Eredetileg a Toxikoma kapcsán akartunk beszélgetni, amit számos körülmény miatt halasztanunk kellett – így viszont már lehet némi rálátása a film eredményeire. Hogyan értékeli?
Várakozáson felüli a film sikere. Én magam nagyon szeretem és rendkívül büszke vagyok rá, ám abban a hitben voltam, hogy olyan nagy nézőszámokat, amiket tőlem várnak, csak vígjátékkal lehet megcsinálni. Egy kicsit a forgalmazó is lehűtött, hogy azért ez nem a Valami Amerika: egy ilyen dráma, ha nagyon szereti is a közönség, akkor olyan húszezres nézőszámot tud elérni. Ehhez képest mindjárt elérjük a százezer nézőt. Úgyhogy állati boldog vagyok, az látszik, hogy szájról szájra jár, hogy ezt meg kell nézni.
Kiderült, hogy van egy drogprevenciós hatása is a filmnek, a vidéki közönségtalálkozókon sokszor elhangzik pedagógusok szájából, hogy úristen, ezt az osztályának látnia kell, úgyhogy viszik a gyerekeket. Csak azt sajnálom, hogy 18-as karikát kapott, mert a drogprobléma nagyon nem tizennyolc év feletti jelenség, hanem már tizennégy éves korban is találkozhatnak vele a gyerekek. Azért a pedagógusok nagyon ügyesen ki tudják kerülni ezt a szabályt: volt, aki csinált egy formanyomtatványt, és aláíratta a szülőkkel, hogy engedélyezik a gyerekeiknek a film megnézését, úgyhogy remélem, hogy tényleg sok gimnazistához eljut.
Tényleg van ebben valami szokatlan: a magyar nem egy filmdráma-rajongó közönség. Mit gondol, minek szól a siker?
Sok hívószava van ennek a filmnek. Hívószó Győző, azért neki van egy rajongótábora, hívószó Csernus Imre. És az is benne van ebben a sikerben, hogy a film hat a nézőkre.
Az Így vagy tökéletes rendezője, Varsics Péter egy fesztiválon azt mondta, amikor megkérdezték, miért egy romantikus komédiát rendez első filmnek, hogy azért, mert azt rendezhette meg. A Toxikomát nézve eszembe jutott ez, belekerült ugyanis egy olyan romantikus szál, aminek a könyvben nyoma sem volt. Kötelező a szerelem a magyar filmekbe?
Ez inkább műfaji kérdés. Az ilyen típusú filmet, amikor két egó egymásnak esik, body filmnek szokták hívni, ami akkor működik jól, ha mind a két fél tanul valamit a másiktól. A Győző részéről ez adott volt, őt a leszokáshoz segíti hozzá Csernus. Emellé kellett egy ellenvonal. Ezért találtuk ki ezt a fikciós szálat, hogy Csernus azt tanulja meg Győzőtől, hogy az érzéseket fel kell vállalni, ki kell mondani. A Whiplash-t szoktam említeni, ahol egy dobtanár és tanítványa feszült egymásnak, és ahol szintén mind a két fél okult a másik viselkedéséből és a konfliktusukból. Ezért lett beletéve, nem azért, mert ragaszkodtam ahhoz, hogy mindenképpen legyen benne romantika. Egyvalamihez ragaszkodtam: hogy ne legyen humoros a film – ennek ellenére vannak jelenetek, ahol nevetnek az emberek. De ez is rendben van, mert az életben is előfordul, hogy a legtragikusabb élethelyzetekben is van olyan, amin el lehet mosolyodni.
Bár elég szabadon kezelte az alapanyagot, mégiscsak életrajzi könyvről-filmről beszélünk. Sok példát látunk arra, hogy nem tesz jót a filmnek, ha akiről szól, beleszól abba, hogy az adott film hogyan ábrázolja őt. Voltak ilyen félelmei?
Nagyon is. De fejet hajtok Győző előtt azért, hogy kiteregette a magánéletét – ugyan már egyszer megtette a könyvvel, de azért az mégiscsak erősebb, amikor filmvászonra kerül, mert több emberhez jut el. Nagyon velünk volt mindvégig, de azt is végig éreztem, hogy nagyon bízik bennem. Onnantól kezdve, hogy a forgatókönyvet elfogadtuk, nem volt semmi fennakadás. Volt olyan jelenet, amihez ő ragaszkodott, mondván, ez a könyv ikonikus jelenete. Ez az a jelenet, amikor a rendőrség rajtaüt egy drogtanyán, és ő úgy ússza meg, hogy beugrik egy ágynak az ágyneműtartójába. Örülök, hogy ezt végül is valahogy belepasszíroztuk, mert dramaturgiailag nagyon jó helyre került, az egyik legerősebb jelenet lett. De ezen kívül Győző nem szólt bele semmibe, csak jött a forgatásra, szemlélődött. Néha benedvesedett a szeme, innen tudtam, hogy a dolog hiteles és működik.
Ismert, hogy a Valami Amerikára akkor kérte fel Szabó Győzőt, amikor az ő drogfüggősége már elég súlyos volt, és gyakorlatilag az segítette át a rehabon, hogy kint várta a forgatás. Ő többször beszélt arról, hogy a Valami Amerika és Herendi Gábor mentette meg az életét. Elbírja, elfogadja ezt a kreditet?
Jó érzés, de azért alapvetően nem gondolom, hogy ezt nekem köszönhetné: szerintem leginkább magának köszönheti. Csernusnak épp ez az elve, hogy nem lehet senkit lehozni a szerről, amíg saját maga nem dönti el, hogy le akar jönni róla. Hogy ebben én is hathatós segítség voltam, annak örülök, de abszolút önző szempontok vezéreltek: szerettem volna a Valami Amerikát megcsinálni, és a Győzővel akartam megcsinálni, mert, azt a szerepet rá írtam. Hogy ezzel még az ő gyógyulásához is hozzá tudtam járulni, annak csak örülök.
Húsz év távlatáról beszélgetünk, de azért biztos emlékszik: látszott akkor Szabó Győzőn az, hogy frissen jött ki a rehabról, máshogy dolgozott például, mint aztán a későbbi filmeken?
Inkább az látszott, hogy frusztrálja a helyzet, hogy megérkezik egy olyan stábba, amelyben az emberek már együtt dolgoztak két hetet. Az ő távolléte miatt ugyanis kénytelenek voltunk átrendezni a forgatást: először felvettünk mindent, amiben ő nem volt benne. És ott volt egy összerázódott, hatvan fős csapat, ahová neki úgy kellett becseppennie, hogy mindenki tisztában van vele, hogy miért szerveztük át a forgatást és ő honnan jött. Őt ez zavarta. Nagyon intelligens volt mindenki, nem beszéltünk erről, csak ha ő akart. Ennek a feszültsége a munkában nem látszódott, inkább csak a forgatási szünetekben, és aztán szép lassan oldódott.
Beszéljünk kicsit a Bűnös városról! Erre a filmre a Valami Amerika történetének hősei próbálták a pénz összerakni, aztán elkészült, megbukott, és a második-harmadik részben is meg-megemlítik. Húsz évvel később most a film kilépett a Valami Amerika világából és elkészült a valóságban is, és nincs olyan képkockája, ami nem a jelenlegi Magyarországot és a NER-t figurázza ki. Hogyan született meg ez a forgatókönyv?
Nem mondom, hogy nagyon politikus ember voltam. Érdekel, persze: olvasok mindent, és látom, merre mennek a dolgok, boldog nem vagyok tőle, nagyon nem az én világom épül most itt. De tudtam dolgozni, mert szakmai alapon dőltek el a támogatások, békén hagytak. Volt konfliktusom ugyan Vajnával, de azért ő elismerte azt, amit letettem az asztalra, és nagyon komoly lehetőségeket kaptam. És aztán ez elakadt a Filmalap új vezetésénél. Sokáig nem értettem, hogy mi történik. A Toxikoma lassan három éve készült, csak a covid miatt beragadt, de én nem kaptam lehetőséget Andy Vajna halála óta. Először nem értettem, aztán elkezdtem utánajárni, és így tudtam meg, hogy félre vagyok állítva.
Erről a feketelistás helyzetről nemrég Veiszer Alinda műsorában beszélt. Az egyfajta coming out volt, hogy igen, Herendi Gábor, „A” Magyar Közönségfilmes is elégedetlen a filmfinanszírozási gyakorlattal. Ott az is elhangzott, hogy van némi bűntudata amiatt, hogy csak akkor állt bele ebbe a témába, amikor már a saját bőrére ment a dolog.
Igen, mert azt gondolom, hogy én olyan szakmát űzök, hogy mindenképpen reflektálnom kell azokra a dolgokra, amik körülöttem zajlanak. Egyre erőteljesebben éreztem a felelősségét, de
Ugyanazért maradtam csendben, amiért mások: mert szeretnék még filmet csinálni. Most nagyon sok rendező nem jut munkához, miközben munkához jutnak olyanok, akiknek semmi közük a filmekhez, csak politikai igényeket elégítenek ki. Itt van ez az iroda, meg a munkatársak, és nem tudom fizetni őket, mert nem hagynak dolgozni. Van egy grafikon az idén megjelent összes magyar film nézettségéről, ami alapján a Toxikoma egyedül csinált többet, mint az összes többi együtt véve, és a legnézettebb magyar filmek közül ötöt én csináltam. Most meg hat filmtervem van kidobva. Kurva jók. Nem politikusak. Az egyik például Máté Péter életrajzi filmje, amihez baromi jó forgatókönyv is született – biztos vagyok benne, hogy én azt valahogy meg fogom csinálni.
Ahogy mondta, sok rendező, akinek az eddigi teljesítménye indokolná, nem jut filmhez, de közülük sokukról sejthető, hogy valamilyen nyilvános véleményükkel magukra haragították a rendszert. Ön viszont eddig nem volt közéletileg hangos alkotó.
Konkrétan tudom, hogy engem egy ember tiltott le. Felhívtam az illetőt, aki terelt, hogy ő velem nem hajlandó beszélni, mire mondtam neki, hogy én ezért nem tudok forgatni. Erre közölte, hogy kérjek támogatást a Freeszfe-től. Egészen elképesztő világot élünk. Szóval belesodródtam abba, hogy valamit csinálnom kell, valamiből élnem kell. Nem vagyok az a típus, aki leül a sarokba búslakodni, így átgondoltam, hogy mihez értek, és arra jutottam, hogy ahhoz, hogy kifigurázzak helyzeteket. Pikk-pakk létrejött a Bűnös város forgatókönyve, ami régóta a levegőben volt, de csak olyan szinten, hogy milyen jópofa volna egy művészfilm-paródiát csinálni. Hogy ennek mondanivalója is legyen, menet közben érlelődött meg bennem. Aztán találtam hozzá társakat, akik segítettek a munkálatokban. Ez egy új üzleti modell is: létrehoztam egy saját streaming oldalt, aztán meglátjuk, hogy a dolog mennyire működik.
A Bűnös város a csapdahelyzet miatt lett ennyire éles? Hiszen, ha eddig nem kapott támogatást, akkor ezután, hogy úgymond beszólt a rendszernek, pláne nem fog. Már mindegy, szóljunk be csak azért is?
Az igazi művész a saját eszközeivel tud csak kifejezni és figyelemfelhívó lenni, ha éppenséggel arra van szükség. Jólesett megcsinálni ezt a filmet, és ha igaz, amit hirdetnek, hogy ez egy demokratikus ország, akkor ilyet lehet csinálni. Elvégre elkészült az Elk*rtuk is, ami egy politikai propaganda, míg a Bűnös város nevet és nem veszi túl komolyan magát. Az én lelkemből ez jön, hogy nevessünk a saját problémáinkon.
A Bűnös város csendes, alulról építkező marketingje szépen szembeállítható a hangos hírverést kapott Elk*rtukkal. Szándékos, hogy a két filmet azonos napon mutatták be?
Ezt tudtuk csak csinálni: én nem tudtam nyolcszázmilliót elkölteni erre a filmre, mert a saját zsebemből finanszíroztam. Kicsit az Elk*rtukra is válaszol: az az ügy engem nagyon zavar. Nem hiába ugyanazon a napon indítottam: még ha az enyém egy kicsit később is fog felfutni, de szerintem méltó ellenfele lesz nézettségben is az Elk*rtuknak.
Innen nézve mintha jóvátétel is lenne a Bűnös város: eddig nem álltam ki, de most már nagyon élesen kiállok.
Lehet, de közben meg én ezt a filmet nem tudtam volna máshogy megcsinálni. Nem tudtam puhábban megírni, ha jobban a sorok közé rejtem a dolgokat, akkor is benne lesz ugyanaz.
Mi lehet az útja azoknak a rendezőknek, akik nem jutnak állami támogatáshoz a hagyományos rendszerben? Mundruczó Kornél például külföldi koprodukcióban forgatta a legutóbbi filmjeit. Egyáltalán le lehet rázni ezt az államitámogatás-kényszert?
A Bűnös várossal épp ezt kíséreljük meg, vagy működik majd, vagy nem. Én már öreg vagyok ahhoz, hogy külföldi karrierben gondolkozzak, nem is úgy indultam el, ahogy Kornél vagy, mondjuk, Antal Nimród. Igazából művészfilmes vonalon lehet elindulni, karriert csinálni külföldön, az én portfoliómmal nagyon nehéz lenne, azzal együtt, hogy van ilyen irányú megkeresésem.
Kiszúrtam a tetoválását a karján. Elmondja a történetét?
A Kincsemet nagyon szerettem volna megcsinálni, de nagyon sok huzavona volt a film körül Andy Vajnával, ami miatt biztos voltam benne, hogy nem fog összejönni. Aztán egyszer egy buliban Kovács Gábor producertársamnak – aki akkor csináltatott egy tetoválást – azt mondtam, hogy ha zöld utat kap a Kincsem, én is csináltatok egyet. Nem gondoltam komolyan, de megígértem, úgyhogy amikor végül megkaptuk a zöld lámpát, akkor sokáig gondolkodtam, hogy mi legyen az, amit nem fogok megbánni. Így találtam ki a „movie on”-t a „move on”-ból.
„Movie on”, azaz kb. „filmezz tovább”, egy szójáték a „move on”, „lépj tovább”-ból, afféle motivációs jelszó. Segít?
Arról szól, hogy csinálni kell tovább, és arról is, hogy valóban tovább kell lépni, ki kell találni az új utat, a művészből kicsit vállalkozóvá avanzsálni. Jó ránézni a tetkóra, de segíteni inkább a mikrokörnyezetem segít: az, hogy sok a drukkerem. Csendben vannak, és ez baj – de drukkolnak.
