei is belekerültek. Miben változtatta meg az apaság, és mi győzte meg arról, hogy direktben is beleálljon közéleti kérdésekbe? Interjú.

Nem vagyok jó szülőosztályozásban. Te bő egy év után kezdő vagy már haladó apukának számítasz?

Attól függ, hogy az osztályozásban a gyerek életkorát vagy a háztartásban elvégzett tevékenységeket és a kialakult rutinokat vesszük alapul.

Vegyük az utóbbit. Az alapján minek érzed magad?

Ott már haladónak. A pelenkázás például elég jól megy. Bár az előadásban azt mondom, hogy aki egy hét–nyolc hónapos gyereket be tud pelenkázni, az puszta kézzel elmehet kengurura vadászni – erre azért nem esküdnék meg. Mindenesetre úgy érzem, kialakultak a készségeim, tudom működtetni a rendszert, de lehet, hogy csak nagyon szerencsés vagyok, mert meg lehet dumálni a dolgot a gyerekemmel. Ha felrakom a pelenkázóra, kiveszek a fiókból egy pelenkát, és közlöm vele, hogy „Vince, most kicseréljük szépen a pelenkádat”, ő ezt elfogadja. Néha azért előfordul olyan is, amit a darabban említek, hogy „a hossztengelye körül pörög, mint egy életéért küzdő orsóhal”, de alapvetően zökkenőmentes az együttműködés. A feleségemmel igyekszünk megosztani az időnket, én alapvetően az éjszakákért vagyok felelős. Természetesen ez akkor sikerül, ha nincs főpróbahét, hajnalig tartó forgatás vagy olyan kötelezettség, mint ez az előadás, ahol 55 oldalt meg kellett tanulnom. Tehát úgy érzem, kezdek haladó apává válni, de nem olyan sebességgel, mint a feleségem, mert ő már egyértelműen expert édesanya. Mindig azt mondja magáról, hogy nem egy ősanya, pedig szerintem az.

Marjai János / 24.hu

Az éjszakázásokon és a pelenkázási képességeken túl miben érzed azt, hogy leginkább megváltoztatott az apaság?

A felelősségvállalásban és az aggódásban. Amúgy is egy szorongó típus vagyok, de ennek a fókusza most megváltozott, és elkezdtem egész más dolgokon szorongani, mint eddig.

Korábban azon szorongtam, hogy szakmailag mennyire vagyok sikeres, milyen lépésekkel haladok előre a pályámon, most meg inkább azon, hogy milyen világban fog élni a gyerekem felnőtt korában, és hogy én vajon eleget teszek-e azért, hogy a dolgok az élhetőség és a fenntarthatóság irányába mozduljanak.

Soha nem gyötörtek egzisztenciális kérdések, mert mindig úgy voltam vele, hogy majd csak lesz valahogy. Most viszont azért is elkezdtem teperni, hogy a család anyagi biztonsága biztosítva legyen.

Ez a fókuszváltás együtt jár azzal, hogy a szakmai előmeneteleden már kevésbé szorongsz, vagy ezek inkább összeadódnak?

Mondhatnám, hogy a lejtő aljánál már nincs lejjebb. Színházszakmailag erős hiányérzetem alakult ki az elmúlt öt évben. Az önálló est is részben ennek a következménye. Akartam végre valami olyan feladatot magamnak, ami kellőképp megmozgatja az agyamat és az érdeklődésemet. Persze a helyzetet magamnak is köszönhetem, mert tettem azért, hogy kiszakadjak a jelenlegi színházi struktúrából. Gyakran éreztem úgy, hogy nem megfelelően működnek a dolgok, legalábbis ott, ahol én megfordultam. A Játékszínben például volt egy komoly problémám a nyár elején.

Azt mondtad, bérvita miatt hagytad ott őket.

Úgy voltam vele, hogyha exponálnak a színház plakátjain, tehát én vagyok az egyik arc, akivel megpróbálják eladni az előadást azt remélve, hogy a szerepvállalásom majd fokozza a látogatottságot, akkor azt anyagiakban is kompenzálni kellene. A béremelés éveken át tartó elmaradását pedig – legalábbis a pandémia előtti időszakban – egyszerűen nem lehet a tao elvételére fogni, mert az ember felüti a cégjegyzéket, és látja, hogy a színháznak mennyi a nettó árbevétele. Ezt a számot aztán összevetheti azzal, hogy hány százalékban kap részt az elért sikerből. Én nem éreztem korrektnek ezt az arányszámot.

Marjai János / 24.hu

Az utóbbi időben mintha általánosságban is egyre fontosabb lenne számodra a szakmai érdekvédelem kérdése, és egyre jobban zavarnának az inkorrekt viszonyok, valamint a rendszerben kódolt kiszolgáltatottság.

Túlzás volna azt mondani, hogy sokat tettem az érdekvédelemért. Elérik az ingerküszöbömet bizonyos problémák, amiket igyekszem szóvá tenni, de egyedül nem lehet ebben változást elérni. Ráadásul nagyon ki van találva a rendszer, hogy nehéz legyen a magyar színészeknek: ott van például a kényszervállalkozás esete, ami lehetetlen küldetéssé teszi a bérminimum kialkudását. Ha ugyanis az egyéni vállalkozások, a bt.-k és a kft.-k összefognak, az már kartellezésnek minősül, így nem tudnak egységként fellépni. Arra viszont színészként nincs lehetőséged, hogy ne cégként szerződj intézményekkel és gyártó cégekkel.

Az általatok elindított Szabadszínész nevű vállalkozásnak sincs érdekvédelmi funkciója?

Tűnhet úgy, mintha erről szólna, de valójában nem. Az egy felület, amelyik megpróbálja összehozni a munkavállalókat és a munkaadókat. Viszont, sajnos, egyelőre nem mi uraljuk a piacot, csak egy apró szegmensét jelentjük. Annyit tudunk tenni, hogy megpróbálunk minél több munkát bevonzani és szétszórni a színészek és a munkavállalók között. De nem mi diktáljuk a feltételeket, ezért nem tudunk érdekvédelmi szerepet betölteni. És nem is vagyok biztos abban, hogy egy kockázati tőke által támogatott vállalkozásnak feladata lenne ez. Ha a piacon történő folyamatok nagy részét mi dominálnánk, akkor tudnánk alakítani a szabályokon is, és bevezethetnénk sztenderdeket, amiket mindenkinek be kéne tartania.

Látsz egyáltalán igényt vagy esélyt olyasfajta érdekvédelemre, mint ami az amerikai filmes és színházi szakmában van, ahol nagyon komoly befolyásuk van a szakszervezeteknek.

Nem tudom, mennyire nyilvános információ, de két évvel ezelőtt benne voltam egy ilyen kezdeményezésben, ami gyorsan hamvába holt. A megfelelő formát sem sikerült megtalálni, hogy miként tudna működni egy ilyen szakszervezet. Nálunk szerintem nagyon kicsi a piac, ráadásul azok, akik létre akarnának hozni egy ilyen érdekvédelmet, a másik oldalon kiszolgáltatottjai a színházigazgatóknak és a gyártócégeknek. Tehát nem tudod az érdekeidet érvényesíteni, mert akkor gyorsan kiszorulsz a szakmából. A szabályokat egy olyan embernek vagy szervezetnek kellene betartatnia, amelyik nem kiszolgáltatottja a piacon résztvevő moguloknak és színházaknak. Amerika részben épp ebben különbözik valószínűleg: olyan hatalmas a piac, hogy simán el tudja tartani az ehhez kapcsolódó jogászokat, akik így nincsenek közvetlen függésben az iparág egyéb szereplőitől.

Említetted, hogy a Kitolással vissza akartál térni a színházhoz, miközben az egyik legfoglalkoztatottabb tévés színész vagy az utóbbi években. A milliós nézettségű sorozatok ezek szerint nem tudják pótolni a színházi élményt?

Nagyon szerencsés vagyok a tévézéssel, de a közvetlen kapcsolat a közönséggel és a jelenidejűség pótolhatatlan. 2017-ben, amikor otthagytam a Vígszínházat, úgy gondoltam, hogy a Centrál Színházból és a Játékszínből befutó egy-egy előadás majd lefedi ezt az igényemet. De ahogy fogyatkoztak a színházi felkéréseim, éreztem, hogy egyre inkább hiányzik ez a fura interakció a színész és a közönség között.

Varga Jennifer / 24.hu

A színházból való kikopásod nincs összefüggésben a tévés karriered felfutásával?

Nincs, mert Magyarországon javarészt májustól szeptember végéig tartanak a sorozatforgatások. Tehát pont akkor jönnek ezek a munkák, amikor kevesebb a színházi elfoglaltság.

A Kitolás az első egyszereplős előadásod, és bizonyos szempontból közelebb áll egy stand-up esthez, mint egy színházi előadáshoz. Mondasz egy poént, mire vagy nevet a közönség, vagy nem. Szorongó alkatként milyen átélni ezt?

Nagyon kemény. Kész csoda, hogy a nézőtéri csöndek ellenére talpon maradtam azon próbaelőadáson, amin te is ott voltál. Egész más fogadtatásra számítottam, amit később szerencsére meg is kaptam. Tordason például rocksztárnak érezhettem magam, minden rezdülést úgy vett a közönség, ahogy azt megálmodtam. Nehéz is volt továbbmennem Sződligetre, ahol egy általános iskola tornatermében adtam elő 85 embernek a darabot, és kiderült, hogy a közönség fölött nem lehet lekapcsolni a lámpát, így minden reakciót láttam. Az első sorban ült egy nő, aki ugyan maszkban volt, de olyan lesújtó tekintettel nézte végig az előadást, mintha kifejezetten gyűlölné minden pillanatát. Mellette nyolcvannégy ember röhögött térdcsapkodósan, de ő olyan volt, mint egy fekete lyuk. Úgy leszívta az energiáimat, hogy a végére már egy tartalmi csavarba is belebonyolódtam, csak hogy őt megnevettessem.

Akkor te is az a típus vagy, aki a száz ajnározó komment után rábukkan egy beszólásra, és onnantól csak arra tud gondolni?

Abszolút. Ha jól tudom, a kezdő tőzsdézők számára is az egyik alaptanítás, hogy ne csak a bukást vedd figyelembe, de azt is, amikor nyertél. Mert az ember hajlamos arra emlékezni, amikor elbukott vagy leszólták. Az biztos, hogy most hatványozottan megkaptam az élő színházi jelenlétet, amire vágytam. Soha nem volt ilyen euforikus élményem, ennyire közvetlen kapcsolatom a közönséggel. Talán akkor éreztem ilyesmit a stábbal, amikor egy-egy jelenet elszabadult A mi kis falunk forgatásán, és beindult az improvizáció. Csak ott nyolc-tíz ember között történt, itt meg egyszerre százan veszik a lapot. Elképesztő érzés. Nagyon durván megemeli a dopaminszintet.

A darab Szily László azonos című könyvén alapszik, de a rendező, Horváth János Antal és a te apasági élményeid is bele vannak gyúrva. Milyen arányban keverednek a személyes sztorijaitok?

Szily könyve volt a sorvezető. A munka úgy indult, hogy elkezdtük egy kalapba bedobálni, ami kifejezetten tetszik a könyvből, és abból megpróbált János összerakni egy fejlődéstörténetet – így jutottunk el a fogantatástól a játszóterekig. Próba közben meg előjöttek a saját sztorijaink, amik sok ponton kiszorították Szily történetét, vagy az ő élményei találkoztak a mienkkel. Erre rádobta Beke Dani és Praznovszky Dani a vizuális poénokat. Így alakult ki az 55 oldalnyi monológ, és került hozzá a vetítés. Végül meghúztuk a szöveget 42-re, de nekem, sajnos, az egészet meg kellett tanulnom.

Varga Jennifer / 24.hu

És teljesen komfortos élmény számodra a színpadi önfeltárulkozás? Csak mert a bulvárral kapcsolatban el szoktad mondani, hogy nem szívesen engedsz bepillantást a privátszférátokba.

Azzal szoktam hirdetni az előadást, hogy személyes sztori és mindenre kiterjedő képi reprezentáció. Tényleg van benne két kép a gyerekemről. Persze a sok kivetített gyerekfotó közül bármelyik lehet az, de ha ez egy stream-előadás lenne, akkor azt a kettőt valószínűleg lecserélném. Az is igaz, hogy tele van személyes élményekkel a szöveg, mint a baba neme parti vagy a szülésfelkészítő tréning, amire elmentünk a feleségemmel. Mégsem érzem úgy, hogy ez sértené a családi intimitásunkat olyan módon, mint egy bulvárinterjú, amikor arról kell beszélnem, hogy szarás közben leszakadt a kilincs a vécében. Ez mégiscsak egy fikciós műfaj, ahol a saját élményeinket poentírozzuk és ellátjuk csattanókkal a dramaturgiai hatás kedvéért. Ennyi személyesség abban is van, ha a Bűn és bűnhődésben játszom a Vígszínházban, csak itt jobban kilátszik a dolog.

Nemcsak a szülőlét szorongásait lehet humorral oldani, de a közéleti frusztrációkat is, ahogy azt ti is teszitek rendszeresen a Magyarország Kedvenc Műsorában, vagy akár a Bűnös városban. Segítenek a viccek?

Tényleg úgy érzem, hogy be vagyunk dugva a konnektorba, és kell valami, ami levezeti ezt a hihetetlen feszültséget. Szerintem ebben segíthet, amikor a Hírcsárda híradónkban részeg Mikulásként kifejtem a sarkos véleményem Greta Thunbergről és az ökológiai lábnyomról. Hihetetlen mértékben polarizálódott a társadalom, mindent átitat a gyűlölködés, és kizárólag ördög vagy angyal szerepkörökben látjuk egymást. Egy-egy meglepő vicc kibillenthet ebből a tudatállapotból. Én sem merő önzetlenségből csinálom a Magyarország Kedvenc Műsorát, hanem mert nekem is segít, hatalmasakat nevetünk közben. Sajnálom, hogy – a Compact TV-t leszámítva – senki nem látott benne akkora potenciált, hogy két forint hússzal megtámogatta volna.

Marjai János / 24.hu

Egy ennyire polarizált társadalomban lehet szerinted olyan közéleti humort csinálni, amin mindkét oldal felszabadultan nevet? Vagy az egyik fél szükségszerűen úgy érzi, hogy rajta nevetnek, és csak még frusztráltabb lesz?

Mi mindenkit a szánkra veszünk, legyen jobb, bal, alsó, felső, középső, szélső, teljesen mindegy. A híradónkban hol Márki-Zay Péter nyit nyaklevesbárt, hol Németh Szilárd pacalkereső oldaláról, a holtunkoljak.hu-ról számolunk be. Szerintem nagyon súlyos, ha már annyira utáljuk egymást, hogy teljesen elvész az önirónia és a párbeszéd képessége. A minap például épp az SZFE-n forgattam, ami ugye már az új, elfoglalt egyetem. Kurvára nem értek egyet azzal, ami ott történt, mégis arra jutottam, hogy csak rontok a helyzeten, ha emiatt nemet mondok egy rendező osztályos hallgatónak, és nem szavazok bizalmat a tehetségének. Nem az a baj, ha nem értünk egyet, inkább az, ha egy véleménykülönbség miatt elkezdjük kirekeszteni egymást, és már szóba sem állunk a másikkal.

Fenntartom a véleményem, hogy az SZFE ledózerolásánál iszonyatosan sérült a demokrácia, és visszataszító, ahogy az iskola új vezetői nyilatkoznak azóta is az ügyről. Ugyanakkor, ha nem megyek el forgatni azokkal a diákokkal, akik minderről nem tehetnek, egyszerűen ezt a szakmát akarják csinálni, azzal csak tovább mélyítem az árkokat.

Visszatérve a Hírcsárda híradóra: szerintem egy csomó jobboldali is nézi, és röhögnek saját magukon. Érkeznek persze a trollok is, de azért nem olyan mértékben, mint tavaly januárban, amikor az Újévi Köszöntőnket követő okádékcunami borzalmas három napot szerzett nekem.

Ott nem egy darab negatív kommentről volt szó…

Hanem mondjuk ötezerről. De szerencsére ez elmúlt. Másrészt olyan magas lett az ingerküszöböm, hogy már nem ráz meg az ilyesmi.

Említetted, hogy nem vetették rá magukat a befektetők a Magyarország Kedvenc Műsorára. Akkor elúszott az az álmotok, hogy a Saturday Night Live-hoz hasonlóan élő közönség előtt, tévében is közvetítve lenne jó csinálni a műsort?

Ennek egyre kevesebb realitását látom. Fontos hangsúlyozni, hogy a Compact TV ebbe elég rendesen beleállt. Persze kölcsönös érdek volt: nekik lett egy látogatott műsoruk, amiben gyártóként megjelennek, nekünk meg jól jött egy cég, ami infrastruktúrát biztosított a forgatásnak, és már nem azon múlik minden, hogy kinek működik épp az iPhone-ja. Mert az első részt mobillal forgattuk.

Még mindig a haveri kreatívkodás és a profi produkció között billeg a műsor?

Igen, de ez a támogatás kicsit a profizmus irányába billentette. Csak az elején még azt reméltük, hogy annyira kevesen mernek ilyen nyíltan beszélni a közéleti abszurditásokról, hogy ez már szinte közoktatásnak minősül, és már csak ezért is lesz olyan támogatottsága, amivel az adásokat megfelelő színvonalon le tudjuk gyártani. Lehet, hogy nem tettünk ebbe elég időt.

A mai viszonyok között a közéleti szókimondás nem feltétlenül vonzerő, akár el is ijesztheti a támogatókat.

Jogos, de a Partizán mégiscsak működik. Félreértés ne essék, nem akarom a mi egy évünket a Partizánhoz hasonlítani, ami már öt-hat éve épül, és most ért el egy nagyon látványos szintlépésig.

Varga Jennifer / 24.hu

Bő két évvel ezelőtt egy pódiumbeszélgetésen vettél részt Nagy Ervinnel, és kifejtetted, hogy alkotóként szerinted nem közvetlenül kell megnyilvánulni politikai kérdésekben, hanem áttételesen, a munkákon keresztül. Viszont azóta számos ügyben felszólaltál a sajtóban is. Hogy is van ez?

Rájöttem, hogy direktebben kell kommunikálni. Ha az alapértékek sérülnek, akkor azt nem sugallni kell, hanem kimondani, hogy baj van.

Két éve ezt még máshogy gondoltam, de a változás az emberi természet része.

Ha nemcsak az SZFE-nél ébredtem volna rá, mi is történik, és hogy a közösségi összefogásnak mekkora ereje lehet, hanem már évekkel ezelőtt, akkor Ervinnél sem így fogalmaztam volna. De többünknek az SZFE bedarálása volt az a pont, amikor úgy éreztük, sokkal nyíltabban kell fogalmaznunk. Nagyrészt ez a repedés hívta életre a Magyarország Kedvenc Műsora-formációt is, az első rész az SZFE körüli dolgokról, a Déryné programról és ilyen ügyekről szólt.

Mikor felhoztad Nagy Ervinnek, hogy ő bátran beleáll a politikai kérdésekbe, szeretetteli fricskával hozzátetted, hogy „ha kell, ha nem”. Te hogy húzod meg a határt, hogy milyen ügyekben nyilvánulj meg, és mi az, amiben már nem érdemes?

Amikor az alapvető emberi jogok sérülnek, nem kérdés, hogy meg kell nyilvánulni. Nálam ez egyelőre annyit jelent, hogy kiírogatok dolgokat a Facebook-oldalamra, amit követnek 95 ezren, vagy feldolgozzuk a szórakoztató műsorunkban. De lehet, hogyha jövőre beszélgetünk, már úgy fogom érezni, hogy ez nem elég: föl kell állni egy színpadra és onnan üzenni az embereknek, vagy hetente kell videót csinálni arról, hogy menjenek el szavazni, mert csak így tudnak részt vállalni az ország jövőjében. Ezt még nem teszem, de elképzelhető, hogy pár hónap múlva kevésnek fogom érezni azt, amit most még elegendőnek tartok.

Ajánlott videó